Turbókapitalizmus épült a kommunista rendszer romjain

2018. április 5. 20:12 - szerző: Barát József

Túl későn jött, és túl kevés ahhoz, hogy igazán pozitív társadalmi hatása legyen – ez derült ki a viszonylag gyors ütemű hazai béremelkedésről a Friedrich-Ebert-Stiftung Bérfelzárkózás Európában című nemzetközi konferenciáján. Az illusztris előadógárda meggyőző adatsorokkal bizonyította: az elmúlt években Európa-szerte csökkent az a rész, amit a cégek által termelt hozzáadott értékből a bérből és fizetésből élők kaptak, és ez különösen Kelet-Közép-Európában alacsony. A megszorítások következtében a középosztály meggyengült, ami az Európa-ellenes populisták malmára hajtja a vizet. Az egyik legnagyobb érdeklődéssel várt előadó annak az Európai Szakszervezeti Szövetségnek a főtitkára volt, amely 39 országból 89 szervezet 45 millió munkavállalóját képviseli az uniós tárgyalásokon. Interjú Luca Visentinivel.

– Egyenlő munkáért egyenlő bért! Gondolja, hogy az EU-ban megvalósulhat a régi követelés?

– Legalábbis ígéretesebb a helyzet, mint eddig bármikor. Fontos lépéseket tettünk, például a tagállamok elfogadták, hogy a mobil munkavállalóknak, akik az unió déli és keleti részeiről költöznek északnyugatra, a jövőben tilos lesz kisebb bért fizetni, mint az adott állam polgárainak. Kétségtelen, hogy a mobil munkavállalók az európai munkaerőpiacnak csak a töredékét adják, de az Európai Szakszervezeti Szövetség állandó nyomást gyakorol a munkaadókra, az európai intézményrendszerre a béremelések érdekében.

– Minden egyes munkavállaló bérét emelni kellene?

– Persze, mindenkiét. És bizonyos értelemben már áttörtük a falakat, hiszen sikerült véget vetni az elmúlt évtized megszorításokat hirdető narratívájának. Az európai uniós, illetve a nemzetközi intézmények belátták, hogy ennek több volt a kára, mint a haszna.

– Értem, de ettől a magyar munkás marad ott, ahol a part szakad. Ha mindenki béremelést kap, akkor ő, aki azt a munkát végzi, mint német kollégája, továbbra is harmad- vagy negyedannyi bért kap.

– Épp ezért van a nyomásgyakorlásnak két iránya. Az első, hogy a munkajövedelmek növelését követeljük. A bérből és fizetésből élőknek jár az igazságos részesedés a termelékenység növekedéséből, a vállalatok profitjából. Ennek aránya csökkent a megszorítási politika következtében. A második irány az, hogy a jövedelmek felzárkóztatásának ütemét fel kell gyorsítani ott, ahol alacsonyabbak a fizetések. Az elmaradás keleten a legnagyobb, de több dél-európai országban is hasonló a helyzet. Egyes országokban az európai átlagnak csak fele, másutt harmada-ötöde jut.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ám ha például Luxemburgot Bulgáriával vetjük össze, akkor tízszeres szorzóval kell számolni.

– Így van. Tudjuk, hogy ez a bérszakadék csak akkor szűkülhet, ha a jövedelmek emelkedésének üteme gyorsabb a szegényebb országokban. Ám az is nyilvánvaló, hogy a különbségek belátható időn belül csak csökkenthetők. Akadnak reményt keltő jelek is, például egyes keleti országokban jelentősen emelkedtek a minimálbérek, van, ahol tíz, másutt akár húsz százalékkal is, mint például Magyarországon. Persze tudjuk: a bázis, a kiindulópont nagyon alacsony. Ráadásul egyelőre feszültségeket váltott ki azok között, akiknek a jövedelme éppen csak meghaladja a minimálbért, hiszen ennek a folyamatnak az egész skálán végig kellene haladnia, hogy arányosan emelkedjen a jobban képzettek, tapasztaltabbak jövedelme is.

– Nyilvánvaló, hogy a munkaadók érdeke az egységes piac, hiszen számukra az a profit maximálásának egyik eszköze. A munkavállalóknak viszont egyelőre csak délibáb a bérek maximálásának és a lemaradók felzárkózásának ígérete.

– Az Európai Szakszervezeti Szövetség egységes szociális piacgazdaságot követel, nem csupán egységes piacot. Már csak azért is, mert az unió alapszerződésének első pontja rögtön ezt ígéri: szociális piacgazdaságot.

– A bérkonferencián sötét képet festett arról a jövőről, amelyben elmaradna a bérek felzárkóztatása.

– Joggal. Nézzük meg, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben milyen folyamatok hatottak a munkavállalók életére: globalizáció, digitalizáció, automatizálás, klímaváltozás, majd mindezt megkoronázta a kíméletlen megszorítási politika. Világos, hogy az emberek elveszítik a hitüket Európában, ha az unió nem tér vissza az eredetileg meghirdetett szándékához, vagyis egy olyan szövetséghez, mely megvédi a polgárait attól, hogy náluk nagyobb erők játékszerének érezzék magukat. Ha nem tudjuk meggyőzni őket, hogy Európa nem csak az üzletembereké meg a bürokratáké, akkor átadtuk a terepet a populistáknak, az unióellenes érzelmeknek.

– Márpedig a középosztály elveszett biztonságérzetéről szólt a Brexit, Amerikában pedig Donald Trump elnökké választása is.

– Ha megnézzük a Brexit-szavazás adatait, azt látjuk, hogy Nagy-Britanniának azok a térségei, ahol az emberek nagy arányban szavaztak az uniós tagság ellen, egyáltalán nem azok, ahol sok migráns él. Épp ellenkezőleg. A nagy-londoni régió, ahol a legtöbb bevándorló él, pont a bent maradás mellett voksolt. A kilépés azokon a térségeken múlt, ahol szinte nem is élnek migránsok, viszont magasabb a munkanélküliség, nagyobb a szegénység, erősebb a társadalmi kirekesztettség érzése. Egyértelmű, hogy a gazdasági és társadalmi talajvesztés kiszámíthatatlan folyamatokhoz, a szélsőjobb erősödéséhez, az európai értékek megtagadásához vezet.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ön is szóba hozta már: Európában van két nagy törésvonal. Az egyik észak és dél, a másik nyugat és kelet között. Ez egyes országokban mintha össze is érne.

– Ezeknek a megosztottságoknak eltérőek a gyökereik. Az észak–déli törésvonal új fejlemény, ez a múlt évtized gazdasági válságára adott rossz válasz, a megszorítási politika következménye, ami milliók biztonságérzetét rendítette meg. Ez az unió hibája, a kudarcos válságkezelés következménye. A bércsökkentés, a jóléti rendszerek lebontása vezetett az észak–déli törésvonal megjelenéséhez. A kelet–nyugati megosztottságának sokkal régibb gyökerei vannak.

– A Nyugat- és a Kelet-római Birodalomig vezetnek vissza?

– Akár. De nem kell feltétlenül ilyen messzire visszamennünk. Elég arra emlékeztetni, hogy a berlini fal lebontása után ezekben az országokban vadkapitalizmus alakult ki, és nem a szociális piacgazdaság épült. Nem léptek színre számottevő szakszervezetek, nem alakult ki a szociális párbeszéd intézményrendszere, szó sem volt kollektív béralkukról. Igazi turbókapitalizmus jött létre a kommunista rendszer romjain, ahol az oligarchák szabadon garázdálkodnak. Egy ilyen rendszerben hihetetlenül megnőtt a társadalom megosztottsága, falak emelkedtek a gazdagok és szegények közé. A Kelet és Nyugat konvergenciájának, közeledésének feltétele ilyen körülmények között az, hogy ezekben az országokban is létre kell hozni a jóléti állam intézményrendszerét, meg kell teremteni a szociális piacgazdaság hátterét, meg kell erősíteni végre a társadalmi párbeszédet.

– Önök mit tehetnek ezeknek a jól hangzó, de nehezen megvalósítható céloknak az érdekében?

– Egy év múlva tartjuk a szervezetünk kongresszusát, és éppen most vesszük számba, hogyan haladunk prioritásaink megvalósításával. Öt terület van, ahol úgy gondoljuk, sok mindent elérhetünk. Az első, hogy megváltoztassuk azt a hamis makrogazdasági paradigmát, amely a megszorításokra épül, és azt hirdeti: a gondok megoldása a munkavállalók jövedelmének, jogainak megnyirbálása. A második nagy irány a bérek felzárkóztatásának előmozdítása. Ennek érdekében hívtuk életre Jean-Claude Juncker bizottsági elnökkel, Donald Tuskkal, az Európai Tanács elnökével, valamint Ausztria, Bulgária és Észtország vezetőivel azt a bérszövetséget, amely a következő években stratégiánk egyik alapvető eleme lesz. Egy harmadik irány a gazdaságok átalakulásának menedzselése. Az a célunk, hogy a szakszervezetek valós befolyást szerezzenek annak a folyamatnak az ellenőrzésében, melyet a digitalizáció, az automatizálás, az úgynevezett negyedik ipari forradalom jelent. Reagálnunk kell a klímaváltozás és a globalizáció munkaerőpiacot befolyásoló hatásaira is. A negyedik irány, hogy megerősítsük az Európai Unió szociális pillérét, és mindennek érdekében fontos, hogy fellépjünk egy politikai cél, a demokrácia megerősítése érdekében. A szakszervezeteknek is van felelősségük abban, hogy a munkavállalók ne dőljenek be a populistáknak, akik félelmeikre építve szövik hatalmi hálójukat.

– Ön több alkalommal is tárgyalt Orbán Viktorral. Mi volt a benyomása, a magyar kormányfő komolyan veszi a szakszervezeteket?

Ami a magyar szakszervezetekhez való viszonyát illeti, azt mondhatom, hogy tud az én fülemnek is kedves, szép szavakat mondani a szociális párbeszéd fontosságáról, de a gyakorlatban ennek visszajelzését nem tapasztalom. Itteni kollégáink arról panaszkodnak, hogy Magyarországon nem folyik megfelelő társadalmi dialógus. Ami viszont az összeurópai ügyeket illeti, Orbán Viktor és más magyar kormányzati partnereink pragmatikus álláspontot képviselnek. Sikerült elérnünk például, hogy magyar kormány együttműködjön velünk az unió szociális pillérének létrehozásában. Ez pedig egyértelműen azon a párbeszéden múlt, amelyet a magyar miniszterelnökkel folytattunk néhány héttel a pillér elveinek meghirdetése előtt. Ez erősítette a mi álláspontunkat, és természetesen a kormánynak is érdekében állt, hiszen Magyarország elszigetelődésének folyamata ellen hatott. Most szeretnénk továbblépni a szociális pillér megerősítésének útján például annak érdekében, hogy Magyarország is részese legyen a bérszövetségnek.

– Mondja, hallotta-e már a pávatánc kifejezést?

– Nem. Mit jelent?

– Egy beszédében Orbán Viktor nevezte pávatáncnak az uniós tárgyalásokat. Ennek lépéseivel a kormány eléri, hogy partnereink azt hiszik: a kormány barátkozik velük, de közben mindent elutasít. A szociális párbeszédnek az Orbán-kormányok a csíráit is kiirtották, ám önnel tárgyalnak. Nem azért, mert szakszervezeti vezető, hanem mert az európai establishment része.

– Természetesen tudatában vagyunk ennek a kettős beszédnek, és amit tudunk, megteszünk azért, hogy nyomást gyakoroljunk a kabinetre a szakszervezetekkel folytatott tárgyalások megerősítése érdekében. Ezt is szolgálja, hogy a magyar kormány a szociális pillér támogatója lett, és tárgyal a bérszövetségről is. Mi persze nem erőltethetünk rá semmit egyik kormányra sem, de nemzetközi szinten erősíthetjük azt az eszközrendszert, amely a magyar munkavállalók rendelkezésére áll. Én ezért járok viszonylag rendszeresen Magyarországra, és itteni tárgyalásaimon mindig részt vesznek a magyar szakszervezetek képviselői is. Személy szerint ennyit tehetek a kettős beszéd ellen.

 

Luca Visentini

szakszervezeti vezető, költő, novellista.

1969-ben született, Triesztben folytatott filozófiai tanulmányokat, és már húszévesen az Unione Italiana del Lavoro (UIL) ifjúsági szervezetének vezetője, majd húsz régiót egyesítő szervezetének főtitkára lett. 1996-tól az UIL nemzeti végrehajtó bizottságának tagja és egy európai szintű kereskedelmi szakszervezet alelnöke. 2011-ben választották az Európai Szakszervezeti Szövetség főtitkárává. Szépirodalmi sikerekkel is büszkélkedhet: szabadidejében verseket és novellákat ír, eddig négy kötete jelent meg, az egyik angol fordításban is a boltokba került.