Itthon

A politika alakításai – Pezseg a kultúripar – Az önkényuralmi rendszerek a gagyit szeretik

Felpezsdíti a kultúrát, ha a politika egyszerre intenzívebben jelenik meg a hétköznapokban, például most, amikor egyre inkább autoriterbe hajlik a hatalom. Adatok is alátámasztják, hogy az utóbbi években megnőtt a kultúrafogyasztás. De mit is jelent ez valójában? Tényleg az ellenzéki, kritikus hangvételű műveket keresi a közönség, vagy ezek a kísérleti kulturális termékek inkább csak zárványként működnek a tömegkultúra erőteljes térhódításának árnyékában? Mi a hatalom érdeke? A kultúra elüzletiesedése világszinten is megfigyelhető: még a zenei kínálatot is alapvetően az internetes letöltések alakítják.

Noha hemzsegett a nyár a kulturális fesztiváloktól, a látogatottsági adatok alapján nem volt túlkínálat. Az egyelőre kevésbé ismert debreceni Campus Fesztiválra is naponta harmincezren érkeztek, ezzel messze felülmúlva a szervezők várakozásait. A legnagyobb művészeti fesztivál szintén rekordot döntött: Kapolcson, a 27. Művészetek Völgyében 60 százalékkal több jegy fogyott, mint tavaly.

A HVG adatai szerint tetőponton van a színházi élet is. Összeállításukból kiderül: kétszer annyian járnak színházba, mint a 2008-as válság idején. 2016-ban 7,1 millió nézője volt mintegy 29 000 előadásnak.

Az adatok azonban megtévesztők lehetnek. Vörös Miklós, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense hangsúlyozza: a kultúrafogyasztás inkább a szórakoztatóipar irányába megy el, nem pedig az elgondolkodtató, főként értelmiségieknek szóló alkotások felé. A kulturális fesztiválokon manapság sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak a látványelemek, a könnyűzenei fesztiválokon felszínesebbé válik a kínálat, a könyvesboltok sikerlistáin csak elvétve akadnak szépirodalmi alkotások, és egyre népszerűbbek a gasztronómiai fesztiválok. Mindez azt mutatja: leértékelődik a magaskultúra, és a helyébe – Theodor W. Adorno társadalomtudós szavaival élve – a kultúripar lép.

Fotó: FORTEPAN

Ugyanez látszik a színházi kínálatban is: a HVG összeállítása szerint a tavaly bemutatott háromezer darabból mindössze hetvenegy volt tragédia, mert a nézők inkább a vígjátékokra és a musicalekre ülnek be szívesen.

– Az innovatív, kísérleti előadások inkább lakásszínházakba szorulnak, a kőszínházak túlnyomó többségét el­­foglalta a mai kulturális rendszer – magyarázza Vörös Miklós. – Persze Budapesten, és szinte kizárólag ott, előfordulnak olyan színházi rendezők, illetve alkotói gárdák, akik a kőszínházakban is képesek megjeleníteni politikai áthallásokat a darabokban.

A rendszerváltás után 2004-ben, a Krétakör Feketeországával indult a politikai színház. A darab napi hírekre épült ugyan, de mesterien visszaadta az azóta is uralkodó közhangulatot, így akár még mindig aktuális lehetne. Ma is többen alkalmazzák ezt a fajta keserű iróniát, a hétköznapokra való időtálló reflexiót a színházi alkotásokban, és szemlátomást van is erre igény. Pintér Béla és Társulata folyamatosan telt házzal játszik, az inkább közéleti darabokat kínáló Katona József Színház előadásaira hónapokkal korábban elfogynak a jegyek. A Radnóti Miklós Színház politikailag sokszor áthallásos klasszikus feldolgozásai is óriási sikerrel futnak. Ezeken kívül a még megmaradt művészszínházak, a Vígszínház és az Örkény István Színház előadásai is telt házasak.

De Vörös Miklós szerint ez csak a felszín, legfeljebb ötvenezren lehetnek, akik ezeket a darabokat keresik vagy más, kritikai hangvételű, kísérletező, közéleti tartalmú kulturális eseményeken – szépművészeti kiállításokon, író-olvasó találkozókon – részt vesznek.

– Ők ezekkel a kulturális élményekkel megerősíthetik a saját kritikus, ellenzéki attitűdjüket. De ez szűk és zárt közösség, nem valószínű, hogy bővíthető. Ahogy arra sincs sok esély, hogy a gondolatébresztő előadások ténylegesen mozgósítani tudják a befogadókat: vagyis nem valószínű, hogy a kulturális élmények hatására mennek majd az utcára az emberek.

Persze a tömegkultúra egyre erőteljesebb térhódítása nem pusztán ma­­gyar­­országi jelenség, világszinten is megfigyelhető. Például a könnyűzenei kínálatot leginkább a YouTube olykor százmilliós letöltései – vagyis a piac igényei – határozzák meg.

A folyamat ráadásul még csak nem is új. Theodor Adorno és Max Horkheimer a negyvenes években írták meg A felvilágosodás dialektikája című könyvüket. Már ekkor úgy vélték a szerzők: „A kultúra ma mindent egyformasággal sújt. A film, a rádió és a magazinok egyetlen rendszert alkotnak. Mindegyik ágazat önmagában és valamennyi együtt egyazon szólamot fújja. Még a politikai ellentétek esztétikai manifesztációi is egyformán zengik az acélos ritmus dicséretét. Az ipar dekoratív hivatali helyiségei és kiállítótermei alig különböznek egymástól az autoritárius országokban és a többiben.”

Ugyanakkor az is igaz: az önkényuralmi vagy arra hajazó rendszerekre általánosságban jellemző, hogy háttérbe szorítják az innovatív, avantgárd irányzatokat.

Magyarországon kivéreztették a jelentős részüket. A független színházak állami támogatása a Fidesz-kormányzás alatt 2015-re a negyedére csökkent. A kormányzati kivéreztetés áldozata lett többek közt a Szputnyik Hajózási Társaság, de a fennmaradtak is a nézőknek köszönhetik, hogy valahogy még működni tudnak. Emellett az elmúlt években bezárt a Sirály közösségi tér, kiűzték az épületéből a Tűzraktér Kulturális Központot, fel akarták számolni az Aurórát és megszűnt a Bárka Színház is. Utóbbiról kormányhatározat rendelkezett, hogy az ingatlan a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez kerüljön.

– A cél, hogy az emberek ne gondolkodjanak el, helyette hagyják a különböző érzékszerveiket „megsimogatni”. A kulturális butítás a nagy rendszer része: az oktatás lezüllesztése, a tankötelezettség korhatárának leszállítása is ugyanazt a célt szolgálják, a kritikus gondolkodásra képtelen tömegek kinevelését – mondja Vörös Miklós.

Hangsúlyozza: még csak különösebb tehetség sem kell ahhoz, hogy kormányzati ízlés szerint alakítsák a kultúrafogyasztást. Elég létrehozni a Magyar Művészeti Akadémiát, ezzel garantálva, hogy minden kreatív, értelmes, progresszív alkotás a rendszeren kívül szülessen meg, és ezáltal a közönség széles rétege ne juthasson hozzá.

MTI Fotó: Bodnár Boglárka

A könnyűzene elüzletiesedése pedig egyenesen égi szerencse az intézményesített kultúraformálóknak. A nyolcvanas években, amikor szintén megjelent a politikai színház, és felbukkantak a tiltott és tűrt kategória határán egyensúlyozó, kritikai hangvételű kulturális termékek, az ideológiailag elkötelezett zenekarok még nyíltan szembeszálltak a rendszerrel.

„Üres a kirakat / tele a kórház. / Lerágott csont a jövő. / A rendőrkutyák nyakán a póráz / Hiába rövid, az a menő, / Ha nincs rajtuk szájkosár. / Szidom a rendszert, forradalmár / én vagyok egyedül ’88 telén” – énekelte anno az Auróra együttes. Az akkori vezetésnek sem volt kedvence a punkzene: a csapat egyik tagja felfüggesztett börtönbüntetést, a töb­­biek rendőrségi figyelmeztetést kaptak a dalszövegeik miatt.

– Manapság kínosnak számít zenészkörökben a politizálás – mondja a 168 Órának Svajcsik Kristóf, a Mary Popkids együttes gitárosa. – Én a saját együttesemben sem tudom a többiek­­ről, hogy kire szavaznának. Ha beszélgetünk is közéleti témákról, nem megyünk le az aktuálpolitika szintjére, és nem mondunk véleményt, hogy melyik pártnak van igaza.

Szerinte a modern zenekarok célközönsége leginkább a 18–25 éves korosztály, és őket amúgy sem érdekli a téma. Sőt olykor kifejezetten taszítja: a zenész szerint volt példa arra, hogy valamelyik együttes tagja nyíltan politizált a közösségi oldalon, és emiatt a rajongók egy része elfordult tőle.

Persze ettől még felbukkanhatnak egyes dalszövegekben utalások, de ezek árnyaltak és inkább általánosítók. A zenész szerint ez azért is van, mert ma a többség már nem tud azonosulni egy-egy politikai oldal szemléletével, hiszen valójában ami a pártpolitikában történik, az pusztán színjáték és üzlet.

– A mi szempontunkból nézve pedig nem fontos, hogy melyik üzleti csoportnak az érdeke érvényesül. Nekünk az számít, hogy az emberek hogyan érzik magukat ebben az országban, és hogy ezekre az érzelmekre reagáljunk.

Hasonlóan nyilatkozott Lukács László, a Tankcsapda énekese 2013-ban a Népszabadságnak: „Zenekar vagyunk, az a dolgunk, hogy reflektáljunk a világ dolgaira, a saját érzéseinkre, az emberek dolgaira – az életünkre. Meg is tesszük, a dalainkkal.” Ugyanebben az interjúban kifejtette azt is, hogy „az is egyfajta politikai állásfoglalás, hogy nem állunk oda senki mellé. A Tankcsapda mindenkinek szól. Nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy kinek milyen a bőre, hová szavaz, milyen közegből érkezett, milyen gazdag, mennyire csóró.”

Ugyanakkor a politika az utóbbi években előszeretettel használja a zenekarokat reklámfelületként. Így ugyanis olyanokat is meg tudnak szólítani, akik amúgy nem mennének el politikai rendezvényekre. Svajcsik Kristóf szerint ha egy zenekar párthoz köthető rendezvényen lép fel, még fontosabb, hogy semleges tudjon maradni. Hiszen szerinte a zenészeknek nem az a feladatuk, hogy a párt üzenetét közvetítsék. Egyszerűen szórakoztatniuk kell a közönséget.

Nagy Feró az idei tusványosi rendezvényen       MTI Fotó: Veres Nándor

Persze ezekkel a fellépésekkel igen vékony jégen táncolnak az együttesek még akkor is, ha nem magától a párttól érkezik a felkérés. Tavaly a Quimby rajongói azért háborodtak fel, mert a zenekar koncertet adott Tusványoson. Ami egyébként kulturális fesztivál is. Az együttes akkor közleményben reagált.

„A napközbeni politikai programoktól elhatárolódunk – írták. – Cefetül rühelljük, ha bárki is a saját politikai meggyőződésének erősítésére használja a bandát. A közönség este tíz után a miénk. És míg a politikusok a sötétben a saját köreiket róják, mi együtt üvöltjük a medvékkel, hogy »tetszik a zaj!«. Sokról mondunk le, hogy függetlenek maradhassunk, és ez a továbbiak­­ban is így lesz. A vakságon meg nem keresünk fogást! Merthogy nincsen az rajta.”

Nemrégiben Bródy János került célkeresztbe, amiért a közpénzből bőkezűen – egyes források szerint másfél milliárd forinttal – támogatott Leslie Mandoki-koncerten vállalt fellépést.

Persze az is igaz: nehéz semleges­­nek maradni, egyensúlyozni és mér­­le­­gelni ott, ahol a sport- és a kul­­túr­­programokat is alapjaiban itatja át a politika.