Itthon

Philippinél találkoznak – Egymást kizáró stratégiák az ellenzéki oldalon

Háromnegyed évvel a választások előtt a legjobb esetben is stagnál a pártot választani tudó állampolgárok száma. A demokrata ellenzéki pártok támogatottsága a legutóbbi közvélemény-kutatások alapján a nyár elején egy helyben áll vagy csökken. A kis pártok szinte a mérhetetlenségig olvadtak, a magyar politika beteg embere, az MSZP belső harcokkal küzd annak ellenére is, hogy kongresszusa csupán egy hónappal ezelőtt választott miniszterelnök-jelöltet, 96 százalékos többséggel. Gyurcsány Ferenc ezenközben arra alapozza saját pártja és az ellenzék választási esélyeit, hogy a Fidesznek legfeljebb 35 százalékot saccol 2018-ra, saját pártjának viszont a most mért számok kétszeresét jósolja.

Három közvélemény-kutatás is napvilágot látott június utolsó hetében, s bár az adatok között vannak eltérések, egyértelmű, hogy a kormánypárt és az ellenzék közötti távolság változatlan, vagy inkább még növekszik is. Ennek fő oka a választók kedvetlensége és a pártválasztás nehézsége: „a választók aktivitása továbbra is elég alacsony szintű” (Závecz Research – ZRI), „az ellenzék szétforgácsoltsága némi elbizonytalanodással is együtt jár” (Medián), „a legnagyobb változás a múlt hónaphoz képest a bizonytalanok arányának növekedése 7 százalékponttal” (Republikon) – olvasható az adatokat közreadó intézetek magyarázataiban.

Amíg a Fidesz a közpénzből finanszírozott kampányokkal, egyre nyíltabb gyűlöletkeltés árán üzemi hőfokon tartja híveinek elszántságát, addig a kormányt váltani akaró többség jelentős része nem tudja, kit válasszon.

Ha követjük a közvélemény-kutatók útmutatásait, tehát az adataikat a saját korábbi számaikkal vetjük össze, valamint az időbeli változást is figyelembe vesszük, akkor az első ránézésre eltérő számok többnyire már nem is tűnnek annyira széttartónak. A teljes népességre vetítve a ZRI-nél legfeljebb egy százalékpontos mozgást láthatunk a júniusi adatokban a májusiakhoz képest, és a pártok nem léptek ki abból a szűk sávból, amelyben az elmúlt időszakban mozogtak. A nem minden hónapban publikáló Mediánnál a Fidesz-tábor bővülése viszonylag jelentős az áprilisi adathoz képest, de a januári magaslatra nem tért vissza. A Republikonnál a teljes népességben egy helyben áll a Fidesz, csakhogy – a már jelzett ellenzéki elbizonytalanodás folyományaként – a pártot választani tudók körében a kormánypárt szimpátiarészesedése növekedett. Az összes június végi adatot áttekintve az ellenzéki oldalon egy százalékpontnál nagyobb változást csak a Republikon regisztrált a teljes népességben az MSZP-re (–3) és a DK-ra (–2) vonatkozóan. Hozzá kell tenni azt is, hogy a Jobbiknál az év első hónapjaiban mutatkozott jelentősebb javulás a Mediánnál és a Republikonnál, utóbbinál azonban az első négy hónap nyereségét júniusra teljesen elvesztette a párt. A ZRI adatai szerint éppen ellenkezőleg történt: április óta hónapról hónapra lépeget felfelé a Jobbik, hogy mostanra elérje ugyanazt a 13 százalékot, ahol a tavalyi év második felében állt, plakátkampány nélkül.

A jobb kifejezés híján demokrata ellenzéknek nevezett politikai oldal nyűgjeire kézenfekvőnek tűnik a magyarázat: az elhúzódó viták bizonytalanná teszik még a velük rokonszenvezőket is. Ebben van igazság, de a helyzet ennél összetettebb. A fent idézett közvélemény-kutatók az előző hónapokban a kormányoldal és az ellenzék közötti távolság csökkenését jelezték, holott az ellenzéki pártok közötti viszonyok semmivel sem voltak rendezettebbek áprilisban vagy májusban, mint júniusban. A tavaszi politikai fejleményeket nagymértékben befolyásolta a CEU-ügy meg az ahhoz kapcsolódó tüntetéshullám, emiatt a kormánypártok és a kormánypárti politikusok népszerűsége hirtelen esett.

Ez egyidejűleg bizonyíték arra, hogy a Fidesz támogatottsága kikezdhető, számít, vannak-e felhajtóerővel bíró ügyek, másfelől viszont azt is mutatja, hogy a tiltakozáshullámok kifulladása fokozza (vagy csupán helyreállítja) az ellenzéki választók alapértelmezett frusztrációját.

Ehhez jön hozzá az ellenzéken belüli viták hatása, s különösen az elhúzódó harc, a lezáratlanság az, ami miatt az érintett választópolgárok türelmetlenséget és csalódottságot éreznek.

Márpedig az ellenzéken belüli küzdelemben valóban nehéz lesz kompromisszumra jutni. Botka László miniszterelnök-jelölti fellépésének éppen az a lényege, hogy kivigye az MSZP-t a magára záródó összefogásvitából, és egy baloldali program mentén újjáépítse pártjának támogatottságát, legalábbis azt, amit abból még lehet. A fordulat hitelesítéséhez tartozik az elhatárolódás Gyurcsány Ferenctől, Botka reményei szerint ez a mozzanat nyitná meg az utat más szervezetek előtt a (Botka vezette) közös lista felé. Gyurcsány azonban azt mondja, az ő mellőzésének egyetlen útja van – ahogy legutóbb a Mandineren nyilatkozta: „Tessék elvinni a szavazóinkat! (…) A DK-ból legyen egy egyszázalékos párt, akkor nem kerül be a parlamentbe, és vége van a sztorinak.” Miközben a friss kutatások szerint a DK helyzete sem javul, a célja más, mint a szocialistáké: az MSZP vezetni akarja az ellenzéket, a DK-nak viszont egyelőre elég, ha megkerülhetetlen szereplővé válik.

Gyurcsány Ferenc több interjúban is elmondta, szerinte az MSZP legfeljebb 20 százalékot szerezhet 2018-ban, ami kevéssel több, mint a pártválasztók körében általában mért adat (kivéve a Mediánt, ahol az MSZP sokkal rosszabbul áll), ellenben a pártelnök szerint a DK 10-15 százalék közé várható, ami nagyjából a kétszerese a jelenlegi támogatottságának a pártot választani tudók között. A DK-elnök másik alaptétele, hogy közös lista helyett koordinált indulásra van szükség, vagyis külön listaállításra és közös egyéni jelöltekre. A Botka Lászlónak június elején írt levelében így fogalmazott: „…ma egyetlen olyan kutatást sem ismerek, amely bizonyította volna, hogy a közös lista több mandátumot eredményez, mint az önálló listák együttesen”. Gyurcsány az összefogás-skandálásról emlékezetessé vált 2013. október 23-i, Műegyetem rakparti demonstráción még így szónokolt: „Az ellenzéknek közös listára van szüksége. (…) Ha valakinek a képviselői ambíciója akadályozza a köztársasági ellenzéki blokk közös listájának létrehozását, akkor annak utat kell nyitni másoknak.”

A változás ellenére Gyurcsány sokak számára hitelesen képviseli azt a véleményt, hogy nem ő, hanem Botka az összefogás gátja, mert azzal, hogy feltételül szabta a közös listát és Gyurcsány háttérbe vonulását, megakadályozza az egyéni helyekről történő megállapodást.

Az MSZP-n és DK-n kívüli demokratikus ellenzék az „új pólus” ötletét fontolgatja, ami öt évvel ezelőtt egyszer már napirenden volt. Az akkor még LMP-s frakcióvezető, Jávor Benedek a Szolidaritás és a Milla bevonásával koncentrálta volna az új szervezetek erőit. Ez akkor meghiúsult, mivel a kiszemelt és hajlandóságot is mutató partnerek végül Bajnai Gordon mellé álltak az Együtt megalapításakor. Most az akkori Milla-vezető, Juhász Péter, az Együtt elnöke javasol együttműködést saját pártja, valamint a PM, az LMP és a Momentum bevonásával. Az LMP azonban jelezte, hogy sem a 2013-as szakadásában szerepet játszó Együtt, sem az ennek nyomán belőle kiváló PM nem vonzó szövetséges a számára. Cserébe a Momentum az összes felsorolt pártot helyből elutasította.

Fotó: Bazánth Ivola

Vita folyik arról is, mi lehetne egyáltalán az együttműködés alapja. Botka balra keresi a választókat, s az MSZP újrarajzolni próbált ideológiai arculata nyilván befolyásolná a szövetségkötési prioritásokat is. Ezzel szemben a PM saját magát tartja hiteles baloldali politikai pártnak, az Együtt pedig, szolidaritás iránti érzékenységével együtt, talán a leginkább piacpárti alakulat. Gyurcsány Ferenc tüntetőleg nyitott minden ideológiai irányba, a Momentum ideológiákon túli vagy feletti pártnak próbál mutatkozni.

Mindez azért lényeges, mert nem volna mindegy, hogy egy – most még csak nem is körvonalazódó – szövetség mire vállalkozna: nagyszabású társadalmi egyenlőtlenségátrendezésre kérne felhatalmazást, vagy megelégedne a politikai versengés tisztaságának helyreállításával, továbbá a korrupció – természetesen jogos – ostorozásával? Ez az utóbbi a kevés egyetértési pontra építene ellenzéki együttműködést, hogy aztán a Fidesz túlhatalmának legyűrése után minden egyébről szabadon dönthessenek az állampolgárok. A társadalompolitikai közelítés szerint viszont az életviszonyok markáns változásának reménye nélkül a választók többsége meg sem fog moccanni. Ha ennyi nem volna elég a szembenállásból, említsük meg:

a baloldali és liberális oldalon egyidejűleg él a félelem attól, hogy a demokraták bénultságából a Jobbik profitál, és erősödik az a vélemény, hogy alkalmilag a Jobbikkal szövetkezve kellene felülkerekedni a Fideszen.

A patthelyzet szinte természetszerűleg vezet egymás hibáztatásához, már-már megszokottak a vádak azzal kapcsolatban, melyik az a másik ellenzéki csoport, amely valójában a Fidesz szekerét tolja. Ha csak a legutóbbi eseményeket idézzük fel, a DK nyíltan kérdőre vonta az MSZP-t a plakáttörvény második szavazása előtti magatartásáért, vagyis hogy a szocialisták pár napig a Fidesszel együtt akartak egy módosított verziót megszavazni. Ennek kapcsán Botka László utóbb azt mondta a Vasárnapi Híreknek: amint kiderült, hogy más ellenzéki szervezet nem csatlakozik a módosítójukhoz, lemondtak a javaslatukról, amit hivatalosan még csak be sem nyújtottak.

Ez a nyilatkozat azonban inkább elsimítási kísérletnek tűnik. Az események sodrásában ugyanis inkább az látszott, a miniszterelnök-jelölt hirtelen közbelépése akadályozta meg, hogy az MSZP-frakció a Fidesszel együtt szavazzon meg a Jobbikkal szemben egy olyan javaslatot, amely plakátügyben a szocialistáknak kedvezőnek látszott, ám

a kormánypárttal együtt szavazás által okozott kár felmérhetetlen lehetett volna.

Nem ez az első eset, hogy Botka belső küz­­del­­­mei­­ről szerez benyomást a közvélemény. Gondoskodnak erről az érzetről a kormánypárti sajtóhoz szinte napi rendszerességgel eljutó szivárogtatások, amelyeknek forrásai vélhetően Botka párton belüli ellenfelei. A miniszterelnök-jelölt által hozott új pártkommunikációs igazgató, Kerényi György nem is titkolja: bár évek óta mindenki arról panaszkodott a szocialistáknál, hogy nincs egységes kommunikáció, most, amikor ezt neki elő kellene állítania, ellenállásba ütközik.

A belső ellentétek messze túlmutatnak a személyes hiúságokon. A lapunknak karácsony előtt adott interjúval visszatérő Botka László megjelenése átírta az MSZP tavalyi kongresszusán kialakított erőviszonyokat, valamint módosították az MSZP, elsősorban a DK-t partnernek tekintő szövetségi stratégiáját. A változás azzal járt, hogy a pártközi megegyezést menedzselő (elsősorban fővárosi) szocialista politikusok háttérbe szorultak. A DK elnöke erre reagálva, a megosztás szándékát sem nélkülözve azt nyilatkozta néhány hete az Atv.hu-nak, hogy az MSZP-n belül a külön lista hívei „az elnökségben is többségben vannak ma már, egy szinttel lejjebb pedig túlnyomó többségben vannak”. Nem derült ki, Gyurcsány milyen információkra alapozza, hogy Botka közös listás elgondolása vesztésre áll az MSZP-ben.

Ezen túlmenően létezik az aggodalom egy másik szintje azzal kapcsolatban, hogy bár Botkának az MSZP vezető szerepét célzó stratégiája akár működhet is az ország nagy részén, Budapesten tényleg létezik a demokrata oldal többi pártja, a kicsik is. A velük kötött megegyezés nélkül a biztosan nyerhető kerületek is elveszhetnek.

Minderre az lehetne az MSZP-n belülre szánt válasz, hogy pontosan a párt újrapozicionálása és megerősödése hozhatja a szocialistákat kedvezőbb tárgyalási helyzetbe a fővárosban, ám éppen ebből a szempontból van jelentősége annak, hogy az MSZP támogatottsága Botka fellépése ellenére változatlan. Mi több, a pártjában is csatázó miniszterelnök-jelölt népszerűsége a Medián szerint 8 százalékponttal csökkent júniusra – és bár, például a Publicus Intézetnél, Botka népszerűbb Orbánnál, népszerűség-növekedése a nyár elején itt is megtorpant.

A dolgok július elején úgy állnak, hogy a Jobbik még egy utolsó plakátkampányt indít. A DK bejelentette kampánycsapatának felállítását és azt, hogy megkezdi 106 egyéni jelöltjének felkészítését – nem feladva az ellenzéki együttműködés kialakításának célját. Botka László augusztusra ígérte a konkrét választási vállalások bejelentését, valamint a kormányzásra is alkalmas szakpolitikusok megnevezését, miközben a szocialistáknál ugyancsak zajlik a jelöltállítás véglegesítése, lehetőség szerint a helyi közösségek bevonásával. Az ellenzéki pártok készülnek a választásra – egymás ellen is.

Ha addig másutt nem, akkor majd Philippinél találkoznak.