Krajczár Gyula: Nemzetbiztonság
Egészen a legutóbbi időkig azt hihettük, naiv világmegfigyelők, hogy a szabadkereskedelem eszméje az egyik alapprincípiuma a szabad világnak, a Nyugatnak. Még a róla szóló viták is inkább csak a mögöttes megfontolásokról szóltak, arról, hogy mindez a gazdagoknak, az erős intézményekkel, fejlett technológiával bíróknak, a tőkeerőseknek kedvez, nem pedig arról, hogy mindez tényleg alapelv-e, vagy csak időleges szakpolitika.
Mindenesetre az elmúlt évtizedekben se szeri, se száma nem volt azoknak az újságcikkeknek, könyveknek, előadásoknak, amelyek a szabad kereskedelmet az emberiség megváltása egyik alapvető eszközének értették.
Ilyen értelemben Donald Trump protekcionista fellépése bátran nevezhető jelentős, már-már forradalmi változásnak. Tudjuk persze, hogy a protekcionizmusnak nagyon erőteljes hagyománya van az amerikai politikában, csak éppen nagyon messzire kell ehhez időben visszanyúlni, amit szokatlannak is mondhatnánk. A Nagy Válság óta, vagyis bő nyolcvan éve a szabadkereskedelem a meghatározó eszme ezen a téren, s ebből is a hozzánk közelebb eső évtizedek a szabadkereskedelem hódításának nagy időszakai voltak.
Persze a kereskedelem bonyolult dolog, elképesztően változatos helyzeteket és viszonyokat szül. Nem mindig lehet megmondani, hogy vajon egy adott szabályozásban milyen megfontolások is érvényesülnek. A szabadkereskedelem ezért is nem szabály, hanem elv. Viszont a szabadkereskedelem ideológusai – s ők jelentik a nyugati fősodrot emberemlékezet óta – arra építették elméleteiket, hogy a kereskedelem olyan emberi cselekvés, amely elősegíti, felgyorsítja, elterjeszti a fejlődést. Ehhez képest alakultak ki, főképp a fejlődő világban vagy azt pártolva az ellenelméletek, melyek szerint a szabadkereskedelem éppen hogy lerombolja a fejletlenebb országok struktúráit, esetleg nem is hagyja kiépülni azokat, viszont segít a gyengéket kirabolni, s a végletekig meg tudja akasztani a fejlődésüket.
A Trump-féle protekcionizmus egyik csoporthoz sem tartozik, s nem képez átmenetet sem közöttük. Az amerikai elnök az alumíniumra és acélra kivetett vámokat egy olyan törvényhellyel indokolta (a kereskedelem expanziójáról szóló törvény 232-es szakasza), amely a nemzetbiztonságot jelöli meg hivatkozási okként. Itt még valószínűleg azon sem lehet ironizálni, hogy a republikánus elnökök idején ellepik a kormányzatot és a környékét a tábornokok, s egyetlen bekezdést sem lehet hivatalosan úgy leírni, hogy ne szerepeljen benne a „nemzetbiztonság” kifejezés. Azért nincs itt helye iróniának, mert ha a nemzetbiztonság elve az alumínium- és az acélipar területén, vagyis legyünk őszinték, bárhol a szabadkereskedelem elve fölé tud kerekedni, akkor bármi fölé tud kerekedni. Nincs ezzel probléma, ezt lehet így gondolni, például az említett fejlődő országokban, Kínában, Indiában, Oroszországban így is gondolják, csak akkor ezt majd meg kell szokni. Akkor nincs duma, a nemzetbiztonsági prioritások überelik a különböző szabadságokat, s akkor a különböző kormányzatok között csak annyi a különbség, hogy mennyire rendszerszerűen.
Ilyenkor elfogy az erkölcsi fölény, s az erő az, ami számít. Természetesen legitim ügy az amerikai nemzetbiztonsággal érvelni a nemzetközi vagy akár a kereskedelmi vitákban. A konfliktusok karaktere viszont, főképp a külső szemlélők számára megváltozik, hiszen nacionalizmusok között kellene a szimpatikusabbat kiválasztani.
Főleg azoknak a külső szemlélőknek nehéz az új helyzetet megemészteniük, akik eddig belső szemlélőnek vélték magukat azon az egyszerű alapon, hogy a szabadság pártján álltak.
