Herskovits Eszter: Cinizmus
Cinizmusban időről időre csúcsot dönt a NER.
Most épp elküldték a kulturális közmunkásokat, becslések szerint öt-hatezer embert.
Ők azok, akiket öt évvel ezelőtt elbocsátottak a könyvtárakból és közművelődési intézményekből, így persze munkanélküliek lettek, de jött a nagy lehetőség: jelentkezhettek a közmunkaprogramba. A többségében diplomás korábbi közalkalmazottak immár körülbelül feleannyiért végezték ugyanazt a munkát. Az intézmények és az önkormányzatok pedig ráeszméltek, hogy tulajdonképpen ez nekik jó: az állam – a maga módján – megfizeti nekik a szakképzett munkaerőt.
Még akkoriban nyilatkozta az egyik érintett, hogy két egyetemi diplomája van, nyelveket beszél, elhelyezkedni mégsem tudott, úgyhogy maradt a közmunka. Hálás volt azért a pár tízezer forintért is, amit így kaphatott. A kormány ezt is elérte. Pedig azt pontosan látta mindenki, hogy nem vezet jóra, ha a társadalmilag fontos feladatokat is közmunkásokkal végeztetik. Márpedig volt társadalmi felelősségük, nem kevés. Voltaképp ők tartották életben a vidéki könyvtárakat és a művelődési házakat. És voltaképp nem is tudjuk, hogy azokkal most mi lesz. Bezárnak? Megbízhatóbb politikai irányítás alá kerülnek?
Időközben persze rájött a kormány, hogy süllyed a zászlóshajó, a védjegyének tartott közmunkaprogram képzés híján nem tudja a munkaerőpiacra integrálni a falvak szélén sepregetőket, a diplomás kultúrmunkásokat pedig nem érdeke bent tartani a rendszerben.
Hozta hát a papírformát: amilyen ad hoc és erőszakos módon bevezette, úgy vezeti ki a programot. A zömében középkorú, elmaradt területen élő értelmiségieknek pedig így nem maradt sok esélyük az elhelyezkedésre. Már csak azért sem, mert a kormány egyébként létszámstopot hirdetett az eleve létszámhiánnyal küzdő múzeumokban és színházakban.
Amúgy civil szervezetek már évekkel ezelőtt tiltakoztak a kulturális közmunka ellen. Mert megalázó és értelmetlen. És most valamiért meghallotta az ellenség szavát a kormány. Hiszen nem tévedhetetlenek ők sem, ugyan: van szemük látni, mi a talmi és mi az igaz. Komolyra fordítva úgy is mondhatnánk: egyszerűen levették a sakktábláról az épp feleslegesnek mutatkozó szereplőket. Mert sakkjátszma folyik itt, nem kétséges. Igaz, sajátos szabályokkal, hiszen csak az egyik fél léphet. Aki nem velük van, nem ér el a legbelsőbb köreikhez, nem számít. Az annyit is ér. Gyalog. Kiüthető.
A kirúgott kulturális közmunkások pedig jobb, ha vigyáznak, mert ha végképp lecsúsznak, és elveszítik otthonukat, a hajléktalanságukért még meg is bünteti őket az állam.
Hirtelen felindulásból elkövetett politizálás ez, vagy a megalázás és függésben tartás mestermunkája? Teljesen más ügy, de felmerül ugyanez a kérdés a Hős utca ügyében is, ahol a „problémamegoldás” meglehetősen hasonló szintjére jutottak. Ledózerolják a nyomortelep házait, ezt a számukra zavaró tájsebet. És ettől nyilván egy csapásra megszűnik maga a nyomor is. Az ott élő családok nagy részét is magára hagyja az állam, a többség ugyanis tisztázatlan tulajdoni viszonyok között élt ott, így nem kap kártalanítást sem. Akik pedig kapnak, nem annyihoz jutnak, hogy azzal ki legyenek segítve. És ha még mindig nem kaptunk volna elég leckét cinizmusból, akkor álljon itt ez is: a környékbelieknek megígérték, hogy a Hős utcai otthonok helyére épülő sportpályát bárki használhatja, nem csak a szomszédos TEK-esek. A volt lakók pedig nyomorogjanak máshol, rájuk itt már nincsen szükség. Persze jobban teszik, ha otthon, a négy fal között nyomorognak, különben még ők is a hajléktalanság bűnébe esnek.
Sorolhatnánk a hasonló eseteket, ahol egyetlen tollvonással – és egy cinikus legyintéssel – intéz el súlyos, rendszerszintű problémákat a kormány. Amelyeket amúgy tényleg meg kellene oldani – de nem így.
Egy biztos: a megalázottak – a kulturális közmunkások, az utcára tett családok, a hajléktalanok és még nagyon sokan mások – újra és újra hálásak lesznek, ha kisegíti őket abból a méretes gödörből a kormány, amibe korábban maga taszította bele. Azt meg majd ők eldöntik, hogy kinek és mikor eresztik le a létrát.
