Krajczár Gyula: Miklós Pál, 90

2017. december 4. 08:15 - szerző: Krajczár Gyula

Most lenne kilencvenéves Miklós Pál. Egy régi szerkesztő itt írná bele a szövegbe megjegyzésként, hogy művészettörténész, sinológus, műfordító, az Iparművészeti Múzeum egykori főigazgatója, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum egykori igazgatója. A másodiknak olvasó régi szerkesztő pedig azt jegyezné meg, hogy a sinológus a kínai nyelv tudósa, tágabb értelemben a kínai kultúra kutatója. Nem azért tennék a megjegyzéseket, mert lebecsülik az olvasót, hanem azért, mert így van, és szerencsés helyzet, ha tudjuk, miről beszélünk. Ma azért nem tűnik fontosnak az ilyesmi, mert értő beszélgetések szűk körökben zajlanak legfeljebb, a szélesebb publikum kaotikus zörejében meg amúgy is mindegy.

A Miklós Pál kilencvenedik születésnapjának emlékére rendezett konferencia egy jellemző pillanatában katalogizáltam a jelenlévőket, negyvenhárman voltunk. Ez szép szám, és nemcsak a magyar bajnoki futballmérkőzésekhez képest, hanem teljesen tele volt velünk a terem, vagyis a szervezők is ide súlyozták az érdeklődést. S ha Miklósnak más érdeme sem lett volna, csak hogy tizenöt évvel a halála után összehozza szakmájának apró populációját egy terembe, már akkor igen sokat tett volna. De még a korszellem termen kívüli robotosainak is érdemes elmondanunk, hogy a most megtisztelgett ember például olyan srác volt, aki azokat a kínai festőket elemezte, ajánlotta és népszerűsítette évtizedekkel ezelőtt, akiknek a művei ma sorra döntik az aukciókon a rekordokat. Mint Qi Baishi vagy Xu Beihong.

Szóval az új magyar sinológia a háború után úgy fejlődött ki, hogy kicsi, általában egy kézen megszámlálható csoportokban kiküldtek néhány fiatalt Kínába, hogy ott tanuljanak valamit, elsősorban a nyelvet, aztán amit még sikerül. Volt, aki szervezettebb keretek között, de például Miklós Pál, ha jól vettem ki, bár igen hasznosan töltötte az idejét, de azért a tevékenysége nem illeszkedett bele szigorúan a rendszeres egyetemi képzésbe. Abból a szempontból mindegy is, hogy hazatértük után az itthoni hasznosulásuknak sem voltak meg éppen a kiépített pályái. Az amúgy is tétova gyakorlatot aztán a kínai belső viszonyok fantáziadús alakulása először csak hektikussá tette, majd lényegében fel is számolta, miután a Kínai Népköztársaság fasírtba került a béketáborral. Így jött létre az a sajátos helyzet, hogy hosszú-hosszú időre a fasírt előtti évfolyamok maroknyi embere határozta meg a magyarországi sinológiát. Ráadásul erőteljes színvonalon, amit a számosság éppen nem indokolt volna.

Az új generációkat aztán már más körülmények szülték, míg a legújabbak, mellesleg a legszámosabbak már nem is igen láthatók. A Miklós Pál előtt tisztelgő konferencia előadói között legalábbis nem hallottunk a húszas-harmincas éveikben járó kutatóktól semmit. Persze nagyon egészséges folyamat zajlik ezen a téren az elmúlt egy-másfél évtizedben. A korábbinál nagyságrendekkel többen tanulnak kínaiul, szintén nagyságrendekkel többen jutnak ki ösztöndíjakkal vagy éppen dolgozni Kínába. A kínai nyelv pedig ezen az úton kiszabadul a bölcsészek karmai közül, s lassan elkezd úgy viselkedni, ahogy más nyelvek is, vagyis az élet legkülönbözőbb területein válik közvetítővé.

Hogy aztán ennek egy átmeneti visszacsapása-e, hogy a sinológiába nem olyan intenzív a beáramlás, netán véletlen, vagy valamilyen koncepció az oka, hogy nem láttuk őket, azt nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy az olyasféle univerzális vagy legalábbis igen széles érdeklődésű és tevékenységű figurákra, amilyen Miklós is volt, a mai világ nem nagyon tart igényt. Ma a motívumszakértők idejét éljük, bár nem kizárt, hogy egyszer ezen is túl leszünk. Vagy lesznek azok, akiket ma valamiért nem látunk.