Csizmadia Ervin: Miért nem versenyképes az ellenzék?

2018. április 28. 08:42 - szerző: Csizmadia Ervin

Az április 8-i választás után számos elemzésben olvasható, hogy az ellenzék azért nem tudott győzni, mert nem volt megfelelő politikai víziója. Egyszer érdemes lenne igazán szembenézni ezzel. A politikai vízió rendkívül érdekes dolog, nem terem minden bokorban. Égbekiáltó félreértések vannak vele kapcsolatban. Tisztázni érdemes először is, hogy mi nem vízió. Temérdek lehetséges nem közül csupán kettőt említek, egy nagyon tágat és egy nagyon szűket. Ami a tágat illeti, nem vízió a liberális demokrácia helyreállítása. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy aki ezt nem tekinti víziónak, az egyben nem is szereti a liberális demokráciát. De még aki szereti, annak is tudnia kell, hogy a liberális demokrácia azért sem lehet vízió, mert Nyugat-Európában is hosszú folyamat során alakult ki, és jócskán meg kellett küzdeni érte. Pusztán a végeredményt tekinteni, és azt tenni meg víziónak, ez félreértése a politikának.

Nem kevésbé bajos a szűk vízió is, például hogy tűzzünk magunk elé szakpolitikai célokat, mondjuk jobb egészségügyet vagy oktatást. Természetesen megint nem arról van szó, hogy az egészségügy és az oktatás színvonalát ne kellene folyamatosan emelni, ne kellene mindkét rendszert alapvetően átalakítani. De ez víziónak kevés. Ilyesmire nem rezonálnak a választók. S azért nem, mert más dolgok fontosak a számukra.

Három ilyet gondolok.

1. Mi az adott párt ajánlata a politikáról mint mesterségről?
2. Mi az adott párt ajánlata a körülöttünk zajló eseményekről?
3. Mi az adott párt ajánlata saját életéről, belső fejlődéséről?

Amikor motivációs levelet írunk valahová, azt fogalmazzuk meg benne, miért szeretnénk valamilyen munkát elvégezni, miért gondoljuk magunkról, hogy alkalmasak vagyunk az adott feladatra. A politikában is fontos a motiváció, amikor egy párt „benyújtja motivációs levelét” a társadalomnak. Először is el kell tudnia magyarázni, hogy ő kormányozni akar. Nem kezdheti azzal, hogy el akarom zavarni a mostani kormányzókat, s pláne nem állhat le ennél. Azt kell középpontba állítania, hogy számára vízió a kormányzás. Vagy másképpen: van a kormányzásról víziója.

Ezzel azonban ellentétes tapasztalatokat szerezhettünk az ellenzékből. Nem is az volt a gond, hogy keveset mondtak arról, mi történjék a kormányváltás után. Ennél komolyabb a baj. Az ellenzéki politikában a kormányzás legfeljebb szükséges rossz, de nem a politikacsinálás centrális tényezője. Ez nem véletlen, hanem szerves következménye a bal-liberális politizálásnak. Ebben a politikai szemléletmódban önmagában vett kormányzás voltaképpen nincs is, a kormányzás nem értelmezhető önmagában, csak úgy, hogy az folyamatos interakció különböző szereplők között. A „motivációs levélbe” legfeljebb az kerülhetne be, hogy „oké, választópolgárok, adjatok felhatalmazást, hogy aztán egy bonyolult egyeztetési rendszerben relativizáljuk a kormány szerepét”. A kormányzásnak ezt a felfogását fejezi ki az angol governance kifejezés. Miközben a választók tudni szeretnének a governmentről is, arról, hogy mit csinálna az a tucatnál nem sokkal több ember, aki a választási győzelem után miniszteri pozícióba kerül.

A bal-liberális oldal a politika lényegét nem is biztos, hogy a kormányzásban látja. A gyakori ellenzéki tüntetések nyilvánvalóvá teszik, hogy ez az oldal voltaképpen a civil társadalom autonómiája nevében tiltakozik az ellen, hogy őt irányítsák. Csak éppen nem túl sokat mond arról, mit tenne, ha neki kellene irányítania. Ez azonban súlyos deficit, mert Magyarországon az állampolgárok nagy része azon méri a politikusi mesterséget, hogy a kormányra készülőkben van-e vezetési és irányítási képesség.

Másodszor: mit gondol egy párt a körülöttünk zajló eseményekről?

Rendkívül lényeges, hogy a kormányra készülő pártnak legyen mondanivalója a körülöttünk kavargó eseményekről, viszonylag könnyen emészthető formában. Vesztett ügye van annak a pártnak, amely valamilyen mellékkérdésbe akar kapaszkodni, amikor vannak nyilvánvalóan fő kérdések.

1990 környékén egyértelműen az volt a fő kérdés, hogy a diktatúra helyébe demokráciát állítsunk. Abszolút mellékkérdés lett volna, hogy „emberek, vigyázzunk, mert a nyugati demokráciák rengeteg belső ellentmondással küzdenek, s ezeket nehogy adaptáljuk”. Senkit nem érdekelt például, hogy a nyugati országokban már akkor is nagy probléma volt a bevándorlás. Aki akkoriban olyan pártprogrammal jött volna elő, hogy „figyeljünk, vigyázzunk, legyünk résen”, azt hülyének nézik. De fő kérdés volt az is, hogy a demokrácia intézmények bevezetését jelenti, s ha ezeket bevezettük, akkor már a lényeget megvalósítottuk. Holott vajákos Nyugat-értelmezők már akkor felvethették volna, hogy az intézmények önmagukban mit sem érnek, ha nem kapcsolódik hozzájuk demokratikus közszellem. Volt persze néhány felszólamló, de őket Ralf Dahrendorf szellemében azzal hűtötték le, hogy az intézmények megváltoztatása könnyű, ellenben a magatartások megváltoztatása hosszadalmas és nehéz.

De mi történjék, amikor már nem a diktatúrából a demokráciába való áttérés korát éljük, és a világban zajló eseményekhez másfajta viszonyt kell kialakítanunk? Az ellenzéki pártok például a 2018-as kampányban sem túlságosan sokat beszéltek Európáról. Részben érthető, miért. Úgy ítélték meg, hogy a sorosozás a kormánypárt mondanivalója, s ők ettől meg akarták különböztetni magukat. Csak éppen emiatt nem maradt víziójuk a körülöttünk zajló eseményekről.

Pedig a választók azt is várják a kormányra készülőktől, hogy legyen lényeglátó képessége. Minden korszakban felmerül olyan kihívás, ami a többinél erősebb, megmozgatóbb, és a kormányra készülő pártoknak reagálniuk kell rá. Nyilvánvaló, hogy most nem lehet választást nyerni azzal a programmal, hogy „visszaállítjuk a demokráciát”. Ez a program ugyanis nem szembesíti sem magát, sem potenciális követőjét az aktuális korkérdéssel, úgy tesz, mint ha a bevándorlás ma nem lenne ugyanolyan kulcskérdés, mint 1990-ben volt a demokrácia megteremtése.

Természetesen annyiban eltér a mai helyzet a harminc évvel ezelőttitől, hogy akkor mindenki demokráciát akart, azaz a koreszme egyaránt áthatotta a rivális pártokat. Most viszont a bevándorlás megosztó tényező. De még ha így is van, akkor sem teheti meg a bal-liberális ellenzék, hogy ehhez a megosztó koreszméhez nem alakít ki a mainál sokkal mélyrehatóbb viszonyt. Ugyanis itt nemcsak a bevándorlásról, hanem olyan alapkérdésekről is szó van, mint a globális társadalom és a nemzetállamok egymáshoz való viszonya. A választók pedig érzik ezeknek a dilemmáknak a valódi súlyát. Ez nem helyettesíthető azzal, hogy milyen legyen a kormányzati szakpolitika. Különösen azért tűnik fel a nemzetközi folyamatokhoz való viszony szerény reprezentációja az ellenzéki megnyilvánulásokban, mert az ellenzék a kormányoldallal ellentétben nyugatosnak tekinti önmagát. A nyugatosság azonban vízióvá csak akkor válik, ha az ellenzéki politikusok nem félnek megemlíteni azokat a kritikus pontokat és témákat, amelyek a mai Európát bénítják. Az ellenzék „motivációs levelének” tartalmaznia kell, hogy nem csak akkor demokrata, amikor a diktatúra helyett kell létrehozni a demokráciát, de akkor is, amikor a liberális demokráciák átalakulóban vannak és sérülékennyé válnak.

Harmadszor: Milyen egy párt tanulóképessége? A kormányra készülőknek sokat kell beszélniük magukról. A választó szereti érzékelni a számára fontos pártok belső életét, mert ezt tanulmányozva tudja eldönteni, hogy az adott pártot alkalmasnak tekinti-e. A mai magyar ellenzéknek azonban sajátos a belső élete. Egyrészt adottságként terheli, hogy számtalan irányzatra hasadt. Erről persze részben maga tehet, részben azonban nem, mert a kétezres évek második felére elfáradt a bal-liberális oldal, és ott új szereplők jelentek meg. Az ellenzéki pártok nagy száma tehát a jelen adottsága, ugyanakkor a távolabbi múlt öröksége is.

Csodálkozni való, hogy a mai bal-liberális ellenzék kormányra készülődve nem elemzi a távolabbi múltat. Ha megtenné, látná, hogy a magyar történelem különféle rendszerváltásai után mindig kialakult a „nagy kormánypárt – sok kis ellenzéki párt” képlet. 1990 után azonban, s egészen a kétezres évek végéig úgy tűnt, hogy a demokratikus keretek között ennek vége. De nem lett vége, amiből persze nem feltétlenül kell arra következtetni, hogy a demokrácia is oda. Ami itt súlyos mulasztás, az a pártokat a társadalmi miliőhöz kapcsoló mechanizmusok és magatartásminták elemzése. Hogy miért kapcsolódnak a választók nagy pártokhoz? Miért „ugratták ki” a választók a Fideszt? Miért nem volt jó nekik egy idő után, hogy négyévenként mindig más kormányoz? Ha egyszer létrejön, nagyon nehezen korrigálható a „nagy kormánypárt – kormányképtelen ellenzéki pártok” képlet.

S akkor szóljunk a Fideszről, amely a kilencvenes évek közepéig csupán csak kis párt volt. A mai ellenzék a Fidesz történetét csakis az árulásnarratívában képes értelmezni, holott a Fidesz azért kezdett átalakulásba a kilencvenes évek közepén, mert nem akart versenyképtelen törmelékpárt maradni. Az a fajta tudatosság, amelyet a tárgyilagosabb megfigyelők elismernek, éppen azzal függ össze, hogy 1994-ben fennállt a lehetősége, hogy az MSZP-ből váljon a magyar demokrácia új mamutpártja. A Fidesz stratégiájának tengelyében az MSZP vezette domináns pártrendszer kialakulásának blokkolása áll. A módszer is érdekes: a Fidesz nem a totális MSZP-tagadást választja, hanem amit lehet, eltanul a Horn-féle baloldaltól. Ez leginkább két dolgot jelent. A gazdasági hátország kiépítését és a társadalmi beágyazódást. Manapság anélkül beszélünk a Fidesz vidéki beágyazódásáról és az ellenzék vidéki vergődéséről, hogy megemlítenénk, a kilencvenes évek közepén az MSZP vidéki beágyazódása nagyon erős volt, miközben a Fidesz a fasorban sem volt. A jobboldal ekkoriban kezdte a szervezet- és bázisépítést, és a kétezres évek közepére már eljutott oda, hogy uralja a vidéket. A stratégia sikere döntően azon múlt, hogy a jobboldal tanulni akart a baloldaltól. A mai ellenzék ellenben semmit nem akar tanulni a Fidesztől, holott enélkül nehezen remélheti, hogy a vidéki Magyarország mellé álljon.

Az egész magyar politikai közösség számára fontos, hogy lássuk, miért van alapvetően aszimmetrikus viszony a mai Fidesz és ellenzéki vetélytársai között. Nem azért, mert a diktatúra lenyomja a demokráciát, hanem azért, mert a magyar politikai fejlődésben az a legerősebb hagyomány, amely túlpreferálja a stabilitást biztosító nagypártokat, és vegetálásra készteti az ellenzéki kispártokat.

Ugyanakkor van egy szintén fontos másik tanulság is. Szimmetrikusabb verseny csak akkor van, ha a külső hatalmi térben a Nyugat fölénye megfellebezhetetlen. 1990-ben ilyen helyzet volt. De most a geopolitikai tér bizonytalanabb. Ezek is olyan szempontok, amelyeket a mai ellenzéknek alaposan elemeznie kell, ha arra keresi a választ, hogy miért a Fidesz nyert megint.