Vélemény

Pontosvessző – Megyesi Gusztáv halálára

Meghalt Megyesi Gusztáv, a legnagyobb magyar újságíró, és vele hal talán kicsit minden. Ez a szakma biztosan, amelyben a nyelv maga az érték, amelyben egy félfordulat is új jelentéstartalmat hoz, egy csel balra, egy jobbra, amitől új mélységek nyílnak meg, átrendeződik a pálya, amiből addig ki nem talált stratégiák keletkezhetnek, aztán egy visszahúzás és hason csúszik mindenki, lendül a bal láb – „emlékszel, amikor a Flóri átkígyózott a pályán, persze, te hogyan is emlékezhetnél, neked csak a Törő jutott” –, és már ugranánk is, hogy ott a gól, de nem, mert a végén átteszi a jobbikra, és lazán, elegáns mozdulattal begurítja szinte egy utolsó, odavetett mondattal , hogy ott álljon az egész stadion, és egy emberként üvöltse a nevét, mint a legnagyobbét, aki mellett mi csak futkározhatunk a pályán, mert úgyis, úgyis ő a legnagyobb, és csak mosolyog, biccent is elégedetten, hiszen maga is tudja, hogy megismételhetetlen csoda, afféle tünemény, aki a legkevésbé sem hasonlít semmilyen tüneményre, nagyon is evilági, nagyon is jelenvaló, nagyon is közénk tartozó, belőlünk erősödő, belőlünk táplálkozó, és mivel belőlünk élt, lélegzett, belőlünk falt öles darabokat, belészervültünk, tőle ismertünk önmagunkra.

Tőle tudtuk meg, hogy utálatosak vagyunk. Hogy erőszakosak vagyunk. Hogy rühelljük a vénembereket, akik előttünk totyognak a piacon, és nem tudunk elsietni mellettük, mert azt a kurva húzós kocsit cipelik maguk után, ráadásul már mi is vénemberesedünk – emberesedünk, Gusztinnyó, látod? –, aggunk, fáradunk, lélegzetünk ki-kihagy olykor, horkolunk veszettül, néha, magunk sem tudjuk, hogyan, egymás ágyában kötünk ki, és keresztbe horkoljuk a világot, figyelj, nem pontosvessző kéne ide? Utáljuk a telet, mert hideg, utáljuk a nyarat, mert hőgutát kapunk, a nyárban is a hideg sör a legjobb, egy húzásra, keményen, férfiasan, , legendákról beszélve, földrehúzva őket, mert azért a Flóri a legnagyobb, bármekkora barom is volt. Utáljuk a hajléktalant a villamoson, mert büdös, és utáljuk, hogy a bűzét szagoljuk, és utáljuk magunkat, hogy utáljuk őt ezért, és utáljuk, hogy ezt így mégsem lehet megírni, mert hogy is nézne ez ki, de azért úgy talán mégis meg lehet, hogy a magunk utálata a legmélyebb utálat, mert mit is kezdünk a váratlan helyzetekkel, amit csak mi látunk úgy, ahogy, és még magunknak sem merünk bevallani, hogy mi valóban így hisszük, mi valóban így érezzük, mi valóban azt gondoljuk, és mi és valóban.

Mi valóban elveszítettük a legnagyobb magyar írók egyikét, ez a mi veszteségünk, a mi fájdalmunk, a mi gyászunk, a mi tudásunk arról, hogy ki is az, aki többé már nem mutatja meg nekünk, hogy milyen is ez a lét itt, ami körülvesz minket, milyen az, amikor a szegény beteg hajléktalanok, mint a gyíkok, kimennek az aluljáróból a napfényre melegedni, egy kis napot magukba szívni a dermesztő napok után, milyen, amikor fölolvadunk a fagyból, dideregve bár, de átjárja a lelkünket a fény, milyen, hogy azért is, csak azért is, Fradi-bérletet veszünk, mert Fradistának születni kell, látod, Guszti, pedig mindent megtettem, hogy sose mondjam ezt ki többé, de igen, Fradistának is születni kell, ez eleve elrendeltetett, mint azok sorsa, akik nem fogadják el az eleve elrendeltetettséget. Bukásra vagyunk ítélve. De azért mégis, csak azért is, nekifeszülünk. Bíbelődünk itt nyelvvel, bíbelődünk gondolatokkal, bíbelődünk mindennel, mivégre? Marad végül a hideg sör, meg Albert Flóri, raccsolva, persze, Fhóhi, ez marad. Meg jó esetben néhány sor, néhány cikk, már ha az új méltóságosok méltóztatnak méltatni bennünket annyira, hogy hozzáférhetővé teszik őket.

Dehát hogyan is méltóztatnának. Rettegéssel tölti el őket még a gondolata is annak, hogy valaki itt kineveti őket. Valaki átlát rajtuk. Valaki fölfedezi a gyengeségüket, hogy a nagy ember mögött (persze, persze: árnyékában) ki is rejtőzik valójában, valaki még a betegágyáról is képes semmibe venni őket azzal, hogy mer írni róluk, a gyengeségeikről, a fogtömésükről, a hózentrógerjükről, arról, hogy ők is mennyire mi vagyunk, és hogy milyen-milyen végtelenül szánalmas ez az egész.

Meghalt Megyesi Gusztáv, a legnagyobb magyar újságíró, és vele hal itt egy kicsit minden, ez a szakma bizonyosan; pontosvessző, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy neki is volt képe magunkra hagyni minket, hát hogy a francba gondolod ezt, mégis, hogy a francba, és hol van már a hideg söröm, és jöhetne még egy kör, de nincsenek körök, nincsenek rundok, nincsen itten semmi, csak ez az elátkozott év, ez jutott nekünk.