Államfőknek, milliárdosoknak, művészeknek árulta különleges lányait a Madame

2018. február 21. 11:50 - szerző: Heltai András

Madame Claude Chanel-kreációkban járt, kifogástalan modorú és rendkívül diszkrét volt. Csak ügyfelei tudták, hogy az elegáns párizsi dáma válogatottan szép lányokat árul, és exkluzív vevőköréhez olyanok tartoznak, mint Georges Pompidou, a későbbi francia elnök, Moammer Kadhafi, Líbia, Giovanni Agnelli, a Fiat ura, az iráni sah, a Rotschild bárók, Marc Chagall és John Kennedy.

Az exkluzív körökben nagy hírre jutott Madame először magát adta el remekül. Mint mesélni szerette, Loire-menti kastélyban, földbirtokos családban született, apácáknál nevelkedett, majd a háború éveiben részt vett az ellenállásban. Ezért a németek deportálták a ravensbrücki lágerbe, ahol is megmentette Charles de Gaulle unokahúgának életét, és csak úgy maradt életben, hogy egy német orvos szeretője lett. Fernande Grudet azonban, ahogy eredetileg hívták, a valóságban Angers-ben született, ahol a papa árus volt a pályaudvaron, és amikor fiatalon meghalt, lánya nem zárdában nevelkedett, hanem utcai prostituáltként nőtt fel.

„Két dologért fizetnek az emberek a legszívesebben, az ennivalóért és a szexért. Én nem tudok főzni” – hirdette, amikor, már a szexipar üzletasszonyaként, egyedülállóan sikeres volt. Szakértők szerint az ő nevéhez fűződik a call-girl gyakorlatának elterjedése. A Madame nem tartotta igazán elegánsnak, hogy a társadalom legfelsőbb rétegeihez tartozó ügyfelei egyfajta bordélyházban szórakozzanak. Szalonja a francia főváros elegáns XVI. kerületében volt, és ő fogadta a kuncsaftot, miután az telefonon bejelentkezett. Ehhez vagy a jelentkező neve, vagy megfelelő ajánlás volt a garancia egy törzsvendégtől. A ház asszonya egy pohár pezsgő mellett 10-15 percet csevegett az illetővel az időjárásról és hasonlókról, majd a tárgyra tért. „Nos, ön feltehetően a mi fiatal lányaink iránt érdeklődik.”

A különlegesen szép lányok 18 és 25 év közöttiek voltak, nagy többségük nem francia, hanem elsősorban remek alakú, karcsú, magas skandinávok és németek, vagy a teltebb formákat kedvelők számára dél-európaiak. Rengetegen érkeztek, és persze kevésnek sikerült, amit eltervezett. A Madame szerint az, hogy nem vette fel őket modellnek a Dior vagy a Givenchy, vagy táncosnőnek a Folies Bergère, még nem jelenti azt, hogy nem éppoly szépek, vonzók és értelmesek, mint szerencsésebb társaik. S miért ne próbálnának meg így bejutni a társaságba, akár tartós barátot, férjet szerezve, vagy kapcsolataikat kihasználva elindulni az üzleti életben?

Sokuknak így vagy úgy sikerült is, bár a többségnek feltehetően nem. Pedig gazdájuk nem bízott semmit a véletlenre. Kezdetben volt a kiválasztási folyamat. Férfi ismerősök, köztük például a híres írónő, Françoise Sagan bátyja, kapták az aligha hálátlan feladatot, hogy teszteljék, mit tud az ágyban a jövendő alkalmazott. Nemcsak szexteszt volt, hasonló súlyt kapott a vizsgán, hogy az ifjú hölgy rendelkezik-e a megfelelő viselkedési kultúrával és bizonyos fokú műveltséggel. Volt, akit azért utasított el a Madame, mert a szépség egy teljes kilóval többet nyomott a kívánatosnál. Aki kiállta a próbát, a munka felvétele előtt járta a kozmetikusokat, szükség esetén a plasztikai sebészeti műtőket, továbbá a divatszalonokat, hogy a szép test még szebb legyen, és megfelelő körítésben kerüljön a piacra. A fiatal teremtések, akiket Claudette-eknek neveztek, örültek a még csábosabb küllemüknek, és tán nem mindig és nem idejében gondoltak arra, hogy valójában tartósan elkötelezik magukat. A Madame ugyanis mindezt, akárcsak a rendszeres orvosi ellátás díját, felszámította nekik, továbbá őt illette a bevételek 25-30 százaléka is. A szalon hőskorát a hatvanas-hetvenes évekre teszik, és a különlegesnek tekinthető szolgáltatás egyébként – összehasonlítva a maiakkal – nem csak milliomos-milliárdos kategóriából volt elérhető. A beavatottak szerint mai áron 400-500 dollárt kért a diszkrét Madame. Manapság, ha hihetünk a francia sajtónak, a Párizsban és a Riviérán tobzódó orosz és közel-keleti gazdagok ilyen összeg tízszeresét is hajlandók megadni a karcsú, szőke, északi Vénuszokért.

Hősnőnk kuncsaftjai között nyilvánvalóan nem mindenki tartotta magát az exkluzivitással járó diszkrécióhoz, így nem kevés név kiszivárgott. Hogy például járt a szalonban, amely elegáns belvárosi épületben, egy sarokra a Champs-Élysées-től, éppen a Rotschild bankház egy fiókja felett helyezkedett el, a dúsgazdag bankárfamília nem egy tagja mellett Moshe Dajan tábornok, Izrael nemzeti hőse csakúgy, mint Husszein jordán uralkodó. Az utóbbi mondta állítólag ifjú alkalmi partnernőjének: „Hasonló a foglalkozásunk, mindkettőnknek akkor is mosolyognunk kell, amikor ehhez semmi kedvünk.” Megfordult a szalon ügyfelei között a milliárdos Paul Getty, Lord Mountbatten tengernagy, Yves Montand, Hollywoodból mások mellett David Niven, Marlon Brando és Rex Harrison. Reza Pahlavi iráni sah kegyeltjei ékszerekkel, míg a híres festő, Marc Chagall kedvenc lányai a pénz mellett a mester róluk készített rajzával gazdagodva hagyhatták el a légyott színhelyét. Nem volt akármilyen John Kennedy, a későbbi amerikai elnök igénye sem, aki olyan lányt kért, aki hasonlít szép feleségére, Jacquelinre, „csak legyen benne spiritusz”.

A Madame igyekezett minden igényt kielégíteni, mert tudta, szexet a férfiak bárhol vásárolhatnak, de nála ezért a pénzért többet, „igazi élményt” kell nyújtani, bármit jelentsen is ez.

Fernande Grudet üzlete sokáig zavartalanul virágzott, feltehetően azért is, mert jóban volt az illetékes rendőrhatóságokkal. Sőt a hírek szerint a vietnami fegyverszünetről Párizsban folytatott tárgyalások idején a CIA is igénybe vette szolgálatait, kikémlelendő, miről fecsegnek a diplomaták az intim lakosztályban. Valéry Giscard d’Estaing elnöksége alatt azonban a rendőrség bekeményített. Jóllehet Franciaországban a prostitúciót nem tiltja törvény, annak haszonszedőjét viszont sújtja, különösen, ha az így szerzett pénze után nem is adózik. Egy lány jelentette fel, akit túlsúlyosként nem vett fel. A hatóságok 1976-ban vagy 11 millió frankos adóhátralékot akartak behajtani rajta, ám Madame Claude egészen Los Angelesig menekült. Barátai szerint nagyon egyedül érezte magát, mert ott senki nem ismerte, míg Párizsban, ha megjelent egy társaságban, rá irányult a figyelem, még akkor is, ha például Brigitte Bardot is ott volt. Kaliforniában csak shoppingolni tudott az átmentett vagyonból, panaszolta. Névházasságot kötött egy meleg ismerősével, de így sem kapott munkavállalási engedélyt. Szalont nyitott volna. Annyira magányos volt, hogy először a Csendes-óceán vidékére, Vanuatura költözött, majd nyolc év után hazatért. Elegáns kastély különszobájában tölthette le négy hónapos börtönbüntetését adócsalásért, persze fizetett, és utána sem ment rosszul a sora. 92 évesen halt meg riviérai otthonában.

Tartós kapcsolata soha nem volt, egy lánya született, aki anyjával még annak idős korában sem volt hajlandó szóba állni. Sajátos történetéről két film készült. Két önéletrajzban is fényezte magát, az egyiket Sagan már említett bátyjával, egyik tesztelőjével írta. Önvallomásában tapasztalatai alapján azt írta, hogy az embereknek negyven év után fel kéne hagyniuk a szexszel. Mások ezt vitatják.