Kultúra

Végel László: Dolina és az államnyelv

A Budapest felé tartó vonaton felismertem azt a fiatal szlovák lányt, aki 1979-ben popénekesként az újvidéki Szabadság téren az utolsó Tito-stafétát vitte fel a díszemelvényre. Aztán Zágrábba költözött, ahol modellkedett. Az újságokban többször visszaköszöntek szexis fotói. A horvát fővárosban sem volt maradása, néhány év múlva visszatért Újvidékre. Híre kelt, hogy könnyen vállalkozik szerelmi kalandokra, az egyik jól tájékozott barátom szerint azért viselkedik így, mert valami sérelem érhette. Másoktól azt hallottam, hogy a pornócsillag a jogi kar csupa tízessel vizsgázó hallgatója. Egyik tanára annyira belegabalyodott, hogy asszisztensnek javasolta. Ő kerek perec visszautasította. Azzal indokolta az elutasítást, hogy nincs szándékában poros könyvek között könyvmolyként élni az életét. Másra vágyott.

A szemrevaló szépség az utolsó Tito-nemzedékhez tartozott, amely nem tudott mit kezdeni magával. A hetvenes évek káoszában élt, akárcsak sok más nemzedéktársa. Az elárvult késő szocialista nemzedéket apái árulták el, akik előbb maguknak hazudoztak, aztán a gyerekeiknek. Ők pedig az apák ellen háborogtak, miközben saját maguk ellen kellett volna lázadniuk.

A vidám apokalipszis korában a Belgrádból érkező népdalénekesnők Újvidék főterén koncerteztek, harcias dalokkal szórakoztatták a tömeget, sok volt a dobpergés, a szöveg természetesen hazafias szellemű volt ezzel a refrénnel. „Szerbia sok háborút vívott és egyet sem veszített.” Ajánlatos volt szidni az albánokat, a magyarokat és a zsidókat. A közönség soraiban eminens írók, akadémikusok tapsoltak. A tömeg háborúra készülődött, az urak meg a harácsra. Dolina a járda széléről figyelte a történéseket. Köszöntetek egymásnak, majd hallottad, hogy rövid idő múltán a férfiakat is lepipálva kanyargósat káromkodott, és sarkon fordult.

Három évtized múlva, mint egy káprázat tűnt fel a Budapest felé tartó szerelvényen.

Lopva mericskéltem őszülő hajszálait, miközben észrevettem, hogy megakadt a tekintete rajtam, majd elmosolyodik. Dolina? – kérdeztem. Igen, válaszolta, és beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy egyhetesre tervezett rokoni látogatásra érkezett Újvidékre, ám harmadnap meggondolta magát, belátta, nincs ott semmi keresnivalója, visszatér Pozsonyba, mert tiszta mazochizmusnak tartja a saját ifjúságára emlékezni. Neki legalább volt ifjúsága, az utána következő nemzedékek emlékezettől megfosztott koravén utódok lettek. Emlékezett a káromkodásra is. Jólesett levezetni az összegyűlt felháborodást, válaszolta. Éppen akkor, a Tito marsall sugárúton döntötte el, hogy rövid, mindössze egyévi házasság után beadja a válópert. Férje is láthatóan megkönnyebbült ennek hallatára. Úgy tűnt, hogy ő is fontolgatta, miként szabaduljon meg szlovák származású feleségétől.

A nyolcvanas évek végén kiderült, hogy hol rontotta el az életét. Férjével továbbra is ugyanazon a nyelven beszéltek, vagyis szerbül, de észrevette, hogy megváltozott a szavak jelentése. Addig soha sem volt beszédtéma, ki a szerb, illetve ki a szlovák. A nagy szerb nemzeti tüntetési hullám idején házastársa mind gyakrabban hangsúlyozta, hogy a kommunisták ki akarták verni a szerbekből a nemzeti érzést. Környezetében rendszeresen hangoztatták, hogy a szerb az államnyelv, és mindenkinek kutya kötelessége tudni szerbül. Felsóhajtott. Benne is felébredt a szlovák nemzeti érzés. Hogyhogy férjének soha sem jutott eszébe, hogy esetleg megtanulhatna szlovákul? Olykor álmában szlovákul beszélt, amit a férje szóvá tett. A nyelv elidegenítette egymástól a házastársakat. Megvilágosodott előtte, hogy államnyelven képtelen szeretkezni.

A válóper után összecsomagolt és Pozsonyba költözött. Kezdetben nehéz volt, végül perfekt angol-, német- és olasz-, szerb- és szerény magyarnyelv-tudásának köszönve egy külkereskedelmi vállalatban kapott munkahelyet. Rövid időn belül észrevette, hogy anyaországában sem érzi magát otthon. Nem tudott szabadulni a benyomástól, hogy ott is idegen. A szlovák férfiak körüludvarolták, szívesen ágyba vitték volna a „balkáni szerb pipit”, ahogy mondták maguk között. Szívesen kacérkodott velük, elégtételként élte meg a pozsonyi macsók elbolondítását, akik nem voltak olyan rámenősek, mint a balkániak. Inkább nyájas, puhány fér­­fiak­­kal hozta össze a sors. Elhalmozták ajándékokkal, jobbnál jobb munkahelyeket kínáltak, miközben egyiküknek sem engedte át magát, mert idejekorán rádöbbent, hogy ők is államnyelven beszélnek. Ugyanúgy, mint a volt férje. Úgy látszik, örök életében viselni fogja az átkozott félelmet államnyelvtől.

Számtalanszor megfordult Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Csehországban, találkozott üzletemberekkel, politikusokkal. Volt ideje kielemezni őket, észrevette, hogy az új demokráciában a férfiak többsége infantilis szerepet játszik: nemzetállami macsók akarnak lenni. Jól kiismerte a nőkre vadászó „újdemokrata” hazafiakat. „Ezt a tót lányt megkaparintom”, mondta az egyik magyar úr, aki nem is sejtette, hogy Dolina a Vajdaságban megtanult magyarul is. Tót lány, dühöngött, ilyesmit a vajdasági magyarok soha sem mondtak volna ki, csak ezek, akik Párizsból vagy Rómából hozatják az öltönyöket, versengenek a karórák márkáival, de még a pezsgőspoharat sem tudják tartani, vacsora közben csámcsognak, arról nem is beszélve, hogy ha több fogásra van terítve, nem ismerik, melyik evőeszköz mihez használatos. A kommunisták illemtudóbbak voltak. Legendák szólnak arról, hogy Tito mennyi energiát fektetett az etikett szabályainak elsajátítására; aki nem tudott viselkedni, az rangosabb fogadásokon nem vehetett részt. Szóval elege volt az újdemokrata macsókból meg az államnyelven káromkodó újdonsült szlovák, magyar, lengyel, cseh és román urakból.

Torkig volt velük.

Váratlanul találkozott egy vajdasági szlovák fiatalemberrel, aki szintén áttelepült és a semmiből kezdte. Valami furcsa vajdasági szlovák makaróninyelven beszélt, s egyetlenegy szót sem ejtett ki államnyelvi hangsúllyal. Javára szolgált, hogy nem volt gazdag, macsó sem akart lenni. Nos, másodszor ehhez az egyszerű, szerény vajdasági szlovákhoz ment férjhez, akivel Pozsonyban olykor szeretkezés közben szerbül is beszélgethet. Szerbül – mert Szlovákiában a szerb nem államnyelv, nem muszáj vele az ágyba menni. Úgy érzi, most boldog, mondta némi keserűséggel.