Vélemény

Tóth Ákos: Élet-halál harcot hoz a forró politikai ősz

A nyári szünet beköszöntekor Orbán Viktor miniszterelnök tartott még néhány buzdító beszédet híveinek, ki tudja, jobb, ha nem kóborol el a nyáj szeptemberig. Orbán valamennyi megnyilatkozása, bár erőt sugall minden mondata, valójában a bizonytalanságára épül: ő is érzi, hogy nem igazán stimmelnek a dolgok. Még lehajol azért a száz-kétszáz reménybeli szélsőjobbos szavazatért is, amelyet azzal szerezhet, ha Horthyt kiváló államférfiúként emlegeti, a végső elszámolásnál jól jöhet az is; a legvégső pedig még messze van, addig még párszor megbocsáttathatik, hogy olykor le kell menni kutyába a győzelemért, amelyhez alapvetően hit kell, és ellenség. A hitet felszítani nem lehetetlen, ellenséget pedig mindig ki lehet jelölni. Biztosabb lenne persze a helyzet, ha a sikerekre is utalni lehetne, de azokból kevesebb akad, mint reménybeli ellenségből.

Lényegében semmi nem sikerült ugyanis. Hét év kormányzás után a mi kiváló államférfiúnk alig tud felmutatni valamit: a gazdaságot az EU-pénzek táplálják, az oktatás romokban, az egészségügy, hiába nevezi Kövér László világszínvonalúnak, az összeomlás szélén, a nyomort legfeljebb csak enyhíteni lehetett, a fiatalok menekülnek innét, ki merre lát, s a szüleik már buzdítják is őket, nem jött be a menekültellenes népszavazás, nem jött be az olimpia, a vé­­gén mindig kötelezően érkező diadaljelentések ellenére is szinte minden balul sül el, balul a CEU-ügy, balul az Amerikával való viszony, és már messze nem arról van szó, hogy Orbán ki akarná vezetni az országot az EU-ból, hanem arról, hogy ki fogunk szorulni onnan.

MTI Fotó: Beliczay László

Kudarc kudarc hátán. Orbán is érzi ezt, s bár erős, mégsem magabiztos, szeme előtt ott lebeg Theresa May brit miniszterelnök súlyos kudarca s az azt követő vesszőfutása is: ki tudja, a politikában bármi megtörténhet, akár egy hónap alatt is nagyot változhat a világ.

Ugyanakkor kétségtelen, s ez adhat erőt Orbánnak is, hogy egyetlen valódi sikert tényleg fel tud mutatni: az el­­lenzéket. Ez az ő ellenzéke, ő tette ilyenné. Saját gyengeségeiket és gyarlóságaikat könyörtelenül kihasználta, tö­­kéletesen megosztotta a baloldalt, egy részét táplálja, a má­­sikat kiéhezteti, van, kit elvitet, van, kit szabadon hagy, mert úgy hasznosabb, kénye-kedvére osztja ki a szerepeket, terelgeti a táborokat, a lényeg, hogy mindig meg lehessen osztani őket. A jobboldal pedig csak szavakban erős: hiába támogatja a Jobbikot Simicska Lajos, ennek csak annyi a látszatja, hogy sikerült úgy felingerelniük Orbánt és környezetét, hogy keresztülverjék a plakáttörvényt. A Jobbiknak nincs érdemi témája, amit a Fidesz már ne orozott volna el, szélsőjobboldali tábora pedig nem tűnik vevőnek a mérsékeltebb hangvételre, ezért Vona Gábor kikacsingat feléjük, amitől egyszerre válik hiteltelenné a párt fordulata és ő maga is.

Ezzel az ellenzékkel el lehet boldogulni még ilyen kormányzás mellett is. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A rendszerváltás óta ugyanis még soha nem volt olyan választás, amelyre úgy fordultak volna rá a pártok, hogy a lé­­tük a tét. Márpedig ez a mostani ilyen helyzet.

A Fidesz mögött már nincs ideológia, nincs szellem, nincs kézzelfogható kormányzati cél, illetve az, amit célként tűznek ki, nagyon is kézzelfogható: egymással versengő szabadrabló csapatok laza láncolatává vált a párt, amelyben mindenki Orbántól, az ő kegyétől és jóindulatától függ. Egy esetleges kudarc – ami már akkor is az, ha a Fidesz nem tud maga kormányt alakítani – ezt a rendszert kezdheti ki, s ennek következményei ma még beláthatatlanok, Orbán Viktor pedig nem is nagyon szeretné belátni, hiszen nála jobban senki nem ismeri az övéit. Jobb résen lenni.

Mondják, Vona Gábor 2022-re játszik. Ha ez így van, akkor nagyon veszélyes játszmába kezdett: a jövő évi kudarcával megkérdőjelezné saját politikáját. Túl magasra tette a lécet azzal, hogy a győzelmet jelölte meg kizárólagos célként. A háttérben már ott állnak saját ordasai, akik a kudarc nyomán azonnal készek darabokra szakítani a pártját, s Vona egy újabb bukással maga mögött nehezen lenne képes megfékezni őket.

A Gyurcsány Ferenc vezette DK kizárólag a volt miniszterelnökre épül, nélküle széthullana. Gyurcsány érdeke az, hogy egy viszonylag alacsony részvételű választáson saját, jól mozgósítható hívei önálló frakcióhoz juttassák: ezt a két­­ségkívül reális forgatókönyvet írta át az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Botka László, aki személyesen Gyurcsányhoz intézte kihívását, ami meg is rengette a pozícióit: a volt kormányfő szánalmas kémtörténete is azt a célt szolgálja, hogy folyamatosan napirenden és mozgásban legyen; mondandó híján ettől érzi magát biztonságban.

Viszont nem érezheti magát biztonságban Botka ­László, akit pártjában árgus szemmel figyelnek, hiszen bukása egyet jelentene az MSZP bukásával is, a tartós kispárti léttel, már ha egyáltalán megérnék ebben a formában a következő parlamenti ciklust.

Szót érdemel még az LMP, amely a Schiffer András utáni korszakot építgeti, egyelőre nem túl hatékonyan – megizmosodására nincs tér. Egyelőre az MSZP és a Jobbik is körbezsongja, s hamarosan döntenie kell: akár így, akár úgy, önállóan nem sok esélye lesz a parlamentbe jutni.

Ebben a helyzetben – és ennek a helyzetnek az ellenére – gondolja úgy Orbán Viktor, hogy minden szavazatért le kell nyúlnia. Érzi, kudarcos politikája megrengetheti pozícióit. Az ország jelentős többségének elege van a kormányzásából. Ezt a többséget az tudja megszólítani, akinek lesz bátorsága kilépni a NER gondolat- és hálóköréből, aki borítja a logikai rendszert: ez, meglehet, nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Orbán Viktor például valaha képes lett volna rá.

A dolgok jelenlegi állása szerint úgy fordulunk rá az őszre, hogy minden politikai szereplő az életéért küzd. Ez azt vetíti előre, hogy olyan kampányt kapunk a nyakunkba, amilyet még nem láttunk.