Demszky Gábor: Budapest ostroma

2018. március 3. 07:35 - szerző: Demszky Gábor

A parlamenti mamelukok többsége igent mondott a Margitszigetre tervezett, teniszcsarnokként emlegetett, de valójában kongresszusi központnak szánt gigalétesítmény terveire. Ha ez a beruházás megvalósul, Orbán Viktor valóban tort ülhet: a Bálna várja a lányát és Tiborcz Istvánt, a budai Várban pedig a kolostorból átalakított épület új lakóját, a miniszterelnököt. De „Shylocknak a szív kell”,

Orbánnak pedig a főváros, a szabadság központja – benne a Margitszigettel.

145 éve Budapest kivételesen szerencsés pillanatban egyesült az ország fővárosaként, egy addig páratlan, majd fél évszázados világgazdasági és európai fejlődési periódus elején, a szabadságeszme és a józan realizmus összekapcsolódásának eredményeként felívelő kor kezdetén. Ennek nyomán Budapest már alig harminc esztendősen a régió szellemi, kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai központja lett. Élete negyedik évtizedében pedig már Bécs riválisa. A főváros és az ország élén olyan politikusok álltak, akik ki akarták aknázni a szerencsés adottságokat. Andrássy és Podmaniczky tudatos városfejlesztéssel, nagyvonalú, de megvalósítható tervekkel, józan és előrelátó költségvetési politikával Budapestet világvárossá tették. Ha valaki 140 éve lenézett a városra, már láthatta Pesten a Vigadót és a Magyar Tudományos Akadémiát, az épülő Duna-parti szállodasort és a Bazilika falait. A kicsit később elkészülő Margit híd pedig megnyitotta a szigetet Pest és Buda közönsége előtt. „Világváros lett a kis Pestből, a kamasz Budapestből. A Hamupipőkéből királynő”, írta e korszakról Krúdy Gyula.

Fotó: Merész Márton

Eleink tudatos városfejlesztése főpolgármesterként számomra is példaadó volt. Forrásainkból és az EBRD, valamint a Világbank hiteleiből szinte mindent felújítottuk, amit ránk hagytak. A millenniumi földalatti vasút teljes rekonstrukciójával kezdtük, a Nagykörút és rajta Európa legforgalmasabb villamospályájának felújításával folytattuk. Már a kilencvenes évek első felében gondunk volt a központi vásárcsarnok és az UNESCO által védett pesti panoráma részét képező 2-es villamos hídszerkezetének felújítására, tömbrehabilitációba kezdtünk, és szinte valamennyi Duna-hidat felújítottuk.

Pontosan tudom, hogy a nagy rekonstrukciók idején, amelyeket nem tudtunk megfelelően összehangolni, időnként állt a város. Tudom, hogy számos csúcsra járatott beruházás költségei jócskán meghaladták az eredetileg tervezett összegeket. Ám a főváros hitelminősítése mindvégig jó maradt: költségvetési gazdálkodásunkat a Világbank 2003-ban „Budapest-modellként” ajánlotta.

Persze azt is tudom, hogy a NER közpénzen terjesztett propagandája szerint manapság nem ildomos ennek a korszaknak a demokratikus voltáról vagy eredményeiről szólni: „a rossz, mit ember tesz, túléli őt; / A jó gyakorta sírba száll vele”.

Az első Orbán-kormányt 2002-ben Budapest buktatta meg. 32 egyéni képviselői mandátumból a fővárosban 28-at az ellenzék szerzett, és ezzel fordította meg a Fidesznek kedvező országos választási eredményt. Ebben nemcsak Orbán szabadságellenes lépései játszottak szerepet, hanem a „kiszárítási politikája” és a 4-es metró projekt leállítása mellett az a Budapest-ellenes hangulatkeltés is, amely négy éven át uralta a közpolitikát. Ne feledjük: akkoriban kezdték az országot Fidesz-barát polgárokra és Orbán-ellenes posztkommunistákra osztani. Akkor akartak először két ellenséges táborba zárni bennünket, akkor kezdték a nem velük tartókat ellenségként kezelni. Budapest 2002-ben ezt kérte számon rajtuk.

A választók többsége ma is kormányváltást akar.

Orbán már kisebbségbe került, de azért nap mint nap elmondja, hogy gyarapodó embereket lát maga körül – persze, hiszen őket a „fogadott család” tagjaként ő repítette pozíciókba. És ott vannak a rokonok is, akik, mára ez bebizonyosodott, bűnszövetségben terjesztik a sötétséget. Orbán nem is ebben lát problémát, hanem abban, hogy az ellenzék és a média még szabad része a civilekkel összefogva folyton felemlegeti őket. Ezért akarja egy újabb győzelem esetén felszámolni az ellensúlyokat: az önkormányzatokat, a sajtót, az igazságszolgáltatást. De a családot addig is etetni kell. Ezért kellenek az új és újabb projektek – ezért a margitszigeti beruházás.

Az LMP képviselői a napokban arra kértek, írjam alá a képviselőiket támogató ívet. Ezt elutasítottam. Az ellenzék megosztottsága ugyanis több mint butaság: bűn. Tudjuk, mi a tét: 1918 után a polgári radikálisok tétovaságuk következményeként harminc évre kiszorultak a politikából s az intézményekből, a liberális, polgári radikális és georgista gondolatok Károlyi forradalmának bukása után eltűntek a magyar közéletből. Ahogy a liberálisoknak nem volt helyük Horthy Magyarországán, úgy Kádár puhának nevezett diktatúrájának idején sem lehetett büntetlenül képviselni a szociálliberális értékeket.

Pontosan ez a sors vár az ellenzék által képviselt ideákra, ha eseleges megosztottságuk miatt képtelenek lennének mozgósítani azokat, akiknek elegük van Orbán kormányzásából. De a közös cselekvés elmaradásának árát nem nekik, nem az önérdekbe zárt pártformációk vezetőinek (lásd Bokros Lajost) kell megfizetniük, hanem a választóiknak. A baloldali és a liberális demokrata értékeknek meg kell jelenniük a közügyeinket irányító intézményekben.

Az ellenzéknek tehát azzal a tudattal kell politizálnia, hogy Budapestnek másodszor is meg kell állítania Orbánt.

És megvédenie a város ostrom alatt álló szívét.