Herczeg Szonja: Páfrány

2018. január 5. 19:20 - szerző: Herczeg Szonja

Novella.

Nem tudom, miért vágattam le a hajamat. Tudom, hogy neki nem tetszik, bárcsak felidézhetném a pillanatot, hogy kivágjam az ollót a fodrász kezéből. Se balra, se jobbra nem áll. A rúzs túl élénk, a púder túl fakó. Eligazgatom a kósza tincset, aztán megyek, nincs időm tovább lamentálni. Vár az a nő, és ideje, hogy megtudja az igazat.

Szegény, sejteleme sincs, mi vár rá.

Lemegyek a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat. Hosszú combom csak úgy megremeg a toppanásokban. Ezt is szerette, tudom.

Most balra vagy jobbra? Már nem tudom, merre van az utca. De közel, többször is végiggondoltam már. Nagy gondosan, még este kikészítettem azt az áramvonalas, vörös ruhát, amit akkor viseltem, mikor minden elkezdődött.

Fotó: Jorge Lopez/Unsplash

Hideg, fagyos éjszaka volt, de éreztem, hogy ezt kell felvegyem. Egy születésnapra voltam hivatalos, és tudtam, hogy ő is ott lesz. Vele.

Ültek egymás mellett, egyik kezét lazán pihentette a combján, de azalatt a tíz perc alatt, amíg néztem őket a bejáratból egyszer sem nézett rá.

Ahogy beléptem, tekintete rám szegeződött, és soha többet nem hagyott el. Amerre mentem, a hátamban éreztem, belefúródva, mintha ezen múlna, él vagy hal -e.

Felpattant a nő mellől, nagy volt a zűrzavar, megkérdezte, mit iszom. Ugyanazt, válaszoltam, és már el is tűntünk egy-egy pohárral a háztömb mögött.

Vajon ezt így, ebben a formában adjam elő. Nem is tudom.

Csak ide értem, muszáj megtennem. Bemegyek a mosdóba, megigazítom a toalettem. Minden a helyén áll. Szürkén, fáradtan, de stabilan.

Azt tudom, hogy a 202-es kórteremben van. Nem tud már beszélni, ezért csak én fogok.

Fehér falak, dinsztelt légkör, egy muskátlis láda az ablakban. Kórházi párna, kórházi, keményített paplan. Szinte marja a kezemet, amikor elsimítgatom mellette.

Eljött hát az idő, itt vagyok. Osztozunk közös fájdalmunkban, ugye?

Sajnos te tehetsz róla. Te, aki érezted ernyedt, halszerű kezét magadon, de akkor sem engedted el. Te, aki láttad, hogyan karolja át a derekamat, fúrja tekintetét az enyémbe és issza szavaimat akkor is, amikor ott vagy.

Nem tudtad elengedni, ugye? Nem akartad, hogy boldog legyen. Hogy a kis lakásomban, a marhapörköltem felett zenét hallgatva élje hátralévő életét. Tudnád, mi mindenről beszéltünk… Az életünk egy nyitott könyv volt egymás előtt. Ő, a hirtelen, a fékezhetetlen, a meg nem értett. Én a hasonló, te a színtelen, szagtalan páfrány.

Szánalmasan kapaszkodtál belé. Zsaroltad, én tudom.

Irigyelted, hogy az én főztöm és ajkam jobban ízlett neki. Hogy az én hajamat tépte, nem pedig simogatta, mint egy szomorú rongybabát.

Kellett neked ez? Jobb ez így? Én kisétálok, te viszont itt rohadsz meg, a magad ürességében azután amit tettél. Mert te tetted. Ezt el kellett mondjam neked. Megöltél mindhármunkat a steril barbarizmusoddal.

De én most elsétálok, és élem tovább a magamét. Képként keret nélkül. De te egy vázlat sem vagy. Soha nem is voltál. El is eresztem érdes takaródat, had bántsa csak a te testedet. Az enyémet nem fogod többé.

– Aranyom, menjen vissza szépen a szobájába és hagyja aludni Pannát!

(Mit akar ez a nő? Hova menjek én?)

– Elnézést, valami félreértés történt. Nemsokára indul a buszom, sajnos mennem kell!

– Fanni néni, tessék velem jönni! Gyógyszeridő van.

Na jó, hát ezek teljesen bolondok. Átvágok rajta, majd kifele menet panaszt teszek ennek a kócerájnak az igazgatójánál.

– Julcsiii, hozzad, kérlek!

Mit csinál ez? Összegyűri a ruhámat. Na de kérem! Mit képzel? Tudja meddig vasaltam? Most mi történik? Várjon…

***

– Mi volt ez a lárma?

– Ha jól hallottam, szegény megint visszaesett. Azt hitte Pannácska a szerelme felesége.

– Mi is történt ott pontosan?

– Tíz éve halt meg a faszi, mert a két nő egymásnak esett, miután kiderült a viszony. A pasasnál elszakadhatott valami, és kiugrott az ablakon. Rá két hétre a felesége egy nagy adag altatót vett be. Fanni nénitől elfordultak a gyerekei. És hát, azóta itt van.