Krajczár Gyula: Családi kör

2018. március 26. 08:22 - szerző: Krajczár Gyula

Ausztráliában néhány ügyvéd magánvád formájában keresetet nyújtott be két-három bíróságon Aun Szan Szu Kji ellen, aki Nobel-békedíjas, Burma (vagy Mianmar) úgynevezett államtanácsosa, lényegében a legmagasabb rangú civil vezetője. Emberiség elleni bűncselekmények gyanújáról van szó. Azt nem állítják, hogy ő vezényelné az országában zajló népirtást, a rohingya kisebbség elüldözését, lemészárlását, kínzását és erőszakolását, de nem emeli fel ellene a szavát. Hangja sincs az ügyben, úgy tesz, mintha mindez nem is lenne.

Burmában emberemlékezet óta katonai diktatúra van, s bár a 2010-es általános választások valamifajta „demokratikus” fordulatot jelentettek, teljesen nyilvánvaló, hogy az országban a hadsereg tartja a kezében az erőszak monopóliumát, s mellesleg a gazdasági élet legnagyobb részét is. Szu Kji politikai famíliából származik, aminek Ázsiában óriási a jelentősége. Apja Burma Koronagyarmat ötödik miniszterelnöke volt, maga azonban élete nagy részét valamilyen módon semlegesítve, leginkább házi őrizetben töltötte. Folyamatosan követelte az általános választásokat, nyert is ilyet, melyet aztán érvénytelennek nyilvánítottak. Utolsó évtizedeit a Nyugat távolról dédelgetett kedvenceként, a demokrácia előretolt hőseként töltötte.

Fotó: AP/Aung Shine Oo

A demokrácia nyugati misszionáriusainak egy tekintélyes része gyakran esik abba a hibába, hogy azt hiszi, ha valaki a demokratikus, általános választásokat követeli, az azért van, mert ő demokrata. Pedig ez nagyon sokszor nem így van. Ázsia nagyon sok országában tradicionális politikai családok a leghagyományosabb egymás elleni küzdelmeiket vívják, általában tisztán a hatalomért. A tükör, amely előtt ezek a csatározások zajlanak, nem a közvélemény, hanem többnyire egy hadsereg, amely hol átveszi a hatalmat, hol valamilyen demokratikus formulát kényszerít ki vagy kényszerítenek belőle ki, s hosszabb távon leginkább ezeket váltogatják. A demokrácia követelése mindig egy kitörési lehetőség az elnyomásból. Vannak családok, amelyek a hatalomért folytatott harcukat a „demokráciaprojekt” keretében vívják, legalábbis addig, amíg ennek segítségével hatalomra nem tudnak kerülni.

Még többé-kevésbé demokratikus körülmények között is nehéz persze megítélni, hogy valaki demokrata-e vagy sem. Ázsiáról beszélek, tehát hozhatjuk példának a felénk is ismertebbek közül mondjuk a néhai Benazir Bhuttót (és családját) vagy Chandrika Kumaratungát, a „Madame-ot”, Srí Lanka miniszterelnökét és elnökét, akinek az apja, majd az anyja is miniszterelnök volt, vagy hogy férfiakat is említsünk, ott van Najib Razak Malajziából vagy a Lee fiú Szingapúrból. Így vagy úgy, többnyire választások útján, mindig ugyanabból a maroknyi családból kerülnek ki a vezetők, s ha véletlenül akad egy „polgár” (aki nem egy civil ruhát öltött tábornok), azt vagy megpróbálják kicsinálni, vagy ő próbál meg felépíteni egy új családot. (Esetleg mind a kettő egyszerre, mint Thaiföldön Thaksin Shinavatra.) Persze hogy nem csodálkozik senki igazán, ha a koncessziókat, a „közbeszerzéseket” vejek és óvodástársak nyerik.

Az effajta demokráciák problémáival való küzdelem szülte meg annak idején az illiberális demokrácia kifejezést, ami nem is jelent mást, mint hogy egy nagyon vékony demokratikus máz alatt a cimborakapitalizmus és a családi vállalkozások sajátos elegye jelenti a rendszert.

Az említett országok többségében a demokrácia nem belső nyomásra, hanem a gyarmattartók kivonulási ajándékaként született meg. A távozók demokratikus alkotmányt tettek a velük együttműködő elitcsoportok kezébe. Ahol aztán a kiválasztódott családok az alkotmány segítségével nem tudták megőrizni a hatalmukat, ott elfajult a helyzet, s gyakran egy még erősebb elitcsoport, a hadsereg vette át a hatalmat. A Nyugattá vagy fejlődő világgá vált volt gyarmattartók pedig azzal ápolták a kapcsolataikat, akivel lehetett, hol a családokkal, hol a hadsereggel, miközben legjobbjaik tudományos eszközökkel mérték a demokrácia szintjét.

Volt aztán, ahová a hidegháború fordulataként a kommunisták tették be a nagy büdös lábukat, legsikeresebbjeik hadsereggé formálván magukat. Itt a Nyugatnak nem volt más választása, mint a „demokratikus ellenzék” támogatása. Most tartunk ismét Aun Szan Szu Kjinél és a vele élő genocídiumnál.