Földalatti titkok – Kutatólaboratóriumban járt a síklub
Minden évben más országban találkoznak a nemzetközi újságíró síklub, a SCIJ szervezet (Ski Club International des Journalistes) tagjai: tavaly a franciaországi Val Cenis volt az úticél. A 125 kilométeres, modern síterepen egy hetet töltöttünk el. Idén a bulgáriai Pamporovón jön össze 150-200 újságíró a világ legkülönbözőbb pontjairól, hogy eltöltsön egy hetet. A hét a síelés mellett kulturális és szakmai programokkal, illetve konferenciákkal telik.
– Holnapután már munka – állapítja meg egyikünk egy kisebb, síelés utáni összejövetelen.
– Gyere Törökországba, ott nem kell dolgoznod sem holnapután, sem máskor – jegyzi meg török kollégánk. Keserű mosollyal bólogatnak társai. Közülük többeket már az Erdogan-rezsim erősödésének kezdetén elbocsátottak. Shukri például vezető ellenzéki publicista volt, őt különösen nem szívlelte a kormány. Szerencsésnek mondja magát, legalább nem tartóztatták le. Mégsem hagyná ott semmi pénzért a hazáját: oda köti minden, még nemrég megszületett unokája is.
Erről is szól a SCIJ. Újságírók különböző kulturális hátterű és eltérő demokratikus berendezkedésű országokból itt tapasztalatot cserélhetnek, szakmai segítséget remélhetnek egymástól. Az eredeti cél is ez volt: az ötvenes években azért alakult a szervezet, hogy elősegítse a kommunikációt a keleti és a nyugati blokk között.
A közös síelés mellett a kulturális programok is összehozzák a társaságot.
Mintegy negyven fős társasággal indulunk a francia nemzeti tudományos kutatóközpont, a CNRS föld alatti intézményébe, Modane-ba. A helyszín a nukleáris fizika iránt érdeklődők számára már-már kultikus: az 1982-ben, 1700 méter mélyen épült laboratórium a részecskekutatás egyik fontos, ismert helyszíne. 1700 méter nem vicc, a busz tényleg a hegy gyomrába visz – nem klausztrofóbiásoknak való vidék ez.
Jó ideig várakozunk, mire megnyílik a méretes vaskapu és bejutunk végre. És akkor jön a meglepetés: hipermodern, csillogó berendezésekre számítunk, ehelyett szűk, kissé avíttasnak ható folyosókon jutunk el először az irodákig, amelyek inkább az egykori pesti Orion tévészervizek hangulatát idézik, mintsem egy jól felszerelt tudományos központét. A detektorok egy részén Asterix figurák, vidám matricák – a kutatók is csak emberek, szeretik barátságossá tenni a munkakörnyezetet. Pedig a félhomályos, sűrű levegőjű laboratórium-barlangban ez nem tűnik könnyű feladatnak. Szemlátomást csak nekünk különös a közeg, a dolgozók büszkén vezetnek körbe, megkapjuk a gyorstalpalót is a részecskegyorsítók, a sötét anyag, a neutrínók és neutronok világába. Bár tagadhatatlanul összpontosítani kell, az előadások valójában tényleg érdekfeszítők.
Mert tényleg fontos kutatások központja ez: Európa egyik legnagyobb földalatti laboratóriumában a hegyoldal felfogja a sugárzást, és ezáltal kutathatóvá válik többek között a sötét anyag is.
De mi is az a sötét anyag? Vera Rubin, a washingtoni Carnegie Intézet munkatársa a hetvenes években 200 csillagászati mérést végzett el, miután rájött, hogy az Androméda szélén lévő csillagok mozgása nem mindig írható le a fizika törvényeivel. A mérések igazolták a feltételezést: egyes csillagok túl gyorsan mozogtak, míg másoknak ki kellett volna repülniük a világűrbe, ugyanis a gravitáció nem lett volna elég ahhoz, hogy a pályájukon tartsa őket.
Rubin arra jutott: a legvalószínűbb, hogy van egy olyan, csillagászati eszközökkel nem kimutatható anyag, amely befolyásolja a csillagok mozgását.
Egy évtized kellett, hogy a tudomány széles körben elfogadja az elméletet. Azóta tudható: a kutatás fontos, eddig nem ismert információkhoz juttathat a világűr keletkezéséről és összetételéről.
