Vélemény

Tóth Ákos: Bugyiország

A Handó Tünde vezette Országos Bírósági Hivatal nyolcmillió forintért vett arculati kézikönyvet a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem dizájnercsapatától, amely a hvg.hu szíves közlése szerint két hónapig tanulmányozott öt, karakterében eltérő bíróságot, majd az asztalra tette a Design Alapok című munkát, amelynek könnyebb megértéséhez egy brosúrát is mellékelt. Ebben a művészeti szakértők egy hétre összeállították a dolgozók ruhatárát, számszerűsítve a kívánt ruhadarabokat. A nők számára például az öt munkanapra öt bugyit javasolnak, lehetőleg fehéret, feketét vagy testszínűt – nyilvánvalóan azt, amely illeszkedik az adott bíróság karakteréhez, bár azért igencsak huncut fantázia kéne annak megfejtéséhez, hogy karakterében vajon melyik bíróság illene leginkább a testszínű bugyihoz. Félő, hogy a végén még az is kiderülne, hogy a szerzők ebben az esetben az Alkotmánybíróságra gondoltak, ami, brrrr, már valóban túlmenne az illendőség határán.

Igaz, nehéz illendőségről beszélni abban az esetben, amikor a Moholy alkotócsoportja azt feltételezi, hogy a női bírósági alkalmazottak nem mindennap váltanak alsóneműt, ezt elő kell írni számukra, de azért lássuk meg a jó hírt is abban a tényben, hogy kéthavi elmélyült kutatómunka után a dizájnerek nem érezték úgy, hogy a hímnemű bírósági alkalmazottak számára is elő kellene írniuk a naponkénti alsónadrágcserét.

Ebből arra a következtetésre is juthatunk, hogy a magyar férfitársadalom örvendetes fejlődésen ment keresztül az elmúlt húsz évben, és úgy látszik, kifinomultságában is javult, hiszen a brosúrában árva szó sem esik az alsógatyák javasolt színösszetételéről, vagyis azok, úgy tűnik, mindenben kielégítették a Moholy nyilvánvalóan kényes ízlésű alkotócsapatát, meglehet, akadt közöttük fekete, fehér és testszínű is.

Megemeljük a kalapunk (szigorúan fekete!) a jog és a művészet ennyire harmonikus együttműködése és Handó Tünde előtt, akinek volt bátorsága ily merész lépéshez, és hagyta, hogy a dresscode-ot ne száraz jogászok, hanem valódi, komoly, hiteles művészemberek állítsák össze, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem csapata, akiknek az életformájuk és a hivatásuk is egyben az ízlés, az elegancia, a tehetség kibontakoztatása, és csak helyeselhetjük azt, hogy ezt az eleganciát, tehetséget és ízlést nem csak úgy l’art pour l’art kamatoztatják, hanem a valós élethez, a mindennapokhoz igazítva, akár testszínű bugyi formájában is. A művészet a mindennapokban is művészet, no.

Fotó: MTI / Máthé Zoltán

Igaz, a magyar közélet telis-tele van a Handó Tündéhez hasonlóan elhivatott személyiségekkel, akik túllépnek saját kereteiken, ha kell, hogy bizonyítsák társadalmi elkötelezettségüket. Itt van például Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter és Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, a Tour de Hongrie kerékpárosverseny védnökei, akik nyilván annyira aggódtak a magyar hagyományokba oly mélyen rögzült verseny sorsa iránt, hogy elhivatottságukban azonnal túlléptek a saját kereteiken, és inkább a Balog Zoltán vezette humántárcával zsírozták le, hogy az utaljon át 90 millió forintot „a Tour de Hongrie nemzeti kerékpáros körverseny évenkénti megrendezése és hosszú távú fejlődésének biztosítása érdekében”. Vagyis nem sikerült Mészáros Lőrincet megnyerni szponzornak, sem Garancsi Istvánt, sem Seszták Miklóst magát, a több mint százmilliárdból pazarul megvalósított vizes-vb költségvetéséből sem sikerült 90 milliót lecsípni e surranópályás versenyre, sikerült viszont elvonni a humánum és a sport örökbecsű egységének demonstrálása érdekében a szociális és gyermekvédelmi ágazat dolgozóinak pótlékára szánt összegből.

Nem baj, ők már úgyis megszokták, hogy mindenből kimaradnak, most se kár értük, a hangzatos Tour de Hongrie-ban jóval több tartalék van, mint bennük, és még csak nem is kiabálnak, nem ágálnak, nem zsörtölődnek, nem csinálnak semmit, csak úgy vannak, és végzik a maguk munkáját nap mint nap a szánalmas fizetésükért, legfeljebb a Teremtőhöz fohászkodva emberibb, méltóbb sorsért, de

a Teremtő, akivel Balog Zoltán állítólag különleges viszonyt ápol, úgy tűnik, olykor elfordítja fejét az övéitől, kiváltképp, ha a szociális ágazatban dolgozókról van szó.

Veres András püspöknek ilyen értelemben nyilván nincs oka panaszra, az ő munkakörében a Teremtő nevében is igazságokat oszt. Legutóbb a lombikbébiprogramban részt ve­­vőket kárhoztatta, bűnösnek nevezve őket, mert a mesterséges úton fogant gyermek nem Isten gyermeke, és különben is, ahogy azt a Magyar Nemzetben fejtegette, ő például a meddő párokat inkább arra beszéli rá, hogy fogadják el állapotukat, legfeljebb fogadjanak örökbe gyermekeket, és láss csodát, ezek után gyakorta maguk is szülnek, mert valami belső gát átszakad bennük. A katolikus egyháznak természetesen szíve joga ellenezni a lombikbébiprogramot, hiszen tanaiból valóban ez következik, de Veres püspök mondataiból inkább a ridegség, a kérlelhetetlenség, az engesztelhetetlenség árad, a ridegségből, a kérlelhetetlenségből és az engesztelhetetlenségből fakadó súlyos gondolattalanság, a másik szeretetének és elfogadásának hiánya, a fekete-fehér világkép, amire oly éles szemmel mutatott rá a távozó holland nagykövet.

Ezek az emberek tényleg nem tudnak szeretni. Nincs bennük egy szemernyi irgalom sem. Áthatalmaskodják a világunkat, ítélkeznek és bírálnak, dresscode-ot írnak elő, nagy kegyesen osztogatnak, majd visszavesznek, kinyilatkoztatnak, függőségi viszonyokat teremtenek, behatolnak mindenhová, a családokba, a mindennapokba, áthatnak mindent, a művészeti egyetem levegőjét is, és a szabad szellem menekül innen, mert rá itt nincs semmi szükség, mert ide állami dresscode-ok kellenek, ájtatoskodó Balogok és irgalmatlan Veresek.

De van cirkuszunk, ahol az indulatok levezethetők lennének: annyi pénzt öltek a fociba, amennyiből akár egy élhető országot is lehetett volna csinálni, de mindhiába. Most a Videoton esett ki 0-4-gyel szerb ellenfelével szemben az európai kupából, de mindenki biztos lehet benne, hogy hősiesen, nemzetünkhöz méltón, állva haltunk meg, mert ahogy arra a kormányhoz közeli lapok rámutattak, bátor támadójátékunknak lettünk áldozatai, és hát ebből következően a szerbek gyáva nyúlként védekezve rúgtak négyet, de ez már nem is érdekes: röhögni itt már csak akkor lenne érdemes, ha a focistáknak is előírnák a dresscode-ot, mondjuk a Moholy dizájnercsapatának segítségével, amelynek először stílszerűen a zakón kéne elmélkedni, azon, hogyan állna a testszínű például Dzsudzsákon. Akárhogyan is, a végeredmény láttán biztosan elégedetten csettinthetnénk, mert a művészet mindig tükrözi valóságot, amelyben mostanság a tehetségtelenség az ízléstelenséggel társul.