Braun Anna: Tények harca

március 11. 16:10 - szerző: Braun Anna

A happy end csak azon múlik, hol hagyod abba a sztorit – mondta Orson Welles, aki már három évvel az Aranypolgár (1941) elkészülte előtt beírta magát a médiatörténelembe. Egészen pontosan 1938. október 30-án este, amikor az amerikai CBS rádión elhangzott, hogy egy űrhajó érkezett a Marsról egy New Jersey-i farmra, és az idegen lények nekiláttak a Föld leigázásának. Amerikaiak tömege esett pánikba a történet hallatán. Az akkor 23 éves Orson Wellesnek egyébként esze ágában sem volt megvezetni a tömegeket, ő csak egy rádiójátékot készített Halloween estéjére H. G. Wells kisregényéből, a Világok harcából. Még azt is bemondta, hogy a történet fikció, csak hogy ezt az adás elején tette – akkor még kevesen figyelték az adót. A hallgatók zöme pedig belecsöppent a profi tudósításba a Mars-béliek támadásáról. Welles tehát nem akart pánikot kelteni. De mi történik, ha valaki tudatosan és célzottan torzítja a valóságot? Ki tudjuk-e szűrni a hamis hírt, el tudjuk-e dönteni, melyik közgazdász, elemző vagy politikus, melyik híradó „tényei” és következtetései alapján gondolkodunk az életünkről és az ország helyzetéről?

„Hat-hét éves korunkra jutunk el az érzelmi és értelmi fejlettség azon szintjére, mikor rádöbbenünk, hogy az, amit a tévében látunk, nem a valóság” – ezt Takács Vera dramaturg, szerkesztő mondta a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában. Szerinte a televízióban látott dolgot (eseményt, helyszínt stb.) akkor tartjuk reá­­lisnak, ha az éppen olyan, mint a tévén kívüli világban. Vannak olyanok is, akik számára akkor válik valami valóságossá, ha az, amit a tévéműsor ábrázol, lehetséges. Mások szerint pedig valami akkor reális, ha az, amit ábrázolt, valószínű vagy reprezentatív. Míg egy hat-hét éves gyerek számára alig fontos a „lehetségesség”, egy kamasznak már ez a valóság egyik legfőbb kritériuma. Felnőttként a valószínű, a tapasztalt és a lehetséges között vergődünk: egy kutatásból kiderült, hogy a felnőttek több mint a fele a „valószínűt” tartotta reá­­lisnak, olyasmit, amit ő maga vagy valamelyik ismerősük már tapasztalt, aminek tehát van szociális realitása. Viszont ha a tartalmat bizonyos formai szabályoknak meg­­fe­­le­­lően tálalják (ilyen lehet például a hír), akkor már a kamaszok is sokkal nagyobb valószínűséggel tartják a tartalmat valóságosnak. Tehát évek alatt megtanuljuk értelmezni a televíziós nyelvet: azzal szemben például, amit hír formájában tálalnak, sokkal kevésbé vagyunk szkeptikusak.

A híreken alapuló befolyásolás szakirodalmának legáltalánosabb megállapítása, hogy a hírfogyasztót nem az igazság érdekli, hanem az, hogy olyan forrásból szerezzen információt, amely megfelel az ízlésének, az előítéletének és a világról alkotott előzetes képének. Ráadásul a fogyasztó igen kevés erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy értelmezze, feldolgozza a híreket. A „gyártó” feladata tehát az, hogy olyan formában tálalja azokat, ami vonzza az ő közönségét: ezért sztoriba ágyazza, értelmezi, megírja a következtetéseket, tehát egy bizonyos narratíván belül közli azokat. Vagyis a piac minden egymással versengő résztvevője pontosan úgy fogja közölni a híreket, ahogyan az a saját közönségének megfelel.

Ennek a kiszolgálói attitűdnek azonban megvan a társadalmi költsége, amit demokráciában nem lehet figyelmen kívül hagyni. Demokráciában a média nem hazudhat azért, hogy kielégítse a közönségét. Korlátozza a manipuláció terének végtelenségét az is, hogy nem mindenki csak a szórakozást keresi a hírekben. Ők azok a tudatos fogyasztók, akik – például egy-egy választás előtt – ellenőrzik a számukra tálalt híreket más csatornákon is. Az Egyesült Államokban ez az arány 20 százalék, azaz minden ötödik médiafogyasztó így viselkedik.

Van olyan kutatás, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy a „befolyásolt” médiafogyasztók között is vannak „lelkiismeretesek”, akik minden körülmények közt az igazságot keresik (News Consumption and Media Bias, Yi Xiang és Miklos Sarvary, 2007). A két kutató jóindula­­túan azt feltételezte, hogy ez a tény az igazság irányába tolja el a média működését, de ennek éppen az ellenkezőjére kellett rádöbbenniük. Mert létezik olyan piaci szegmens, amely éppen ezekre a tudatos fogyasztókra vadászik, és – válaszul a többi szereplő befolyásolási szándékára – egyszerűen felemeli az árait, így a társadalom tekintélyes részét eleve kizárja saját termékének eléréséből. A „háború” tehát nem az igazság és torzítás, hanem az elérhetőség és az elérhetetlenség frontján dől el: drágább és nehezebben elérhető az a termék, amely a kritikus hozzáállású, lelkiismeretesen tájékozódó, tudatos olvasó és/vagy néző számára készül.

A következmények beláthatatlanok – vagy nagyon is beláthatók. E ponton érdemes visszautalni arra, hogy csak a felnőtt lakosság felének jelenti a hírek valódiságának (igazságának) legfőbb kritériumát a tapasztalat, a másik felének elegendő, hogy lehetségesnek tartja, amit lát.