Félelem nélkül nem lehet élni – Hájos Norbert: A bizalom is tanulható | Netrix Media Systems

Félelem nélkül nem lehet élni – Hájos Norbert: A bizalom is tanulható

2018. január 31. 06:41 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Hájos Norbert biológus-agykutató az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben a Hálózat-Idegélettani Kutatócsoportot vezeti. Azt vizsgálják, hogy a félelemmel kapcsolatos emléknyomok hol és hogyan rögzülnek az agyban. Nemrég – a világon először – ők tártak fel az agy „félelemközpontjában” található idegsejtek között egy olyan kapcsolatrendszert, amely felelős a negatív érzelmi emléknyomok kialakulásáért, és a viselkedésünket szabályozza.

– Miért épp a félelmet kutatja?

– Tudományos kihívásnak tekintettem, hogy az agy mandulamagjával, vagyis az amygdalával kezdjek foglalkozni. Ez egy páros agyi régió, a halántéklebenyben kétoldalt található. Meghatározó szerepe van például a félelemmel kapcsolatos érzelmi emléknyomok kialakításában és a válaszreakciók előhívásában. Ezt kísérleti pszichológiai kutatások is igazolták már. Ám arról, hogy az amygdalát egyáltalán milyen idegsejtek alkotják, hogyan vannak összekapcsolva és miként áramlik bennük az információ, nagyon keveset lehetett tudni.

– Mi ennek az oka?

– Az amygdala általunk vizsgált részében hasonló idegsejtek vannak, mint az agykéregben, amely jól rétegzett, strukturált terület. Az agykéregről készített felvételeken könnyű megkülönböztetni, milyen sejteket látunk. Az amygdala azonban nem ilyen. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha nagyon sok neuront összeráznánk egy dobozban. Nincsenek rétegei, és az idegsejtek alakja sem felismerhető. Ezért genetikailag módosított egértörzseket kellett létrehoznunk a vizsgálatainkhoz. Amikor 2012-ben az MTA Lendület pályázat segítségével, munkatársaimmal elkezdtük a kutatásainkat, először olyan módszereket és műszereket kellett kifejlesztenünk, amelyekkel az amygdala belső szerkezetébe pillanthatunk, és meg tudtuk különböztetni a sejteket. Ezzel lehetővé vált a köztük lévő kapcsolatok megfejtése is. Azelőtt ilyen módszerek nem voltak. De más is motiválta a kutatásainkat.

– Mégpedig?

– Ez az agyi terület nemcsak a félelemi reakciókat kódolja, hanem sokféle más viselkedést is. Például a pánikreakciók innen indulnak, vagy az undor érzelmi nyomai is itt rögzülnek. Ha valaki egy étteremben romlott ételt kap, és rosszul lesz tőle, oda többé nem fog bemenni. A kellemetlen, fájdalmas emléknyomok memorizálása és a válaszreakciók kialakítása az amygdalától függ. Mi azt próbáltuk feltárni, milyen sejtközi kapcsolatok szabályozzák ezeket a folyamatokat.

– Felfedezték, hogy az amygdalában minden serkentő neuronhoz két gátlósejt kapcsolódik. Ezek a gátlósejtek párhuzamosan, egymástól függetlenül működnek, de más-más szerepük van, és eltérő módon járulnak hozzá a félelmi emléknyomok kialakításához. Mi a jelentősége ennek?

– Egyrészt tudományos jelentősége van, mivel ezt a speciális kapcsolódási mintázatot az agykérgi hálózatokban eddig sohasem sikerült feltérképezni. A felfedezésünk gyakorlatilag új frontvonalat nyitott az agykutatásban, segít annak a megértésében, hogy az emlékezés miként valósul meg az idegsejthálózatok szintjén. Az persze korábban is ismert volt, hogy az emléknyomok kialakulásának egyik mechanizmusa az asszociatív tanulás. A klasszikus pavlovi kísérletben az állat például fényjelzést kap, és rögtön utána enyhe elektromos sokkot. Ha ezt néhányszor megismétlik, az állat már a fény felvillanására félelmi reakciót mutat. Az emberek mindennapi félelmi tanulása is ehhez hasonló. Mondjuk valaki belép egy szobába, ahol valamilyen nagyon kellemetlen élmény éri. A későbbiekben igyekszik elkerülni azt a helyet. De mi zajlik le ilyenkor az agyában? Ahhoz, hogy az amygdalában egy ilyen emlék bevésődjön, sokféle impulzust kell egyszerre rögzíteni. A neuronoknak „emlékezniük” kell arra, hogy hol történt a kellemetlen dolog, mikor, milyen volt az időjárás, ki volt a szobában, mit csinált és a többi. És nagyon fontos a sokféle memórianyomot időben is összekapcsolni. Ebben van meghatározó szerepük az amygdala párhuzamosan működő gátlósejtjeinek. Az egyik azt szabályozza, hogy a kódolást végző serkentő neuronok mikor aktivizálódjanak, és működésüket időben összehangolja. A másik gátlósejt pedig azt határozza meg, hogy melyek legyenek azok a neuronok, amelyek az adott emléknyomot elraktározzák.

– Meglehetősen bonyolult ez a rendszer. Mi történik, ha zavar keletkezik benne?

– Azt gondoljuk, a különböző pszichiátriai betegségek az amygdala neuronhálózatának sérüléseivel függnek össze. A skizofréneknél például olyan memórianyomok jönnek elő, amelyek nem tartoznak össze. Ezeket hallucinációként éli meg a beteg. Náluk kimutatható, hogy a neuronok aktivitásának az időzítését szabályozó gátlósejtek száma csökkent. A poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) küzdő betegek esetében is hibás az amygdala gátlósejtjeinek a működése. Egy trauma emléke rögzül az agyban, és meg kellene tanulniuk együtt élni vele. Ám mivel az idegrendszeri gátlás nem megfelelő, a fájdalmas emléknyomok könnyen előtörnek inadekvát helyzetekben is. Ha valakit megtámadtak egy utcában, ott nem mer újra végigmenni. Ha a PTSD szindrómás beteget repülővel elviszik a világ másik pontjára, a traumás szorongás olyan utcában is rátörhet, amelyhez semmilyen rossz emlék nem fűzi, de esetleg hasonlít arra az utcára, ahol korábban megtámadták.

– Vagyis lelki egészségünk védelmében meg kell tanulnunk felejteni is?

– Ez részben igaz. Az emléknyomok normális esetben is megkopnak idővel. Van azonban arra is példa, amikor az emberi szervezet maga gondoskodik a fájdalmas emlék gyors enyhítéséről. Például a nőkben szülés közben olyan hormonok szabadulnak fel, amelyek segítenek elfelejtetni az átélt fájdalmakat. Az anya tudja ugyan, hogy a szülés fájdalmas volt, de a gyötrelmes érzés már elhalványodott. Ha ez nem így lenne, a nő esetleg nem vállalna több terhességet. Tehát a felejtésnek itt fajfenntartó szerepe is van. Általában elmondható: az emléknyom bevésődésének mélysége attól függ, hogy mennyire volt traumatikus az érzés. Ugyanakkor a fájdalmas emléket felül lehet írni új tanulási folyamattal, ami oldja a szorongást. Ezen az elven alapulnak a pszichoterápiák. Egyébként a boldog élmények emlékei jóval gyorsabban halványodnak el, mint a félelmeteseké. Ennek is evolúciós oka van.

– Arra utal, hogy a kóros mértékű félelem tönkreteszi az életünket, viszont félelem nélkül sem lehet élni?

– Így igaz. Kétféle félelem létezik. Az egyik öröklött: sokan rettegnek például a kígyótól, akkor is, ha sosem találkoztak vele. A tanult félelmeink pedig abban segítenek, hogy elkerüljük azokat a szituációkat, amelyekben már baj ért minket. Ám ha az amygdalában minden félelmes emlékünk törlődne, nagyon nehezen tudnánk életben maradni. Néhány évvel ezelőtt vált világszenzációvá a tudományos életben egy amerikai nő este. Ő most 51 éves, és gyerekkorában egy olyan ritka betegségen esett át, amelynek következtében mindkét amygdalájája elsorvadt. Hiányoznak az agyából. Ez a nő azóta nem képes félelmet érezni. A legijesztőbb helyzetekben sem fél.

– Valószínűleg sokan irigyelnék ezért.

– Nem kellene, ugyanis már többször majdnem meghalt. Előfordult, hogy fegyveres rablótámadás érte, és ő odament a támadóhoz, hogy a fegyverét megfogja. Szerencsével úszta meg. Családtagok, barátok állandó segítségére szorul, hogy elkerülje az életveszélyt. A félelem nagyon fontos a túlélés szempontjából.

– Az önök kutatásának mi a távolabbi célja? Elő lehet majd állítani olyan gyógyszert, amely az amygdala hibás működését kijavítja? Hatékonyabban gyógyítaná a pszichiátriai betegségeket?

– Túlzottan optimista lennék, ha erre igent mondanék. Ahhoz, hogy a neuronok hibás kapcsolatait átkódolhassuk, bele kellene nyúlni az amygdalába. Csakhogy jelenleg nem tudjuk, hogy egy ilyen beavatkozásnak milyen következményei lennének. Gátló-serkentő sejtek máshol is találhatók az agyban, tehát ha megváltoztatunk valamit az amygdalában, az más területek funkcióit is módosíthatja. Lehet, hogy a beteg fóbiája elmúlik, de esetleg többé nem fog tudni aludni. Az első lépés tehát az lenne, hogy a célzott kezelés csakis az amygdalát érintse. Ettől még messze van a tudomány, de számos kutatócsoport dolgozik ezen a vonalon.

– Említette, a félelem öröklődhet is. Mitől függ ez? Ha például egy emberi csoport tagjai folyamatosan üldöztetést élnek át, a félelmi reakciók örökletesen megjelenhetnek a leszármazottaknál is?

– Amit biztosan tudunk, hogy vannak öröklött félelmeink, amelyek evolúciós okokra vezethetők vissza. A kígyóktól, pókoktól, darazsaktól való félelem a legközelebbi rokonainkban, a főemlősökben is megvan. Ám arról, hogy az egyén által megtapasztalt félelmek, traumák átöröklődnek-e a következő generációra, nincsenek megbízható adatok, bár több kutatócsoport is vizsgálta ezt a fontos kérdést embereken. Más klinikai esetekben viszont egyértelmű az, hogy az egyén élete során szerzett tapasztalatok valamilyen módon befolyásolják a következő generációk életét. Most hallottam egy németországi pszichiátriai klinika vezetőjének előadását. Ők azt kutatták, hogy a skizofrén tünetek előidézésében milyen szerepet játszanak a környezeti tényezők. Kiderült, ha az ember olyan városias közegben lakik, ahol kevés a zöldfelület, ez akár húsz százalékkal is növelheti a skizofrénia enyhe tüneteinek a megjelenési valószínűségét. Emellett súlyos veszélyességi faktor lehet az is, ha valaki országot vált. Az áttelepülő szülők gyerekeinél kimutathatóan gyakoribbak a skizofrén tünetek.

– Ijesztően hangzik, hiszen olyan világban élünk, amikor sokan kényszerülnek arra, hogy elhagyják a hazájukat.

– A kultúrkörnyezet váltása rizikófaktorrá válhat. Egy másik példa a generációk közti hatások átadására az állatvilágból származik. Ezeket a kísérleteket Amerikában végezték el: patkányokat kokainra szoktatták rá. Kiderült, hogy ezeknek az állatoknak a gyerekei, sőt, az unokái között is jóval könnyebben alakult ki a függőség. Kontrollcsoportként a kokainista patkányok egészséges testvéreit és azok utódait vizsgálták. Náluk nem jelent meg olyan könnyen a függőség, mint azoknál az utódoknál, ahol a szülőben kokainaddikciót fejlesztettek ki. Ez arra utal, hogy a megbetegített szülőkben valamilyen epigenetikai módosulás történik, és ez az utódokat is hajlamosabbá teheti a megbetegedésre. A szülők életmódja tehát a gyerekeik jövőjét is befolyásolhatja.

– Szerintem az állati és emberi félelem között jelentős különbség van. Mi társadalomban élünk, és a félelmeink nagy része hiedelmek, szóbeszéd vagy akár a hírek, álhírek hatására alakul ki bennünk. Ezek a közvetett hatások ugyanolyan nyomot hagynak az idegrendszerünkben, mint a személyes tapasztalatok?

– Az olyan alapvető, a túlélést szolgáló érzelmi állapot, mint a félelem, alapjaiban nem különbözik az ember és az állat közt. Egy másik példa erre az egerek világából. Az egyik kísérletben egereket közös dobozba zártak, és csak egy rácson át látták egymást. Az egerek ultrahangon is kommunikálnak egymással, olyan magas frekvencián, amit mi nem hallunk. Az egyik állat hangjelzésre elektromos sokkot kapott, míg a másikat nem bántották. Másnap ez utóbbit egy külön dobozban helyezték el. A hangjelzés ugyanolyan félelmi reakciót váltott ki belőle, mintha ő is átélte volna a sokkot. Vagyis az egerek is képesek megfigyelésen alapuló tanulásra, a félelmetes emlékeiket nem csak a saját fizikai tapasztalataik alapján rögzítik. Sőt, empatikusnak látszó viselkedésre is képesek. Amikor összezárták őket, sokkal többet foglalkoztak az áramütést szenvedett társukkal: kurkászták, nyalogatták, mintegy vigasztalták. Ez az úgynevezett groomingjelenség az embernél is létezik: amikor a síró gyereket felemeljük, bajban lévő társunkat átöleljük, megsimogatjuk, olyan anyagok szabadulnak fel az agyunkban, amelyek fájdalomcsillapító hatásúak.

– A mai tömegtársadalmakban felerősödhet az idegentől való félelem. Ennek is evolúciós eredete van, és az állatoknál is megfigyelhető. De épp a neurobiológiai kutatások bizonyítják azt is, hogy a negatív érzéseket a pozitív élmények felülírhatják.

– Ha egy zárt közösségbe beállít egy messziről jött idegen, akkor ösztönösen félünk tőle, tartózkodók vagyunk vele, mivel nem tudjuk, mit várhatunk tőle. De ha beszélgetni kezdünk, megismerjük, a félelem oldódhat. Az agykutatások egyik pozitív üzenete, hogy a bizalom is tanulható.