Almási Miklós: Forró pillanatban

július 17. 08:54 - szerző: Almási Miklós

Kicsit belekapok a Facebook mániájába s a környékébe. Tudom, a „digitális bennszülötteket” ez nem zavarja majd, legfeljebb kinevetik, közben már rég másutt vannak. A „digitális bevándorlókat” viszont, mint engem is, több alkatrésze is idegesít. Pedig nyilván jó dolog ez az egész, hiszen a közösségi média segítségével szerveződnek a bulik, a tüntetések, innen kapod a friss híreket, és ami a legfontosabb, ennek révén bővül kis- és nagycsoportos kapcsolati hálód. Megbeszélhetsz, hirdethetsz, üzletelhetsz, önképed fényezheted. Megoszthatod legjobb fo­­tóid, elmondhatod kreatív dolgaid, mit szereltél-írtál-csináltál – és lájkolják, kö­­ve­­tőid lesznek. A „követőkkel” persze máris bajom van. Van turpisság is benne az életformát tekintve, mert régen barátaid voltak, két-három testi-lelki jó barát, most pedig van háromszázhúsz követőd. Ugyanaz? Jó, tudom, ennek is van jelentősége, amikor bemutatsz mondjuk egy filmet, és a követőkön mérheted a siker mélyrétegét. De akkor is.

Belevágok akkor a deficitek sorolásába. A kedvencem a „mindig online kell lenni” jelszó. Aki nincs a Facebookon, az nem létezik, de az sem, akit nem kommentelnek. Értem én, hogy az online-mánia mögött a jelenbeliség utáni vágy rejlik. Benne kell lenni a forró pillanatban, mindig és sokakkal egyszerre. Régen azt mondták, érezni kell a korszellemet. Csakhogy a „jelen” sikamlós, felszínes valami, ahogy az újsághír­­jelen is más, mint a történelmi jelen. Más a kis közösségünk jelene, mint a másik kis közösségé. A jelenek ütközését nem tudja felülírni a mindig online lenni jelszava. A jelenbeliség rétegzett jelenség.

A második deficit, hogy a mindig jelenben lenni egyben múltfelejtés és jövőtlenség is lehet. A múltfelejtés magától jön, a jövőtlenség ellen ki-ki maga küzd, hisz vannak terveink, céljaink. De a „forró pillanatban élés” akár észrevétlenül is veszélyes lehet. Mert a jelenben élés mámor is, amelyben elragad mások érdekessége, öröme, dühe, és máris kiléptél önmagadból. Visz a pillanat dinamikája, amely – valljuk meg – nem tart soká.

Rokon gyakorlat a „jelen lenni” parancsa. Jelen kell lenni a társaságban, abban a kulturális közegben, amelyet fontosnak tartasz, a szakmában, a piacon, netán az irodalmi életben. A „jelen lenni” persze fontos aktus, hisz a közvélemény könnyen felejt, ha nem mutatod magad, könnyen leírnak („hát ez még él…?”). De az állandó jelenlét ugyanakkor „koptat” is, aki túl sokat szerepel, azt megunják.

A múltfelejtés viszont egy pici csapda, legalábbis abban az értelemben, hogy nem törlöm a múltamat, hanem mondjuk szépítek rajta ezt-azt, kicsit „eltakarok” belőle. Csakhogy a múltamhoz való viszonyom személyazonossági probléma: én az vagyok, amit cselekedtem, akár tagadom, akár felejtem, akár ünneplem. Még bonyodalmasabb a forró pillanatban élésnek a jövőteremtéssel való kapcsolata. A jövő mint önteremtés a kérdés. Mert nemcsak célokat követek a jövőben, hanem azok megvalósítása során magamat is alakítom. Sartre-i gondolat a „projet”, a terv, a cél, amit el akarok érni, és önmagam mint projekt, vagyis amit ki akarok hozni magamból, ami a célkövetés során kijön belőlem. A holnapi önteremtés olyan aktus, amit a jelenben levés elfed, a mindennapos tesz-vesztől nem látszik, miképp formálom maiból holnapivá magam.

A „mindig online lenni” utolsó komponense a másokban való feloldódás. Ha virtuálisan együtt vagyok a többiekkel, ha „csoportom” ugyanazt a gittet rágja, elfelejtem saját depressziómat, csalódásomat vagy kisebbrendűségi érzéseimet. Más kifejezéssel élve ez az önelvesztés. Na, itt már elszaladt velem a ló, abba is hagyom, mert nyilván van egyensúlyi állapot is, a józanul kezelt Facebook normál reklámmédiaként is funkcionálhat, és élheted életed, ahogy kedved tartja, formálhatod az ottani közvéleményt satöbbi („kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok…” – LGT).

Azt a közhelyet már nem is említem, hogy hány fontos tennivalótól, olvasmánytól, kreatív működéstől veszi el az időt. Az alkotás, a „valami csinálása”, sőt maga a gondolat is folyamat. Vagyis ahhoz, hogy a kezeid között valami komolyabb dolog szülessen, tervrajz, cikk, zenedarab, cégalapítás, ahhoz folyamatosan kell rajta dolgoznod. Ezt a folyamatos rajtalevést szakítja meg a mindig online kell lenni ingere. Újra meg újra meg kell nézned a friss bejegyzéseket, majd azonnal válaszolnod kell, vagy kommentelned, s mindez időrabló foglalatosság. Álladóan félbeszakítani a szellemi vagy épp fizikai munkafolyamatot veszélyes, mert közben elvész a spiritusz. Pár éve a „szórt figyelem kultúrájának” neveztem ezt a jelenséget, disztrakciónak. Ez mára betokosodott habitus lett társadalmunk egy hányadában. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy a szórt figyelemnek is vannak előnyei. Arthur Koestler tudományelméleti könyvében írta, hogy ha egy probléma megoldásán töröd a fejed, és az istennek se jön a megoldás, akkor a feladat „mellé kell gondolni”. Nagy felfedezések születtek ezzel a módszerrel. De ezt inkább csak tréfaképp említem, a szórt figyelem könnyen a szellem buktája lehet.

Persze ezek az érvek a kreatív emberek gyakorlatát érintik. A Facebook köznapi használatra persze bevált.

Radnóti Fanni Naplójában olvasom meglepetéssel, hogy a társaság – Ortutay, Radnóti, Aczél, Hont, de Vas István és mások is – minden este valahol összejöttek, lakáson, kocsmában, kávézóban. És dumáltak. Fiatalkoromban, az ötvenes évek közepén-végén még élt ez a szokás. Délután ötkor már nem lehetett helyet kapni az eszpresszókban. Ültünk egymás ölében, és dumáltunk vagy csajoztunk egy kávé mellett. De baráti körök össze is jártak, volt miről beszélni, vitatkozni éjfélig, aztán pihenésképp zenét hallgatni. Aztán jött a tévé, és szép lassan eltűntek a társaságok: meccs van, híradó, jó film. Hazamentek a legények. Nyugatra kerülve – ’60-ban – ámultam, hogy a világvárosok utcái estére elnéptelenedtek. Aztán hozzánk is megérkezett a tévé, és megértettem.

Az összejárás nemcsak eszmecsere volt, hanem összecsiszolódás is, pontosabban az urbanitás iskolája. Az értelmiségi vagy a középosztálybeli viselkedés nem az égből pottyant le, hanem a különböző összejárók gesztusrendjében alakult ki. A tévé gyors elterjedése leépítette ezt a fajta közösségi létet. Erre a hiány­­zó közösségi létre stoppolt helyet magának a Facebook-éra, amely a hiányt a virtuális együttléttel tudta vagy kísérelte meg pótolni.