Krajczár Gyula: 21-es

2018. április 2. 14:26 - szerző: Krajczár Gyula

Az ember alkalmazkodik, szem lesz a láncban. Nem nézem a közszolgálati tévéket, csak ha ez az egyetlen esélyem van a Barcelonát látni. A szünetben finom rutinnal azt teszem, amit egyébként is tennék, megnézem a család többi tagját, bóklászom a lakásban, eszem, iszom, ráfogom, hogy menekülök a migránsozó zuhanytól, amit ilyenkor kilövell magából a televízió. Nem hallgatom a közszolgálati rádiókat, csak a Bartókot. Rendesek egyébként, előre szólnak, hogy híreket fognak mondani, van időm, hogy kikapcsoljam. Bizonytalan szem vagyok a láncban, de zenét én is hallgathatok.

Lehet, nem figyeltem korábban, s csak nekem új, de megfogtak, mert a hírek és Telemann közé még becsavartak egy hirdetést, amely nem arról szólt, hogy hol vehetek a Müpába jegyet, hanem acélozni próbálta az odatartozásomat. Oda, a rendszerbe. Az úgynevezett NIF Zrt. azt dúdolja a zenebarát közönség füleibe, hogy majd jövőre befejeződik a 21-es út építése, s az milyen szuper lesz, mert akkor egyszerre Heves és Nógrád is bekapcsolódhat valamibe, már nem emlékszem pontosan, hogy mibe, de talán a fejlődésbe. Vagyis jövőre.

Fotó: he-do.hu

Tizennyolc éve ismertem meg a feleségemet, aminek itt az a jelentősége, hogy ő salgótarjáni. Tizennyolc éve járok viszonylagos rendszerességgel Salgótarjánba a 21-es úton, ezért tájékoztathatom a Bartók rádió más tájakon fülelő hallgatóit, hogy a heroikus munkát, amit az agitációs és propagandaosztály szerint jövőre fejeznek be, azt tizennyolc éve már biztosan végzik. Sőt azok a szakaszok, amelyeket akkoriban építettek, mára már el is romlottak. Még sőtebb már olyan régen elromlottak, hogy az azóta felszántott és sóval behintett Népszabadságban is megírtuk már, hogy elromlottak.

Valaki kitalálta annak idején, hogy nem kell mindenfelé autópályákat építeni, hanem sokkal praktikusabb, ha a meglevő főbb utakat felújítjuk, s négysávos autóutakká fejlesztjük. A 21-es út például eredendően tényleg maga volt az áldozatvállalás, keskeny, kanyargós, minden falun keresztülment, ha az embernek sikerült besorolnia mondjuk egy kenyérszállító autó mögé, onnan a büdös életben nem verekedte ki magát. Hogy ezen egyszer majd tényleg száztízzel végig lehet döngetni, az maga volt az álom. Cserébe emberemlékezet óta hatvannal kell vagy kellene járni hosszú szakaszokon. Azt már nem is mondom, hogy a négysávos utat a régi nyomvonalon keresztülviszik Kisterenyén, na, ott a másik oldalra majd tényleg születni kell. Persze nyilván lesz majd aluljáró, Magyarországon olyan gusztusosakat tudnak ezekből csinálni. De ezt tényleg nem rovom fel, mert ha helyben voltak, akik ehhez valamiért hozzájárultak, akkor legyen nekik négysávos útjuk a falujuk közepén, esetleg legyen az autóúton közlekedőknek ötvenes korlátozás, mert az is klassz.

Egyet azért szögezzünk le, nincs drágább út a hosszú ideig épített útnál. Most nem hozom fel a szokásos magyar bajokat, a túlárazást, a műversenyeztetést, a széltében-hosszában történő zsírozást, az invenciózus állami zsebmetszést. Csak az időt. Mi, az arra autózó szemek a láncban ráadásul azt hittük cinkos összekacsintásképpen, hogy a választásokra készen lesz az út, s mondogattuk is, hogy gyakrabban is lehetnének választások. De még most is csak azt ígéri a diadalmas propaganda, hogy majd jövőre.

Mindegy, autózni kell. Ha lázasan építkeznek, abban mindig érzünk perspektívát. Ez nem olyan, mint a futball. Abban sajnos van két tényező, amelyek kitartóan megakadályozzák, hogy a rendszerünk sikereket érjen el. Vannak szabályok, ez az egyik, és kiírják az eredményt a táblára, ez meg a másik. Építsünk hát inkább négysávos utakat. Mindörökké.