Németország Európa Kínája?

2017. október 3. 08:13 - szerző: Dobozi István

Amikor rátukmálták az eurót Németországra, még nem lehetett tudni, hogy a valutaunió legnagyobb haszonélvezője lesz. Mindenesetre ma Németország külső fizetési mérleg többlete a legnagyobb a világon. Emiatt sokan támadják és Európa Kínájának nevezik. De mi az igazság?

Ma már talán kevesen emlékeznek rá, hogy 1989-ben a német egyesítésről folyó tárgyalásokon az eurót – az Európai Unió mai közös valutáját – valósággal rá kellett tukmálni a Deutschemark nevű nemzeti valutájukra oly büszke németekre. A bikaerős márka a nyugatnémet gazdasági csoda jelképe volt. A franciák aggodalmaskodtak is: „ami nekünk az atombomba, az a németeknek a DM”. François Mitterrand francia elnök hallani sem akart az egyesítésről a Németországot magába olvasztó európai gazdasági és monetáris integráció továbbmélyítése nélkül. Az eurót szemelte ki zászlóshajónak. Így született meg a Mitterand–Kohl nagy alku: eurót az országegyesítésért! Akkoriban még nem lehetett tudni, hogy Németország a valutaunió legnagyobb haszonélvezője lesz.

Németország külgazdasági sikerei ma világraszólók: tavaly a külső fizetési mérleg többlete (amely túlnyomórészt kereskedelmi többletből áll) a legnagyobb volt a világon, jócskán maga mögött hagyva a korábbi világvezető Kínát. A több­­let egynegyede az eurózónabeli partnerekkel szemben halmozódott fel, s a világgazdaság egyik legnagyobb feszültségkeltő gócának számít az utóbbi években. Az EU-n belül sokan Németországot a régió legnagyobb egyensúlyrombolójának tartják. Egyes partnerek Berlint szűkkeblű gazdasági nacionalizmussal, a munkanélküliség, az aránytalanul magas belső pénzügyi megtakarítások és a defláció (belső keresletkorlátozás) öncélú exportjával vádolják. Európa Kínája – hallani olykor.

A Trump-kormány az exportot tudatosan csúcsra járató merkantilizmussal és a Kínára hajazó valutamanipulációval vádolja a németeket az Amerikával szembeni hatalmas és egyre fokozódó kereskedelmi többlet miatt. Berlin válasza a vádakra triviális, de keveseket nyugtat meg: ilyen jók vagyunk, sikereink természetes forrásból származnak, a német feldolgozóiparnak a minőségen és műszaki színvonalon alapuló kiemelkedő világpiaci versenyképességéből.

Helmut Kohl és Theo Waigel pénzügyminiszer

Mi az igazság? A német exportsikernek három oka van: az ipar eredendő versenyképessége, a merkantilista irányzatú gazdaságpolitika és az euróövezetből származó járulékos árfolyamelőny. Tény, hogy Németországé a világ legversenyképesebb feldolgozóipara, különösen a magas technológiát, minőséget és hozzáadott értéket megtestesítő termékekben. Emögött kitartó fejlesztések és innovációk sorozata és magas hatékonyságú emberi tőke van.

A külpiaci versenyképesség szempontjából döntő bérfegyelem is fontos. Az ágazati szakszervezetek alapvetően együttműködők, és tisz­­teletben tartják a bérfegyelem vastörvényét: a nominálbérek növekedése nem haladhatja meg a termelékenységemelkedés és az inflációs ráta összegét. E téren egyetlen jelentős európai gazdaság sem tudott még a németek közelébe se kerülni, pedig számos statisztikai elemzés kimutatta, hogy a béralakulás fenti aranyszabályának betartása az ipari versenyképesség javításának egyik legfontosabb feltétele. Az utóbbi másfél évtizedben a német középosztály reáljövedelme jórészt egy helyben topogott. A teljes foglalkoztatásnak alárendelt exportmaximálás oltárán feláldozták a világ talán leghatékonyabb munkaerejének nagyobb fogyasztását és magasabb életszínvonalát.

Az állami szintű merkantilista szemlélet – sokat eladni, keveset vásárolni – áthatja a német gazdaságpolitikát. Kezdve a túlzott fiskális szigortól (az alkotmány előírja a szövetségi kormánynak a költségvetési egyensúlyt) az állami beruházások alacsony szintjén keresztül (például az infrastruktúrának az IMF által is szóvá tett elhanyagolása) a bérpolitikáig bezárólag (a magát szociális piacgazdaságként definiáló országban a törvényileg megszabott minimálbért csak 2015-ben vezették be).

A fenti exportelőnyöket fejelte meg váratlanul az euró, Németország új valutája 2002-től. Az elsők között voltam, akik évekkel ezelőtt a világsajtóban (Financial Times, The Wall Street Journal, The New York Times, The Washington Post) ráirányították a figyelmet arra, hogy a „német” euró 25-30 százalékkal gyengébb a dollárral szemben, mint amilyen a német márka lenne, ha még létezne. Rá­­adásul a tankönyvszerűen követett bérfegyelem következtében a „német” euró reálárfolyama – a nemzeti bérnövekedési, inflációs és termelékenységi különbségeket tükröző árfolyam – ilyen vagy olyan mértékben leértékelődött a valutaövezet legtöbb országával, de különösen a gyengébb versenyképességű Club Med-tagokkal szemben (Görögország stb.). A jelenlegi eurózóna csak látszólag szüntette meg a nemzeti valuták piaci hullámzásából fakadó árfolyamkockázatot. Bár a valutaklubban nincsenek nominális árfolyamok, a számottevő fejlettségi, termelékenységi és inflációs különbségek miatt azonban jelentős eltérések keletkeznek az euró nemzeti reálárfolyamaiban.

Időközben az IMF és az Európai Bizottság is rájött a burkolt árfolyammozgások fontos szerepére az EU-n belüli (és azon kívüli) tarthatatlan kereskedelmi és fizetési mérleghiányok kialakulásában. Az amerikai kormány olyannyira rájött, hogy utolsó elnöki éveiben Barack Obama Németországot a potenciális valutamanipulátorok listájára tette. De még a Merkel-barátnak korántsem mondható Trump-kormány sem tud fogást találni Berlinen. Merkel azt mondja, nem ő, hanem az Európai Központi Bank szabályozza az euró árfolyamát.

Talán nem véletlen, hogy a német exporttöbblet rendkívül látványos és tartós felfutása tökéletes szinkronban volt az euró bevezetésével. A valutaövezetben váratlanul ölükbe hullott pótlólagos árfolyamelőnnyel élve a német exportőrök valósággal letarolták az európai piacokat. Németország azután Európa legnagyobb hitelezőjévé vált, kamatnyereséggel megfejelve az árukereskedelemből származó előnyöket. A Financial Timesban nemrég közölt egyik írásomban „Made for Germany” Európai Unióként karikíroztam a kialakult helyzetet.

Az euróövezet – Németországnak igencsak kedvező – rendszerhibája a kereskedelmi egyensúlyhiányok korrekciójának úgyszólván teljes hiánya. Ezt a rendszert nem Németország találta ki magának. Az egyoldalú előnyök azonban ettől függetlenül léteznek. Ráadásul Berlin láthatóan nem tesz semmit a korrigálására. Erőteljes külső nyomás hiányában és az európai hegemón szereppel járó felelősség felvállalása nélkül hogyan is törekedhetne erre? Berlin mintha a kelleténél kicsit jobban élvezné a status quót. Az Európai Bizottság sajnos túl félénk és elnéző velük szemben, pedig a burkolt árfolyamelőny és az aránytalanul magas német fizetési mérlegtöbblet nincs összhangban „a verseny szabad és torzulásoktól mentes” érvényesülését megkövetelő lisszaboni alapszerződéssel.

Az euróövezet alapos reformjára már az ilyen méltánytalan – az EU és az euróövezet szolidaritási és konvergenciaelveivel homlokegyenest ütköző – versenyelőnyök megszüntetése miatt is komoly szükség van. Igen, van egy vaskos „német probléma” az eurózónában, amelyre érdemes odafigyelni a magyar euróbevezetéssel kapcsolatban most felizzott hazai vitákban is. Németországnak – mint az EU de facto hegemón hatalmának, gazdaságilag legerősebb és politikailag legbefolyásosabb tagjának – végre már fel kellene adnia az eddig követett nagyon előnyös, de másokra nézve legalább annyira hátrányos merkantilista vonalát. Jóval többet kell importálnia a dinamizált belső fogyasztás, ezen belül az állami beruházások kielégítésére, és energikusabb vezető szerepet kell játszania a mainál jóval szorosabb fiskális és bankintegráció, a teljes pénzügyi unió előmozdításában, ha Berlin valóban érdekelt egy mindenki számára előnyös egységes valuta megteremtésében. Másként nincs sok értelme a mostani féloldalas, egyes országoknak túlzott előnyt, másoknak kifejezett hátrányt hozó és kiújuló válságokra hajlamos valutaunió fenntartásának. Berlinnek végre túl kellene már lépnie saját árnyékán.