Daróczi Gábor: Hátrányban az állami iskolák

2017. január 1-jétől teljessé vált az oktatási rendszer államosítása. Az állam már nemcsak a tanárok béréért, hanem az iskolák fenntartásáért is teljes felelősséget vállalt. Az önkormányzatok csak az épületeik tulajdonjogát tarthatták meg, az iskolák működésébe nincs közvetlen beleszólásuk. Az államosítás mellett felhozott legfontosabb érv az elkülönítés elleni fellépés volt, de minden erre vonatkozó kutatás a növekvő szegregációt és annak kedvezőtlen hatásait jelzi. Az államosítás másik indoka az volt, hogy az önkormányzatok eltérő pénzügyi helyzetéből fakadó színvonalkülönbségeket így ki lehet küszöbölni.

A rendszerváltás egyik legfontosabb vívmánya volt, hogy az iskolák finanszírozása normatívvá vált. Az állam „fejpénzt” adott egy-egy önkormányzatnak az alapján, hogy az iskoláiba hány gyerek járt, figyelembe véve a speciális szolgáltatást vagy különleges támogatást igénylők számát. De a Klik létrejötte óta nincs ilyen jól megfogalmazható, könnyen összehasonlítható normatíva. Pontosabban: egyeseknél van, a többségnél nincs. Az egyházi iskolák esetében például létezik: a 2016/17-es tanévben a személyi kiadásokon felül a működési költségekre az állam gyerekenként és évente 160 ezer forintot ad. Az állam azonban a saját maga iskolái esetében nem határoz meg normatívát, mondván, nem a diákokat, hanem a fenntartót finanszírozza. Tehát az állam nem vállal kötelezettséget arra, hogy előre megmondja, melyik iskolája mekkora összegből gazdálkodhat. Ez kiszolgáltatottságot, állandó bizonytalanságot okoz, a költségek egy részét pedig a szülőkre terheli. Az új helyzetben az iskolaigazgatók már nem felelős menedzserek, hanem parancsokat teljesítő tisztségviselők.

A működtetésre költött összeget illetően nagy a különbség. Az egy főre jutó éves költségvetési támogatás az egyházi iskolákban 2,7-szer nagyobb, mint az állami intézményekben. A 2017/18-as tanévre vonatkozó, nemrég közzétett költségvetés-tervezet a különbség további növekedését vetíti előre – szándékoltan és tervezetten. Az egyházi intézményeknél a fenntartásra szánt teljes összeg az eddigi, gyerekenkénti 160 ezerről 200 ezerre nő, míg az állami iskolák esetében még csökkenni is fog, s a különbség a 3,6-szeresére nő. Ezzel egyúttal az állam közvetve elismeri, hogy a saját iskoláit továbbra is „tűzoltási módban” finanszírozza, vagyis amikor majd megint összegyűlik 5-10 milliárd forintnyi kifizetetlen számla, akkor valamelyik tartalékból vagy egy villámgyorsan lefolytatott „retrospektív” uniós pályázatból kipótolja.

Az egyházi iskoláknak alapvetően nincsenek pénzügyi gondjaik, vagy ha mégis, azok nagyságrendekkel kisebbek az állami iskolákéinál. Ezért is hangozhatott el érvként a görögkatolikus Hajdúdorogi Főegyházmegye és a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusának képviselőitől iskolaátvételi próbálkozásaik során az az érv, hogy jelentősen nőne az intézmények támogatása, ha hozzájuk kerülne. Ez igaz. Csakhogy nem az egyházak saját bevételei miatt – például az egyházak által nyújtott szolgáltatások ellenértéke, egyházi adók, felajánlott civil vagy egyházi százalékok, templomok tornyába telepített mobiltelefonos adótornyok díjai révén –, hanem az iskoláikra nézve kedvezőbb költségvetési finanszírozás révén, amit a magyar adófizetők fedeznek.

Ezt a különbséget a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között köttetett, a katolikus egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról szóló, Horn Gyula által húsz éve aláírt megállapodás alapozta meg. A szerződésben az intézmények, illetve hallgatók finanszírozásával kapcsolatban az áll, hogy az egyházi intézményeknek „ugyanolyan szintű pénzügyi támogatásban” kell részesülniük, mint az államiaknak és az önkormányzatiaknak.

Sok vita folyt arról, hogyan is kell ezt az „ugyanolyan szintű pénzügyi támogatást” számolni. Az egyházak nemcsak az akkor még létező állami normatívát értették ebbe bele, hanem az önkormányzatok által a saját iskoláiknak adott kiegészítő támogatásokat is. Az állam így minden évben összeszámolta az összes iskolafenntartó önkormányzat saját intézményeinek nyújtott támogatásait, majd ennek átlagával kiegészítette az egyházi alapnormatívát. Ezzel nemcsak elvi probléma volt – így ugyanis az egyházi intézmények már akkor is sok helyen magasabb állami normatívát kaptak, mint az önkormányzatiak –, hanem technikai is. Az önkormányzatok ugyanis fenntartották azokat a nagy, költséges és jellemzően egy-egy településen egyetlenként működő intézményeiket, amelyeket minden gyerek – beleértve természetesen az egyházi iskolába járókat is – közösen használt: tornacsarnokot, tornatermet, tanuszodát, nevelési tanácsadót. Tehát az önkormányzatok nemcsak fenntartották a közoktatás legköltségesebb intézményeit, hanem indirekt módon még ők fizettek ezért az egyházaknak.

Az összehasonlítási viták mára megszűntek, mivel – néhány kivételtől eltekintve – nincsenek önkormányzati iskolák. Az állam pedig – változatlan létszámokat feltételezve – az összes tanuló 20 százalékát sem kitevő kisebbségnek, vagyis az egyházi iskoláknak jövőre várhatóan 41,5 milliárd forintnyi működési támogatást ad, míg a saját intézményeinek csak 42,3 milliárdot.

Az egyházi iskolákkal önmagukban nincs semmi baj, ott is ugyanolyan diplomával rendelkező tanárok taníthatnak, ugyanazoknak a követelményeknek kell megfelelniük, a kompetenciateszteken és az érettségiken ugyanazokat a feladatokat oldják meg a gyerekek, mint az állami iskolákban. Vannak azonban olyan, elsőre technikainak tűnő, ám valójában az oktatást alapvetően meghatározó szabályok, amelyek eltérnek. Például egyházi iskoláknak nincs beiskolázási körzetük. Ebből fakadóan nincs felvételi kötelezettségük a szomszédban élő gyerekekre nézve sem: azt vesznek fel és utasítanak el, akit akarnak. Így könnyen alakíthatnak ki kizárólag a helyi elitet vagy éppen a helyi legszegényebbeket oktató intézményeket, bátran folytathatnak – és mint a nyíregyházi Huszár-telepi iskola esetében látjuk, folytatnak is – akár szegregált oktatást. Mindeközben szabadabban választhatnak tankönyvet.

2017-ben az állam 79,2 milliárd forinttal rövidítette meg saját intézményeit az egyháziaknak nyújtott szinthez képest. Ez persze jóval kevesebb annál a 118 milliárd forintnál, amit tavaly év végén parlamenti felhatalmazás, valódi pályázat, beszámolók és az átláthatóság megkövetelése nélkül adományozott az egyházaknak. Ráadásul többnyire olyan infrastrukturális beruházásokra, amelyeket más fenntartók csak EU-s forrásokból – vagyis hosszas, bonyolult és bizonytalan kimenetelű procedúra után – valósíthatnak meg. Ám a 79,2 milliárd is elég arra, hogy a közoktatás rendszerében anomáliákat okozzon, amelyek aztán mind a szülőket, mind a tanárokat befolyásolják döntéseikben. Ennek is betudható, hogy az egyházak öt év alatt 572-ről 1308-ra növelték a fenntartásukban lévő iskolák számát.

A fenntartás finanszírozásában az állam tehát súlyosan diszkriminálja a saját intézményeibe járó, az összes diák csaknem 80 százalékát kitevő többséget. A különbség nem a véletlenek összjátéka, hanem megtervezett. Minden szülőt, akinek állami iskolába papírt, krétát kell vinnie vagy ilyen-olyan támogatás címén az iskola alapítványába pénzt kell befizetnie, hátrány ér. Mivel az egész folyamat ellentétes több jogszabállyal (például az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvénnyel, az Alaptörvénnyel, egyes alkotmánybírósági határozatokkal, valamint EU-s irányelvekkel), minden egyes állami iskolába járó gyerek szülőjét potenciális partnernek tekintünk egy pertársaság létrehozásában.

Hamarosan elindul a pertársaság létrehozását célzó országos hálózatépítési folyamat, hogy kikényszerítse az állami iskolák pénzügyi diszkriminációjának felszámolását, valamint az állam által meghozott, illetve az EU-s tagságunkból fakadó esélyegyenlőségi és diszkriminációmentességi irányelvek betartását. A szándék nem az egyházi intézmények támogatásának csökkentése, hanem az állami oktatási források igazságos, a fenntartó világnézetétől független, minden gyerek érdekeit egységesen szem előtt tartó elosztása.