Vélemény

Ungár Péter: A sakkozó orosz medve

A mindenkori Oroszországra előszeretettel tekintenek a történelemkönyvek az eposzi medve hazájaként. Beláthatatlan, kietlen és fagyos vidékként gondolunk rá, amit nagyhatalmú, ugyanakkor nehézkes és retrográd gazdája a maga ormótlan módján próbál egyben tartani és naggyá tenni. De mi történik, ha kiderül, hogy a medve mindannyiunknál jobban sakkozik?

Az amerikai titkosszolgálatok egy nemrégiben nyilvánosságra került jelentésben tényként állították, hogy az orosz politikai vezetés egyértelműen beavatkozott az amerikai elnökválasztás menetébe. (Itt meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Államok is hallgatott le vele elvileg szövetséges politikusokat.) A vád súlyosságát fokozza, hogy a CIA véleménye szerint az oroszok célja nem pusztán az amerikai választási rendszerbe vetett bizalom aláásása volt, hanem kifejezetten arra törekedtek, hogy a republikánus meglepetésjelölt, Donald J. Trump győzelmi esélyeit javítsák. Mint azóta kiderült, sikerrel.

Ezen a ponton álljunk meg egy percre, és gondoljuk át, miről is szól az itt vázolt történet! Ezek szerint Oroszországból hajtottak végre kibertámadásokat az Egyesült Államokkal szemben. Abból az Oroszországból, amelynek technikai fejletlenségén előszeretettel röhögcsélünk, miközben harmincéves Ladájukat részegen az árokba vezető szibériaiakról nézünk YouTube-videókat Kaliforniá­­ban tervezett iPhone-jainkon. Mintha megint mindenki elfelejtette volna, hogy a látszat csal, és a medve sakkozni is tud, ráadásul nem is rosszul. Az Egyesült Államoknak pedig épp most adott mattot. Hamarosan az Európai Unió tagjai jönnek, s kérdés, hogy ezek az államok sikeresebbnek bizonyulnak-e a védekezésben.

Semmi nem indokolja ugyanis, hogy feltételezzük, az amerikai elnökválasztásba büntetlenül és sikeresen beavatkozó orosz politikai vezetés jövőre simán békén hagyja majd a Franciaországban és Németországban esedékes választásokat. A tét Oroszország szempontjából ráadásul legalább akkora, mint az amerikai kampány esetében volt, hiszen akár Berlinből, akár Párizsból veszélybe sodorhatná az Európai Unió jövőjét egy, a szövetséggel szemben szkeptikus erő győzelme. A szocialisták népszerűtlensége miatt a második fordulóra esélyes Marine Le Pen a győzelme esetén feltehetőleg egyből hozzálátna a „Frexitről” szóló népszavazás előkészítéséhez. És ne feledkezzünk meg arról se, hogy az általa vezetett Nemzeti Front és az orosz vezetés közötti kapcsolatokról már hosszú évek óta cikkeznek az újságok. A német választások meghekkelése esetén pedig az EU egyértelműen vezető pozícióban lévő tagállamában áshatnák alá az Európa-párti politikai erők szerepét, amivel a szövetség jövője szintén súlyos veszélybe sodródna. De mégis mit tehetnek, tehetnének ezek az országok májusig, illetve szeptemberig, hogy az orosz támadásokat kivédhessék?

Az első és legfontosabb lépés a lakosság ráhangolása az új sakkjátszma természetére és konkrét játékszabályaira. Amíg ugyanis nem tudatosul mindenkiben, hogy egy meghekkelt e-mail-fiókból kiszivárogtatott levelezés esetében a levelek tartalma soha nem lehet felháborítóbb annál a ténynél, mint hogy a nyilvánosságra került tartalom jogellenesen jutott ki, addig gyötrelmesen nehéz lesz a harcunk a hackerekkel és megrendelőikkel szemben. Olyan ez, mintha azt kellene elmagyaráznunk, hogy a medve nemcsak egyszerűen jól sakkozik, de bizony még csal is, és a csalást nem szabad engedni. Ha ugyanis ezt elfogadjuk, akkor azzal a ténnyel is együtt kell élnünk, hogy nemcsak a vezetői pozíciókért versengő politikusok életét teregethetik ki, hanem bárkiét, a miénket is, éppen ezért jobb, ha mielőbb visszautasítjuk a kiberterroizmust és annak eredményeit.

Az LMP ezért kezdeményezte, hogy állítsanak fel olyan bizottságot az Országgyűlésben, amely a magyarországi orosz befolyásszerzés különböző formáit és helyszíneit lett volna hivatott vizsgálni. Fontos lett volna a nyilvánosság figyelmét ráirányítani arra a tényre, hogy Oroszország ritmust váltott és már korántsem viselkedik múltba révedő, saját helyét az új világrendben tétován keresgélő regionális hatalomként, sőt komoly stratégiai tudással és eszközökkel vértezte fel magát, és kétségtelenül készen áll arra, hogy újra vezető szerepet vállaljon Európa és a világ eseményeinek saját érdekei szerinti alakításában.

Talán unalmas a konklúzió, hogy európai szintű megoldásra lenne szükség, látva az európai államok magatartását a közös kül- és biztonságpolitika, illetve a közös védelmi politika terén. Azonban, ahogyan minden krízis, ez a „kezdődő” válság is magában hordozza a változás, a megújulás lehetőségét. De ha most nem zárják soraikat a hatalmon lévő európai kormányok és nem válnak méltó ellenfeleivé a kibertámadásba lendülő orosz medvének, akkor egy újabb matt után könnyen előfordulhat, hogy sokáig féltve őrzött szuverenitásuk marad az egyetlen dolog, amiért még aggódniuk kell.