Gábor György: Keresztényvédelem – keresztényüldözőkkel

2017. november 13. 07:32 - szerző: Gábor György

Miután a francia államtanács úgy határozott, hogy a bretagne‑i kisváros, Ploërmel főterén álló, II. János Pált ábrázoló szobor tetejéről el kell távolítani a keresztet, a magyar kormányzat rég nem látott bel- és külpolitikai aktivitásba kezdett. A kormány bejelentette, hogy – vállalva az összes felmerülő költséget, az adminisztrációs terheket és a szállítási nehézségeket – Magyarországra hozza a keresztet. A külügy már megtette a lépéseket, s immár csak azon folyik a vita, hogy egy budaörsi iskola, avagy Csepel legyen a befogadó.

Szijjártó Péter külügyminiszter bántó felkészületlenségről tanúskodva, ámde mély felháborodással utalt arra az 1905-ös francia törvényre, amelyre hivatkozva – legalábbis szerinte – eltávolíthatóvá vált a kereszténység legfontosabb jelképe. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Mert való igaz, a Nemzetgyűlés megalkotta 1905-ös törvény, rendelkezvén a szeparációról, állam és egyház elválasztásáról, s megtiltván az egyházak közpénzekből történő állami finanszírozását, lefekteti az alapjait a laicitás (laicité) szellemiségére épülő Franciaországnak. Csakhogy az elmúlt jó száz év során történtek egyebek is. Így például hosszú vitákat követően megszületett a vallási jelképek franciaországi viseletét szabályozó 2004-es törvény, valamint ismertté vált a Sociovision intézet 2014-ben elvégzett reprezentatív felmérése, amely – egyebek között –

egyértelművé tette, hogy a franciák tovább szigorítanák a laicitás törvényeit.

A megkérdezettek nagy többsége, mintegy 80 százaléka – az iszlám rapid franciaországi terjeszkedése okán is – „a vallás diszkrétebb formájához” ragaszkodik a közös élet tereiben, az utcákon, a köztereken, az iskolákban és a vállalatoknál egyaránt. Elgondolkodtató, hogy a magyar külügy feje minderről nem tud. Ámde egyenesen érthetetlen, hogy a keresztlevételt elrendelő francia államtanácsi határozatot napjaink tragikus keresztényüldözésének példázataként felidéző külügyminiszter, szembesülve azzal az újságírói kérdéssel, hogy vajon miként egyeztethető össze a magyar kormány kereszténységet védelmező elkötelezettsége azzal, amikor egy keresztény örmény férfit aljas indokból és különös kegyetlenséggel lemészároló azeri katonatisztet Magyarország átad Azerbajdzsánnak, ahol a gyilkos azonnal nemzeti hőssé magasztosul, Szijjártó azt válaszolja, hogy a fejleményeket nem lehetett előre tudni.

Akkor legalább utólag segítsünk neki.

Azerbajdzsán muszlim hagyományú állam, s noha általában nem üldözi a keresztény kisebbségeket, szignifikáns kivételt képeznek az örmények, akik ellen 1988–90 között számos pogromot hajtottak végre, amelyek közül a legismertebb a szumgaiti volt (1988). Az ellentéteket a túlnyomórészt örmények lakta Karabah (örményül Artzah) tartomány elszakadási törekvései váltották ki. Ezt a tartományt, mely már a 19. században sok viszály tárgya volt az örmények és az akkor még gyűjtőnéven „tatároknak” nevezett kaukázusi muszlimok között, a szovjet korszak hajnalán a bolsevikok Örményországnak ígérték, csakúgy, mint az – akkoriban felerészt még örmények lakta és az örmény történelemben kiemelkedő szerepet játszott – Nahicsevan tartományt.

A bolsevikok ígérgetése arra irányult, hogy az örmények könnyebben elfogadják a kommunista uralmat. Az ígéreteket nem tartották be, végül mindkét tartományt az Azerbajdzsáni SZSZK-nak ajándékozták azzal, hogy Karabahban az örmények különleges autonóm státust élvezhetnek. Az azerbajdzsáni vezetés ezt a státust folyamatosan megsértette, a területre muszlimokat telepített, s korlátozta a kulturális és oktatási autonómiát is. Karabah egyike volt azon kevés helynek, ahol a szovjet korszakban még új mecseteket is emeltek, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a tartomány örmény jellegét fokozatosan elhalványítsák, visszaszorítsák. Ennek eredményeképpen a húszas években még 95 százalék körüli örmény lakosság aránya a szovjet korszak végére 75 százalékra csökkent. Az örmények a szovjet korszakban is többször követelték az egykori ígéret beváltását, a hatvanas években még tüntetések is előfordultak, de hasztalan. Nahicseván örmény lakosságát csendben „kiszekálták”, s a szovjet korszak elején még kb. 50 százalékos örmény lakosság a kilencvenes évek elejére két százalékra csökkent, végül a karabahi háború kirobbanásakor az utolsó örményeket buszokra ültették, és kiebrudalták szülőföldjükről.

A karabahi háború idején a Karabahban és a környező, örmények által ellenőrzött tartományokban élő azeriek elmenekültek, csakúgy, mint az Azerbajdzsán többi részén élő örmények. Ezt követően az azeriek nagy elszántsággal láttak neki az örmény műemlékek szisztematikus lerombolásának, köztük az egyedülálló, UNESCO-védelem alatt álló dzsulfai középkori örmény temetőnek, amelyben több ezer, az örmény művészet védjegyeként ismert hacskar (keresztkő) állt. Akkor az UNESCO közbelépésének hatására még leállt a rombolás, 2005-ben azonban újult erővel folytatódott: hírek (és fényképes dokumentációk) szerint Nahicsevan valamennyi örmény templomát földig rombolták, köztük számos, 700-1000 éves műemléket, miközben néhány kevésbé értékes és kevésbé jellegzetes épületet mecsetté vagy raktárrá alakítottak át. Befejezték a dzsulfai temető megsemmisítését is, a helyén ma lőtér van.

Összegezve két eset lehetséges:

1. A közelmúlt fenti eseményeivel, a keresztény örmény lakosság elleni azeri fellépések tragikus tényével a magyar kormány nem volt tisztában, s a keresztény társát meggyilkoló azeri tisztet abban a hiszemben adták át, hogy a gyilkos Azerbajdzsánban letölti méltó büntetését.

2. A magyar kormányzat tisztában volt a súlyos örmény (keresztény) – azeri (muszlim) konfliktusokkal, ám valamilyen megfontolásból mégis kiadta a baltás gyilkost.

Ha az első pontban foglaltak az igazak, akkor a döntést meghozó miniszterelnöknek és a teljes külügyi vezetésnek azonnal távoznia kellett volna. Ha a második pontban foglaltak igazak, akkor ideje lenne megismertetni a hazai és a nemzetközi közvéleményt az átadás valós okával.