Kultúra

Pungor András: Akkor jó

Forró volt a levegő, negyven fok. Hullámoztak a fák, a bokrok a téren. Akkor még poénból sem szórtak mosóport a szökőkút medencéjébe, hogy a habot visszaböfögjék a csövek, senki sem volt lázadó. Lajbin, ahogy rajtam is, rövidnadrág volt, meg póló. Én harminchét voltam, ő két évvel idősebb lehetett nálam.
Egy kisvárosban jártunk, lehettünk volna az országban máshol is, ugyanazokat az unalmas cukrászdákat, álmos járókelőket láttuk mindenütt, csak ez a hely a többinél is koszosabb volt, reménytelenebb. Valami találkozónk volt ott, vagy riportra mentünk, nem emlékszem. Az ottani panziós, a barkós, aki folyton bagózott, addigra már biztos észrevette, hogy előző éjjel brahiból egy svájci bicskával kifűrészeltük az udvar egyetlen növendék tujáját. Az öreg dühében tuti szétrágta a szivarját.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Augusztus volt, aki csak tudta, hűvös irodákban vagy a panelben, vizes kendővel a tarkóján próbálta átvészelni a hőséget. Beültünk a Május 1.-be, a platánok alatt a pincér kerek pléhtálcán hozta ki az Arany Fácánt.
– Elmennél innen? – kérdezte Lajbi.
– Soha – mondtam.
– Miért?
– Mert sehol nincs ilyen ország.
– De vannak ennél jobb helyek.
– Mondj egyet!
Lajbi felnézett az égre, csak egy kis vattapamacs csúfította el. Megitta a sörét, aztán azt mondta, keressünk egy strandot. Az ötlettől felment a pulzusunk, gyorsan kértük a számlát. Már vagy egy órája bolyongtunk a városban, mire kiderült, hogy a legközelebbi húsz kilométerre van. Lajbi ekkor ugrott bele a szökőkútba, paskolta a vizet, mint egy óvodás. Röhögtem, és követtem én is.
– Jó napot! – lépett mellénk a rendőr. Hátratolta a sapkáját, megtörölte a homlokát.
– Jó napot! – mondtuk.
Olyanok voltunk, mint a riadt gyerekek.
– Jó a víz? – kérdezte.
– Jó – mondtuk szégyenlősen.
A rendőr megmosta az arcát, a tarkóját. Szemébe húzta a sapkáját:
– Akkor jó! – mondta, tisztelgett, és sarkon fordult. Meglepve néztünk utána, csak akkor mertünk nevetni, amikor eltűnt az utca végén. Kimásztunk a szökőkút medencéjéből.
­­– Olaszba azért elmennék – mondta Lajbi.
Addig külföldön csak Erdélyben járt, oda is a szüleivel ment, de az nem ér, mondta, mert Tündérország mindig is idetartozott.
­– Miért akarsz odamenni? – kérdeztem.
– Ott legalább szabadság van – mondta.
– Nagyon meleg lehet arrafelé.
Bólintott:
– A gyerekek az utcán fürdenek.
– Jó lehet nekik – mondtam.
Ránk tapadt a ruha, kinyúlt, mintha nem is a mi méretünk lett volna. Hallgattunk, ő sasszézni kezdett, utánoztam. A cipőnk cuppogott az utcakövön.