Itthon

Radnóti, a Hungarian poet – Modern kori polihisztor

Egy politológustól igazán nem várható el, hogy magyar költőt fordítson, kivéve ha szinte már reneszánsz embernek számít, akit minden elérhető tudás vonz. Magyarországon aligha befutható karriertörténet Somos Márk politológusé. Jelenleg Rómában él, de hazai kötődése erősen megmaradt.

– A Harvard Egyetem feltett önről néhány életrajzi adatot, ami persze inkább az iskolai karrierjéről szól, és ez egészen elképesztő. Pláne ha belegondolunk, hogy néhány hazai ismerőse már tizenhét évesen po­­li­­­to­­ló­­gus­­pa­­lán­­ta­­ként emlékezett önre. Ez hogy lehet?

– Nem magyar politológusként kezdtem. 17 évesen mentem Budapestről Londonba, főleg azért, mert nálunk nehéz volt bizonyos könyvekhez hozzájutni, tehát jól jött egy ösztöndíj. Onnan Cambridge-be kerültem történelmet tanulni. Középkori archeológiára szakosodva szereztem az első diplomát 1999-ben, és politikai eszmetörténetből filozófiai doktorátust 2000-ben. Az angol Cambridge-ből az amerikai Cambridge-be mentem tovább, a Harvard Egyetemen kaptam po­­litológiadoktorit 2007-ben. Ezt egy posztdoktori kutatói állás követte Brightonban, Angliában, ahol az első doktorim alapján megírtam az első könyvemet a vallás és a politika szétválasztásáról. Eközben jogot kezdtem tanulni. Nemzetközi jogból és biztonságpolitikából akadémiai doktorátust szereztem a Sussex Egyetemen, jogi PhD-t pedig a Leiden Egyetemen kaptam.

– Szédülök, komolyan… Egyáltalán meg tudja mondani, hogy mivel foglalkozik? A tanulmányai között olyasmit látni, mint az amerikai alkotmányos modell természeti állapotot idéző vonásai, a nemzetközi korrupció a reneszánsz óta vagy éppen egy felvilágosult egyiptomi herceg története. Azért idézek csak ennyit, mert a legtöbb írásnak a címét sem értem.

– A történelem, a jog és a politológia világosan elkülönített szakmák ugyan, de nagyon jól összeillenek és gazdagítják egymást. Mindegyiket tanultam, tanítottam, és mindegyikből publikáltam, de az érdeklődési köröm nem változott, csak kicsit bővült. Ezzel együtt igaz, hogy szerteágazó az érdeklődésem, de ez nem feltétlenül jó dolog. Úgy is lehet fogalmazni, hogy sok téren maradok amatőr.

– De hogy jön ide egy 1721-ben írt francia regény elemzése?

– Ez a könyv valójában egy közgazdaságtani gondolatkísérlet. A francia állam enyhén szólva nem jutalmazta azokat, akik megkérdőjelezték az uralkodó államgazdasági rendszert, ezért sok jó író kitalált vagy félig valódi történelmi regényekben magyarázta el, hogy más modellek milyen politikai előnyökkel vagy hátrányokkal járnának. Több cikket írtam például Hobbesról is. A filozófus megpróbálta meggyőzni az olvasóit arról, hogy kezeljék a politikát és a vallást külön. Szerintem ma a legfontosabb társadalomtudományi probléma a szekuláris, világi értékrendszer furcsa jelenléte. A vallási háborúk ­miatt Európa sok tévút után eljutott egy viszonylag (nem teljesen) szekuláris értékrendhez, amelyet ma jogi, politikai és kulturális intézmények védenek. Ez az értékrend fontos, de nem képvisel univerzális értékeket. Sok mai problémára több lehetséges megoldásunk lenne, ha nem felejtettük volna el a történelmi folyamatot, amely révén ide jutottunk.

– Némi tanulság az iszlámmal vagy más ortodoxiákkal kapcsolatban. De hát ez mind tudósi teljesítmény, hogy jutott el Radnóti-versek angol fordításához?

– Ez viszonylag véletlenül történt. Mikor 17 évesen ösztöndíjjal Dulwich College-ba, egy londoni magániskolába kerültem, az angolirodalom-tanárom, Ian Brinton volt az igazgató. Nagyon jó ember. Az iskolában reggeli gyűléssel kezdődött a nap, és az egyiken megkért, hogy beszéljek valami szabadon választott témáról. Budapestről egy Radnóti-összest hoztam magammal, abból fordítottam pár verset a néhány száz diáknak. Tetszett nekik. Ian a cambridge-i éveim alatt is meglátogatott, és bátorított, hogy a szépirodalom legyen a mindennapi életem része.

– Mindez megmaradt volna magánügynek, a diákok lírai szórakoztatása meg műkedvelésnek, ha nem jut el profi szintig. De honnan tudta ezt meg egy kiadó?

– Ian sok évvel később nyugdíjba ment. Verseket írt, fordított, verseskötetekről írt kritikát. 2016-ban, a Radnóti-fordításom után 23 évvel, egy folyóirat szerkesztője azzal keresett fel, hogy Ian javasolja: kérjen fel egy Radnóti-fordításra. Édesanyámmal sok éven át szakmai fordításból éltünk, de műfordítással nagyon ritkán foglalkoztam. Ian ötletére azonban nem lehetett nemet mondani. A fordítás sikeres lett, a legnagyobb angol versfesztivál különkiadványába választottak, és a folyóiratszám megnyitóján, Londonban Ian olvasta fel a munkái­­mat.

– Huszonhárom év alatt volt ideje felnőni Radnótihoz. Saját versei is vannak?

– Művészi véna sajnos nincs bennem. Verseket általános iskolás korom óta írok, de nem adom ki őket. Igaz, sok évvel ezelőtt, még a pesti gimnáziumban, nyertem egy költészeti versenyt és Bereményi Géza, az egyik zsűritag, közölte, hogy nem vagyok tehetségtelen. Állítólag zsenigyanúsnak nevezett. De nem folytattam ezt a lehetséges életpályát.

– Sokat foglalkozott a korrupcióval. Az óhaza kiváló nyersanyaggal tud önnek szolgálni e tekintetben, főleg, mióta a korrupciót a hatalom maga szervezi központilag, és teszi a rendszer alapjává.

– A korrupcióval főleg a harvardi erkölcstani központ kutatási igazgatójaként foglalkoztam. A központ egy ötéves projektet indított el az úgynevezett intézményes korrupcióról, amelynek lényege az, hogy nem rossz emberek tesznek rossz dolgokat, hanem jó emberek tesznek rosszat. Ennek több oka lehet: rosszul tervezett intézmények, rossz motivációs rendszer vagy egyéni tudatalatti mechanizmusok, például elfogultság.

– Sajnos nem áltathatom magunkat azzal, hogy jelen esetben egy lelke mélyén jó, ám tudat alatt elfogult elitről van szó, amely ráadásul rosszul is van motiválva. A Fidesz rendszerét talán nem ez írja le a legtökéletesebben.

– Nem nagyon követem már a magyar politikát. Tizenkét éven át éltem Angliában és tizenkét éven át az Egyesült Államokban. Elég sok elszomorító dolog történt ott is. Ha politológusként mikroszkóppal követném a magyar, angol, amerikai és most az olasz napi eseményeket, a legjobb esetben is csak cikkeket, kevés vagy nulla gyakorlati eredményre vezető írásokat adhatnék ki. Ettől lehet, hogy fontosabbnak éreznem magam – de valójában nem lennék az. Szívesebben töprengek a közép- és hosszú távú folyamatokról (emberi jogok, demokrácia, vallás, politika), és óvom a magánéletünket a jogos, de állandó felháborodás veszélyétől.

– Azt mondta, tizenhét évesen azért ment el, mert itthon nem jutott hozzá az olvasmányaihoz. Most mindene megvan, karrier, négy ország nyújtotta lehetőségek, és, gondolom, sokkal több pénz, mint amennyit Magyarországon valaha is keresett volna. De – és ezt a régen magával hurcolt Radnóti-kötet ­miatt kérdezem – nem hiányzik az életéből valami?

– Külföldön furcsa magyarnak lenni. Ang­­liában, Amerikában, Németor­­szág­­­­ban és most Olaszországban könnyebb az életem, egyszerűbb ösztöndíjakat, kutatási támogatást, forrásokat, sőt kollégákat, diákokat is találni. Ugyanakkor folyamatosan érzem mindannak a hiányát, ami csak nálunk található és érezhető. Tíz éven át rendszeresen haza is jártam, részint a családomat meglátogatni, másrészt annyi szépirodalmi folyóiratot és köny­­vet venni, amennyit csak tudtam. Ezt pár éve abbahagytam. Most, hogy apa lettem (van egy kétéves fiam, Philip), körülményesebb hazalátogatni. És elszomorít, hogy a fiam nem magyar versekkel, mesékkel, irodalommal nő majd fel.