Ott állok a csúcs közelében, boldog vagyok – Az első magyar nő, aki megmászott egy nyolcezres hegyet

2017. december 28. 06:08 - szerző: Pungor András

Kiválasztott akart lenni, aki eljuthat egy nem evilági vidékre, a Himalája csúcsai közé. Sikerült neki. Nedeczky Júlia pszichológus, zenész, az első magyar nő, aki eljutott a 8035 méter magas pakisztáni Gasherbrum II.-re. Azt mondja, ő nem meghódítja a hegyet, hanem alázattal közelít hozzá. Ha feljut egyre, elmond egy imát, és átölelik egymást mászótársaival. Közülük való volt a Kancsendzöngán eltűnt Erőss Zsolt is, aki korábban Júlia párja, később barátja volt.

Mentes vizet kér a kávézóban. Végig mosolyog, miközben beszélgetünk. Nedeczky Júlia pszichológus, klarinétművész és hegymászó. Próbálom megfejteni, honnan ez a derű, hiszen nemcsak adott neki a hegymászás, hanem el is vett tőle bőven. Elvesztett három, hozzá nagyon közel álló embert, köztük Erőss Zsoltot, aki kezdetben a párja, később a barátja, mászótársa volt. Talán Júliának a hegy volt mindig is az igazi párja. Azt mondja, nem meghódítani akarta, hanem tisztelettel, alázattal közeledett hozzá.

− Intenzív életet ígér a hegymászás, mély és erős, nem evilági érzelmekkel ajándékoz meg. Az útközben megélt szenvedésektől csak gazdagodom, beépítem az átélt tapasztalatokat az önbecsülésembe.

Gyerekként idegennek érezte magát az újpesti panelben. A magasföldszinten laktak. Naná, hogy a hegyekbe vágyott, gyakran rajzolt csúcsokat, és amikor a tévében hegymászókat látott, izgatott lett, izzadni kezdett a keze, nem tudta levenni a szemét a képernyőről. Úgy gondolta, az alpinisták kiválasztottak, akik beléphetnek egy másik, földöntúli világba. Ő is kiválasztott szeretett volna lenni. Édesanyja orvos, édesapja zenész, a családban nem volt a hegymászáshoz minta. 19 éves volt, amikor barátnője, a tévés Palotás Petra elhívta egy forgatásra. Ott megismerkedett egy alpintechnikus fiúval, aki mesélt neki a hegymászásról.

− Elakadt a szavam. A fiú hegymászónak mondta magát, járt már a Himalájában, és megmászott egy nyolcezres csúcsot. Akkor ébredtem rá, nekem is ez a hivatásom. Megértettem, mindig is hegymászó voltam és az akarok lenni.

Elvégzett többfajta hegymászótanfolyamot, téli, nyári kurzusokat.

− A sziklamászással kezdődött, tehetségesnek bizonyultam. Nem volt sportolói múltam, korábban csak művészi tornára jártam. De hajlékony voltam, és erős, ami a mászásnál fontos – meséli.

Versenyekre járt, dobogós helyezéseket ért el, ám egyszer eltört a csuklója. A Szépvölgyi út mellett, az erdőben kötél nélkül, két méter magasban, oldalazva mászott egy sziklán. Egy nehéz kunsztot akart végrehajtani, sikerült is, de aztán leugrott, ferde volt a talaj, ebből lett a baj. Az orvos hazaküldte, de csak tovább fájt a keze. Egy év és sok mászás után derült ki, eltört a csontja.

− Súlyos műtéten estem át, de jókor jött a baleset. Annyira elvette az eszemet a sziklamászás, hogy nem foglalkoztam az eredeti álmommal, a hegymászással.

Egy téli tanfolyamon a tátrai Baranec-csúcsot akarták megmászni. Előző este éppen azt tanulták, hogyan lehet kiszabadulni a lavina fogságából: úszómozdulatokkal kell megközelíteni a szélét. Másnap kettéoszlott a csapatuk, mentek felfelé a hegyre, váratlanul megindult alattuk a porhó.

– Először kifolyt mellőlem, aztán betemetett. Letüdőztem, köhögtem. A lavina alatt megszűnt a gravitációs élmény. Tehetetlenül sodródtam, már majdnem feladtam, amikor megállt. Ekkor kalimpálni kezdtem, és kitárult előttem a kék ég.

Vajda János Húsz év múlva című verse nagy hatással volt rá. Elhatározta, hogy feljut a Mont Blanc-ra, és ott felolvassa mind a négy strófát. Egy 19 éves barátjával másztak együtt.

− Ez volt az első komolyabb hegyem. Felkészülés gyanánt négyezer méter közelébe kellett jutnom, hogy aztán még magasabbra mehessek. Ezen a hegyen tapasztaltam meg először igazán a ritka levegő hatását a szervezetre. Ám ennél sokkal magasabbra vágytam: a Himalája vonzott.

De a Mont Blanc sem volt egyszerű. Az oxigénhiányos környezet hatásai, a fejfájás, a hányinger, a kínzó lassúság. Sátraztak, erdőben aludtak, két hétig tartott a túra. A fiú jobban bírta nála. Kétségbeesett: mi lesz, ha nem lesz többre képes? De végül feljutott a csúcsra, és elszavalta a Vajda-verset: „Mint a Montblanc csúcsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél, / Csöndes szívem, többé nem ég; / Nem bántja újabb szenvedély.”

− Az vonzott, hogy felülmúljam mindazt, ami emberi. Úgy gondoltam, tíz év hegymászó-tapasztalat kell ahhoz, hogy feljussak egy nyolcezres csúcsra.

Sikerült is neki.

Futott, kerékpározott, havonta járt a Tátrába szokni a havat, a gyaloglást. 1996-ban ismerkedett meg Erőss Zsolttal, majd két és fél évig éltek együtt. Erőss első magyarként mászta meg a Föld legmagasabb csúcsát, a Csomolungmát, és a 14, nyolcezres csúcs közül tízre jutott fel.

− Zsolt nagyon jószándékú ember volt. Szakmailag és emberileg is sokat köszönhetek neki. A hegyen mindig ő vitte a közös felszerelés nagyobb részét. Elmesélte, milyen nyolcezer fölé mászni. A szinte testvéri, jó viszony mindig megmaradt köztünk. Amikor megismerte későbbi feleségét, Sterczer Hildát, boldogan és büszkén mesélte, mennyire szerencsés, hogy megtalálta az Igazit.

Júlia korábban tanult arról, hogy a magyar nők közül Zsohovszky Piroska jutott fel 7000 méter magasra. De ennél feljebb csak férfiak másztak. Az Everestre is csak egy japán nő ért fel akkoriban. Erőss azt mondta Júliának, az a csúcs nem is nőnek való. Klein Dávid 2000-ben elhívta az expedíciójába, hogy felérjenek egy nyolczeres csúcsra, de lavina miatt 7200 méterről vissza kellett fordulniuk.

2003-ban aztán egy szervezett expedíció keretén belül Zsolttal elindultak a 8035 méter magas pakisztáni Gasherbrum II.-re. Rajta kívül még három nő csatlakozott az expedícióhoz: Csollány Katalin, Várkonyi Bea és Ugyan Anita. Hárman feljutottak, Júlia lett az első magyar nő, aki megmászott egy nyolcezres hegyet.

− Gigantikus, varázslatos, nem evilági az a birodalom. Ott nevetségesnek, oda nem illőnek tűnik az emberi élet. Órákon át gyalogolsz, de a táj alig változik valamit. Sátrat nem, csak egy ponyvát vittünk az utolsó táborba, az alatt aludtunk. A hegyen mindenen spórolni kell, csak azt viszi fel az ember, ami létfontosságú. Két évvel ezelőtt például nem vittem magammal a páromtól kapott kis kerámiaszívet, mert nyomott vagy két dekát. A Gasherbrum II.-n napi egy szárított sárgabarackot ettem. Nem volt étvágyam, nem volt mit kihányni, a ritka levegő miatt öklendeztem. Ilyen alkalommal legalább tíz kilót fogy az ember. Nagyon fáztam, alig vártam, hogy hajnali kettő legyen, és végre elinduljunk. Zsolttal másztam párban, és a kritikus pillanatban ő tartotta bennem a lelket. Erősen fújt a szél, gyakran a jégcsákányunkra támaszkodtunk, hogy ki ne billentsen az egyensúlyunkból. Sokan visszafordultak aznap, de mi mentünk tovább. Az utolsó órákban nyolc lépést, ha megtettünk egyhuzamban. Amikor aztán jött egy kanyar, és megpillantottam a csúcsot, sírva fakadtam. Ekkor lettem biztos abban, hogy sikerülni fog.

A csúcson átölelték egymást Zsolttal. Így szokták a többi hegymászóval is. Amikor Júlia ott körbenézett, azt érezte, akármelyik nyolcezres hegy megmászható lenne számára, és ez békességet adott.

– Megnyugvás töltött el, csillapodott bennem a visszatarthatatlan vágy.

Később el akart menni Zsolttal a férfi utolsó, végzetes útjára, a Kancsendzöngára. Barátja azt mondta neki, „úgysem jössz, mert addigra szerelmes leszel valakibe”. Így is lett. Júlia otthon maradt. Erőss 2013-ban Kiss Péterrel elérte a Kancsendzönga 8586 méteres csúcsát, de már nem tudtak visszatérni a táborba. Eltűntek a hegyen. Júlia nehezen dolgozta fel barátja elvesztését.

Azóta járt már Dél-Amerika legmagasabb csúcsán, az Aconcaguán, 6962 méter magasan, vezet túrákat az Alpokba, a Tátrába, az Andokba. Pszichológusként dolgozik a Kisképzőben, de van magánpraxisa is. Nemcsak a mászásban céltudatos, hanem a zenélésben is. Klezmert akart játszani, dzsesszkonzervatóriumot végzett, szaxofonozni is tanult. Klarinétozott a Vodku zenekarban, jelenleg pedig a Hoppál Mihály Bandben. Szaxofonozik a Forgóban, olykor fellép a Zubollyal, Ágoston Bélával. De a szerelem megmaradt.

− Már vágyom vissza a hegyekbe – mondja elgondolkodva.

Felállunk, vesszük a kabátot, ő villamossal megy, én gyalog. Azt kérdezem tőle, szokott-e álmodni.

Azt mondja, sokszor. Főleg a mászásról, néha tragédiákról is.

− Mégis, a legtöbbször arról, hogy ott állok a csúcs közelében, boldog vagyok. És minden légiesen könnyű.