Germaine és Júlia – Párhuzamos történetek az európai históriában | Netrix Media Systems

Germaine és Júlia – Párhuzamos történetek az európai históriában

2018. június 13. 17:15 - szerző: Pető Andrea

Női tudósként a nagy női elődeink vállán állunk. Ilyen volt Madame de Staël is, bár ő valahogy kimaradt abból az irodalmi és politikai kánonból, ahova Szapphó, Toni Morrison, Jane Austen, Virginia Woolf, Gertrude Stein, Anna Ahmatova, Emily Brontë az elmúlt évtizedekben bekerült. Megnéztem néhány egyetemi kurzus leírását, nem tanítják műveit. Ugyan jelentős irodalmi munkákat hagyott ránk, mégis a megélt élete, „az emberi minősége” bizonyult maradandónak. Kérdés, hogy életműve ma miért aktuális, és mi a következménye annak, hogy évtizedekig kimaradt a kánonból. Anne Louise Germaine de Staël-Holstein – vagy hívjuk csak bensőségesen Germaine-nek – életét párhuzamba állítom Rajk Júlia életével. Rajk Júlia 1949-ben az első magyar sztálinista kirakatperben kivégzett belügyminiszter, Rajk László felesége volt, akinek életrajzát korábban megírtam. Júlia – hívjuk így – volt az, aki elérte a jeltelen sírban, egy Budapest környéki erdőben elkapart férje, Rajk László és társai újratemetését, amely az 1956-os magyar forradalom főpróbája lett. Kérlelhetetlenül harcolt férje és Nagy Imre gyilkosa, Kádár János ellen. Civil szervezetet alapított, felszólalt az abortusz tervezett szigorítása ellen, beszélgetőköröket szervezett, bebörtönzött barátainak gyerekeit cukrászdába vitte. A férje meggyilkolásáért kártérítésképpen a volt elvtársaitól kisebb vagyont kapott. Ezt a pénzt a korban szokatlanul, teljes egészében az állami oktatástól független, a tehetséges, de szegény hallgatók oktatására szolgáló népi kollégiumok létrehozására ajánlotta fel.

Germaine kivételezett családban, a minden középiskolás történelemtankönyvben szereplő Jacques Necker francia pénzügyminiszter lányaként született. Talán kivételezett osztályhelyzete miatt is kilóg az előbb sorolt irodalmi kánonból. Mint nő a 18. századi Franciaországban nem kapott formális oktatást, nevelők és anyja oktatták. Júlia szegény budapesti munkáscsaládban született. Mind a két nő a családban kapta az oktatását, és társasági szalonokban beszélgetve érezte magát elemében. A felvilágosodás elit szalonélete a hierarchikusan formális, állami intézményekkel szemben a szellemi izgalom tere volt. Magyarországon a kommunista diktatúra alatt a családban, baráti körökben, házibulikban, majd a repülő egyetemeken alakultak ki az igazságosabb ország eléréséért küzdő ellenállás kis körei. Ezekben a kis terekben, beszéljünk akár lakásban szervezett kiállításról vagy színházi előadásról, nemcsak a saját értékeiket erősítették meg, hanem a másoktól elválasztó vonalakat is kijelölték, mások értékeit is értékelték. Ez volt az az alternatív nyilvánosság, melyet Júlia is szervezett, amelyben elemében volt. A hagyományos tereket megkérdőjelező, saját céljaira használó, értékalapú politikai cselekvés Germaine és Júlia öröksége, mely az európai politikai élet szellemi öröksége is. Ebbe az örökségbe beletartozik, hogy az atipikus női életek és sorsok nem válnak a kánon részéve.

Ennek az örökségnek az átgondolására azért is szükség van, mert ma két veszély is megkérdőjelezi a tudomány szabályait és művelését, azaz magát a kánont.

Az egyik, hogy az illiberalzmus egyre több országban ejti foglyul az államot. Tévedés azt hinni, hogy ez az új kormányzati mód nem éri el a tudományos életet más országokban is, megkérdőjelezve a tudás társadalmi hasznosságát, tartalmát, intézményeit és állami finanszírozását.

Mikor ez lépésről lépésre megtörténik, akkor a különféle intézményes és kevésbé intézményes kiválasztással létrejött elit többféle cselekvési lehetőség közül választhat. Lehet lenéző mosolyt elnyomva olvasni a hirdetményt a karosszékben, hogy alkalmatlan kegyenceket neveznek ki a jól fizető állami intézmények élére, akár Germaine idejében. Esetleg lehet reménykedni, hogy a nagy múltú intézményektől az érdemi szellemi munkát lehetetlenné tevő, politikailag motivált pénzelvonás csak időleges, mint ahogy Júlia idejében remélték sokan. Lehet reménykedni, hogy a tudomány elefántcsonttornyában a tudományos intézményrendszerekbe bezárkózó elit kívül tudja tartani az alternatív tudományosság populista erőit. Szerintem ez önbecsapás. Több országban a tudomány alapját, a szabad véleménynyilvánítást és az igazság keresését már állami szinten kriminalizálják és delegitimálják. A meglevő európai tudományos intézményrendszer a felsőoktatást, a felvilágosult és képzett állampolgárok nevelését tekintette mindig a feladatának. Ezt a felvilágosító hagyományt könnyű volt és lesz foglyul ejteni.

A másik veszély a túlbürokratizált, neoliberális egyetem „az impact faktorokkal”, üzemszerű és üzletszerű oktatással, amely sok mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy gondolkodó, felelős és kritikus embereket neveljen. Az intézményekbe beágyazott Goethe kissé lenézően így írt Germaine-nel való találkozásáról: „Akkor volt elemében, ha egy szalonban filozofálgatott: és ugyan mit ér az ilyenfajta bölcselkedés? Kell-e hozzá más, mint némi adottság: sziporkázóan, szellemesen elcsevegni kifürkészhetetlen kérdésekről? Ebben nagy gyönyörűsége telt, hogy szinte az már szenvedélyig fokozódott.” De vajon lehet-e „szenvedélyig fokozott” módon beszélni a tudományról, mikor az adminisztrációs terhek alatt fuldokló tudóst évente különböző indexekkel értékelik? Egy szemtanú, Biogné emlékirata szerint Germaine gyerekeit is ebben, „a szenvedélyig fokozott” szellemben nevelte: „…mindenki azt tanulta, amihez éppen kedve volt”.

Ez a típusú tanítás az, mely az intellektuális munka minőségének kérlelhetetlenségére, szenvedélyre és önkéntességre, nem pedig kreditpontokra épül, az, amelyben én is tanultam a kommunizmus alatt a budapesti repülő egyetem szemináriumain. Ez az a hagyomány, amelyet a budapesti CEU visz tovább, melynek elkötelezett tanára vagyok 27 éve.

A tudomány szenvedélyen és szabadságon alapuló művelése az, ami szükségszerűen összeütközik az állampolgárokat folyamatosan ellenőrizendő szolgálóknak tekintő hierarchikus oktatásirányítással. Ahogy történt ez a CEU esetében is. A tudomány szabadsága és a szenvedély együtt nyitja meg az intellektuális ellenállás lehetőségét. A tudományban a rendszer kritikája a rendszer részét képezi, mert a tudomány nem totális rendszer, ahol a kritikát automatikusan diszkreditálja, hogyha a rendszeren kívülről érkezik.

Hiába jelentett a nagyhatalmú francia rendőrminiszternek, Joseph Fouché-nak a Germaine-hez beépített inas spicli, Joseph Uginet és felesége, Olive Uginet, a komorna. Ez a házaspár volt évtizedeken keresztül Germaine néha egyetlen bizalmasa, akik intézték irodalmi, szerelmi és pénzügyeit. Velük küldött titkosnak gondolt szóbeli üzeneteket kiadókhoz, szeretőkhöz, és vitték a korrektúráit a nyomdákba. Hiába tudta Rajk Júlia, hogy telefonját lehallgatják, leveleit felbontják, legjobb barátnője jelent róla az állambiztonságnak. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, mind a két nő kérlelhetetlenül szervezett, beszélt és írt.

Fotó: Bauer Sándor

Mindketten elutasították, hogy kompromisszumot kössenek a hatalommal saját értékeik megtagadásával. „Ha nyilvános tárgyalás volt, akkor legyen nyilvános temetés is” – mondta Júlia, amikor próbálták szolid, bensőséges, családi újratemetésre rábeszélni. Germaine egyik főművében, a Corinne-ban leleplezi a napóleoni korszak szellemi életének hanyatlását, és elutasította Fouché tanácsát, hogy írjon bele néhány hízelgő szót a császár lángeszéről, győzelmeiről. Noha Fouché homályos ígéreteket tett neki arra, hogy „minden akadály elhárul és minden kívánsága teljesül”. Sem Júlia, sem Germaine nem volt hajlandó az öncenzúrára. Voght báró Germaine-nek írt levele a Németország című munkájakor így figyelmezteti: „Jobb lenne, ha óvakodna a politikai témáktól, ha nem mutatná ki a zsarnokság elleni gyűlöletét, amely valamennyi művében megtalálható (…) Szeretném, ha munkája teljesen ártalmatlannak tűnne, hogy lefegyverezze a kritikákat és elvegye a rosszindulat élét.” Germaine nem követte a barátinak szánt tanácsot, be is tiltották a művet. Könyve kéziratát furfangosan elrejtve elmenekült az országból, és kiadta máshol, a korban hatalmas nemzetközi sikerrel.

Az eddig elmondottakból világos, hogy mindkettő, Germaine és Júlia is rendkívüli és bátor nő volt, akik értékalapú politizálással kihasználták az alternatív nyilvános tér adta lehetőségeket, és méltó emberi életet éltek. Ekkor azonban felmerül a kérdés, hogy miért hiányoznak a történetírásból. Miért felejtődtek el? Persze Germaine, mint a híres pénzügyminiszter, Necker lánya, aki híres szalont vezetett, híres férfiaknak biztosított teret a gondolkodásra, jelen van a történelemkönyvekben. Ahogy Júlia is jelen van a Rajk László nyilvános temetésén készült ikonikus képen mint gyászoló feleség és anya. De én másik kánonra gondolok.

Mind Germaine, mind Júlia a zsarnok, Napóleon, illetve Kádár elleni harcot tekintették életük céljának. Tették ezt paradoxonok fogságában. Germaine, amikor emigrációba kellett menekülnie Napóleon elől 1813-ban, Londonban keresett támogatást. Itt amellett az angol kormány mellett állt ki, amely a közös ellenség, Napóleon ellen harcolt, nem pedig amellett a liberális ellenzék mellett, amely Napóleonban a „népvezért [látta], aki hivatott porba dönteni az ósdi monarchiák korhadt épületét”. Germaine a dilemmát így fogalmazta meg: „Vagy elárulod a hazádat, vagy a zsarnok szekerét tolod – így áll a kérdés”, hiszen – írta Benjamin Constant-nak – „miféle francia az, aki a kozák szuronyokra támaszkodik (…) De csakugyan képes azt kívánni, hogy kozákok feszítsenek Racine utcáin.” Rajk Júlia egész életében elkötelezett maradt a baloldali kommunista értékek mellett. Harcolt a baloldaliságot tönkretevő és megcsúfoló Kádár-rendszer ellen, mindent megtett, hogy személye tekintélyével védje a másként gondolkodókat. Akik aztán 1989 után a baloldali hagyományt félredobva támogatták a neoliberális átmenetet.

Rajk Júlia számára a politikai igazság kimondása volt a fontosabb. Ki a zsarnok és ki nem? Feltétlenül hitt továbbá az egyenlőség értékében. Germaine elkötelezett volt hazája, a szabadság, a hazafiság és egyenlőség mellett, és megvetette Napóleont, aki ezeknek az értékeknek a kiüresítésével milliókat küldött meghalni a csatamezőre. Azt írta: „Szinte fizikai örömöt ébreszt bennem a szembeszállás egy igazságtalan hatalommal.” Ebből az egyéni, fizikai örömből mindannyian erőt meríthetünk. És erőt is kell merítenünk az értékalapú harchoz, ahogy Germaine és Júlia tette. Tudták, hogy ez hosszú harc lesz. De a harccal csak egyet nem lehet tenni, nem megvívni. Mert akkor elveszítjük a jogot a tudományos szabadság szenvedélyes védelmére, mely minden tudományos munka alapja.

 ***

Az Európai Tudományos Akadémiák Szövetsége (ALLEA – All European Academies) és az olasz Compagnia di San Paolo alapítvány közös finanszírozásával létrehozott, a kulturális értékteremtésért járó Madame de Staël-díj 2018. május 16-i szófiai átadóünnepségén elhangzott beszéd szerkesztett változata.