Cseri Péter: Hidegrázás

2018. február 12. 08:19 - szerző: Cseri Péter

Az a baj, hogy már a szótól is kiver a frász. Kamara. Sokan sokat tettek azért, hogy semmi bizodalmunk ne legyen semmiféle kamarában. Különösen azokban, amelyek a NER égisze alatt születtek vagy értek hatalmuk csúcsára. Akad-e e honban, aki komolyan hiszi, hogy például az iparkamara bármiféle oltalmat nyújthatna számára akármilyen ügyben, még ha Parragh László személyesen is garantálná azt a számára? Ha nem garantálná, akkor talán egy picit jobban. Vagy Horváth Péter lenne az a pedagóguskari elnök, akihez bizodalommal fordulhatna egy falusi tanító, ha vitája támad a tankerületi vezetővel? Cser Ágnes lenne az az érdekvédő, aki keményen nekimegy az ápolók érdekében a kormánynak? Mondjuk ez nem kizárt, ha éppen nem Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt.

Van-e okunk a bizakodásra, ha a 2018-as választások után olyan szervezetek kezdeményeznék egy vadonatúj újságíró-kamara felállítását, mint a Magyar Sportújságírók Szövetsége, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége vagy éppen a Protestáns Újságírók Szövetsége? Ha a legfőbb ötletgazda az a Szöllősi György, akit leginkább az Orbán Viktorhoz fűződő barátsága repíthetett a Nemzeti Sport főszerkesztői székébe.

Fotó: Facebook/Szöllősi György

De hagyjuk a bizalmi kérdést, nézzük, mi szerepel a kezdeményezésben. Az ötletgazdák szerint a kamara legfőbb célja az érdekvédelem lenne, saját maguk által kidolgozott törvényjavaslatokkal igyekeznének javítani a megosztott és kiszolgáltatott szakma helyzetét. Csak olyan kiadó nevezhetné magát országos médiumnak, amely tagja a kamarának, elfogadja a szervezet etikai és szakmai előírásait, valamint vállalja, hogy csak kamaratagokat alkalmaz. Az újságírókat nem lehetne számlásként – szabálytalanul – foglalkoztatni, csak rendesen bejelentve, és egy meghatározott minimálbérnél nem kereshetnének kevesebbet. A kamarai tagság nem járna automatikusan, több feltételhez kötnék, így például csak bizonyos képzettség és tapasztalat mellett lehetne belépni, ami egyúttal kötelező is lenne, ha valaki országos médiumnál szeretne dolgozni.

Fontos célok ezek? Ez nem kérdéses. Csakhogy akadnak ennél sürgetőbb megoldandó ügyeink is. A műtétre váró súlyos szívbeteget sem igazán vigasztalja, ha előbb leveszik a szemölcsét vagy betömik a lyukas fogát. Mielőtt – nagyon helyesen – kiirtanánk a médiából a számlás foglalkoztatást, le kellene emelnünk a politika kezét a médiahatóságról, visszaadhatnánk a magyaroknak az elrabolt közrádiót és köztévét, eltilthatnánk Kövér Lászlót a parlamenti kitiltásoktól, felszámolhatnánk a közintézményekben dolgozóknak előírt nyilatkozatstopot. Félő, hogy a sajtókamara ötlete minderről elterelné a figyelmet, miközben újabb adut adna a kormányzat kezébe a számára nem kedves orgánumok és sajtómunkások kiszelektálására. Azonkívül bele lehet gondolni, hogy a minden oldalról szorongatott kritikai sajtó és a közpénzből kistafírozott kormánymédiumok közül melyeknek volna esélyük arra, hogy egy csapásra megfeleljenek a komoly anyagi erőt is kívánó követelményeknek. Kétséges az is, hogy egy ilyen kamara alkalmas lenne-e az atomjaira hullott magyar média egységének újrateremtésére vagy a végtelenül alacsony színvonal akár csekély mértékű javítására is.

Van egyéb okunk is, hogy tartsunk a sajtókamara létrehozásától. Nem riogatásként, pusztán óvatosságból érdemes felidézni, hogy volt már egyszer ilyen kamaránk: 1938-ban az Imrédy-kormány intézkedése nyomán jött létre, dicstelen működésének középpontjában a zsidótörvények szellemének a média világára történő kiterjesztése állt. Az akkori sajtókamara őrködött afelett, hogy a zsidók aránya ne haladjon meg egy szintet a kamarai tagok körében.

És van még egy apróság. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy olyanok avanzsálnának kötelező érvénnyel tagtársammá, akikkel alapjaiban gondolunk mást az újságírásról. Mintha Lionel Messit és Szijjártó Pétert kényszerítenék egy csapatba annak okán, hogy mindketten versenyszerűen kergetik a labdát. Jobb, ha mindannyian elkerüljük a hidegrázást.