Életmód

Öreglány a sarokban – Kézzel szőtt álmok

A műhelyben három szövőszék áll, rajtuk lila, kék, petrol, zöld, türkiz, bordó, sárga fonalak feszülnek. A színek vibrálnak, ide kellene küldeni színterápiára gyógyulni a betegeket – gondolom magamban. Pláne, ha teljesülne Csetneki Mónikának, a babahordozó kendőket szövő Elf weaving workshop tulajdonosának újabb álma. Merthogy az első már megvalósult.

De álomból sosem elég, Csetneki Mónika ezért most bővítené a szövőműhelyt. Így lenne külön raktár, benne polcokkal, rajta mindenféle színű és anyagú fonalakkal, például kézzel festettel, selyemmel, tencellel, pamuttal, teveszőrrel, gyapjúval, bambusszal, hínárral. Csakhogy egy ilyen készlet milliókba kerül, amit az alig több mint egyéves vállalkozás még nem termel ki.

Egyelőre. Mert egyre nagyobb az igény a különleges anyag-összetételű, kézzel szövött, limitált számú, egyedi hordozókendőkre. Ezekben az anyukák az általuk megálmodott színű és mintájú textilben köthetik magukra és érezhetik testközelben a gyermekeiket, kiváltva a babakocsit. Vagyis a babahordozás virágkorát éli.

Mónika is épp ilyen, egyedi, kézzel szövött hordozókendőt szeretett volna a kisbabájának még 2014-ben. Akkoriban egyetlen ilyen vállalkozás működött Magyarországon, ám Mónika másképp szerette volna szövetni a kendőt, mint ahogyan meg tudták volna csinálni neki. Ő nem keresztben csíkos, hanem hosszában színes kendőt szeretett volna, vagyis a felvetést – a szövet hosszanti alapszíneit adó fonalakat – akarta színesnek, és a keresztszálat, ami a textil mintáját adja, egyszínűnek.

Fekete István felvételei

– Gondoljunk egy négy méter hosszú, hetven centi széles anyagra, amely hosszanti csíkokban, egymásba finoman átmenően a szivárvány színeiben játszik. Ilyet szeretettem volna – meséli az asszony. – Amit kaptam volna, az egy négy méter hosszú, hetven centi széles anyag, amelyen a szivárvány színei keresztben, kis oszlopokban futottak végig.

Márpedig Mónika ragaszkodott az ötletéhez.

– Beültünk az autóba a férjemmel, és végigjártuk a magyarországi szövödéket, mert nem hittük el, hogy senki sem csinál színes felvetést – emlékszik vissza. Pedig nem csinált. – Akkor majd én! – döntött Mónika. Bújni kezdte a külföldi szakirodalmat, hogy miként lehet a fonalat előkészíteni a szövéshez, vagyis mire, hogyan lehet felfűzni és feltekerni az alapszíneket.

– Először két biciklikerék közé tettünk egy hengert, és arra próbáltam megcsinálni a felvetést. Nem működött. Akkor döntöttem el, hogy kell egy szövőszék.

Csakhogy megfelelő szövőszéket vásárolni megint lehetetlen küldetésnek tűnt. Végül egy pajtában találtak rá az „öreglányra”. A piszkos, darabjaira szétszedett fa szövőszékért háromszázezer forintot fizettek. Mónika férje bútorkárpitos, de még ő is sokat küzdött, mire összeszerelte a szépen lecsiszolt, felújított széket.

És jött a következő akadály: a családban senki sem tudott szőni. Ezért Mónika 2015 tavaszán egy budapesti szövödében kezdte kitanulni a szakmát. Utóbb próbált államilag akkreditált takácsképzést keresni az országban, de sehol sem indul ilyen szak. Nincs rá igény.

Az öreglány a nappali sarkában kapott helyet, Mónika éjszakánként gyakorolt. Máskor nem tudott, mert a közlekedési mérnök végzettségű asszony napközben diszpécserként dolgozott Monoron, a Volán-társaságnál. És férjével három pici gyereket is nevelnek.

– Az első kendőt egy barátomnak szőttem, aki a kezdetektől támogatott. Eredetileg egy négy-öt méter hosszú kendőt akartam készíteni, de csupán egy rövid, alig kétméteres lett belőle, tele hibákkal. Szövés közben nem tudtam végig egyforma szélesen tartani az anyagot, így az eleje és a vége között szélességben több mint tíz centi különbség lett. A második munkámban már nem volt annyi hiba, szélfeszítővel dolgoztam, de ma már nem mernék pénzt kérni érte.

A klasszikus piacra lépés 2015 de­­cem­­berében történt. Mónika vitte el Gyöngyösre a hordozókendőt.

– Annyira izgultam, hogy muszáj volt személyesen látnom, tetszik-e a munkám a megrendelőnek – emlékszik vissza.

Ma már hosszú a várólista az Elfnél: aki kendőt rendel, legkorábban kilenc hónap múlva kapja meg. Pedig már három szövőszéken hárman szőnek, és nem a nappali sarkában, hanem egy szép új szövőműhelyben.

– Az első dolgunk az volt, hogy megcsináltuk a polcot a kávéfőzőnek, mert a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat a lányok – mondja Csetneki Tamás, Mónika férje, aki legnagyobb támogatója és segítője volt feleségének az elmúlt években. Sőt ő varrja és címkézi készre a sorszámozott hordozókendőket.

– Bútorkárpitosként gyönyörűen varr – mosolyog Mónika, és hozzáteszi, a kendőkészítés utolsó fázisát sem szívesen adják ki a kezükből.

Egyetlen forint támogatást vagy ­uniós forrást sem vett igénybe a cég. Nem is tudott volna, hiszen Monor az ország legfejlettebb régiójához tartozik: legfeljebb 30 százaléknyi uniós hozzájárulást kaphatna, ami annyira kevés és olyan sok adminisztrációval jár, hogy inkább bele sem fogtak a pályázatba.

– A két új szövőszék vásárlásában a család segített. Darabját 1200 euróért vettük Hollandiában, az egyik svéd, a másik holland gyártmány, s más-más technikával működnek – simogatja meg a székeket Mónika. Mire mindkettőt sikerült úgy összerakni, hogy jól is működjenek, nagyjából másfél hónapot dolgozott rajtuk Tamás.

– Már tíz éve Londonban éltünk – veszi át a szót Pausch-Csetneki Tamara, Mónika sógornője –, egy szendvicsezőben voltam menedzser, amikor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy hazaköltözünk Monorra. Ez egybeesett azzal, amikor Móniék új, magasabb minőségű szövőszék vásárlásán gondolkoztak. Volt megtakarított pénzünk, így a férjemmel úgy döntöttünk, megvesszük a szövőszékeket, és beszállok az üzletbe. Igazából nem tudtam, mit csinál Móni, addig csak a szakmai szövegeket fordítottam neki angolról magyarra, meg segítettem a külföldi vevőkkel kommunikálni. Azt viszont láttam, nagyon szereti ezt, és nem fogja bírni egyedül.

Mónika somolyog.

– Elsírtam magam, amikor megtudtam a döntésüket, a magam erejéből évekig tartott volna továbblépni.
Most tehát mindhárom szövőszéken folyik a munka.

– Az öreglányt sem adtuk el, nem akartam konkurenciát magamnak, inkább kerestünk rá még egy embert.

Fekete István felvételei

A hordozókendők a két nagy, nyolc­­nyüstös szövőszéken készülnek. A nyüst a szövőszék mozgó eleme, egy fakeret, ami a szövet mintáját adja. A régi, négynyüstös széket kapta Mónika leendő menye, az alig több mint húszéves Suvada Vivien.

„Komolyan ezt akarod? Napi nyolc-tíz órát ülni a szövőszék mellett?” – idézi fel Mónika, mit mondott, amikor a fiatal lány bejelentette, hogy ő is szőni szeretne. Most Vivien szövi az anyukák számára a sálakat és a közeljövőben bevezetésre kerülő új terméket, a stólákat. Mónika és Tamara pedig a babahordozó kendőket kelti életre.

A borsos ár azonban sokakat távol tart a kéziszövött kendőktől. Mónika szerint az emberek nem tudják, mennyi munka van egy-egy darab mögött.

– Egy felvetés elkészítése, vagyis az alapszínek szövésre való előkészítése egy hét, napi nyolc óra munkával. És akkor még egy centit sem szőttem – magyarázza Mónika. Beül a szövőszék mögé, mutatja, épp min dolgozik. Gyönyörű, zöld árnyalatú kendő készül. Miután megcsinálta a felvetést, hétszáz szál fonalat fűz be s köt hozzá a nyüstökhöz, a szövőszék fakeretéhez. A nyüstöt a lábítók mozgatják. A lábító pedig egy pedál, amit lábbal kell lenyomni, és függőleges mozgása úgy irányítja a nyüstöket, hogy a szövet megkapja végleges jellemzőjét. Mónika szövőszékén 12 lábító van, és nyolc nyüst. A tervek között szerepel egy 16 nyüstös, számítógép által vezérelt szövőszék megvásárlása, ami négymillió forint. Hogy mikor gyűlik össze a pénz, elképzelni sem tudja.

– Szakítsd el! – ad a kezembe Mónika egy fonalat, amikor arról beszélünk, honnan szerzi be az alapanyagokat. Könnyedén eltépem. Kapok egy másik szálat, azt viszont hiába feszítem. Az előbbit itthon is lehet kapni, az utóbbit Svájcból hozzák, többszörös áron.

– Egy kiló pamutfonal 18 ezer forint, a különleges összetételek persze sokkal drágábbak – mondja Mónika. Egyméternyi Elf hordozókendő – anyagtól függően – 18 és 41 ezer forint között mozog, vagyis egy átlagos, 4,6 méteres darabért 83–188 ezer forintot fizetnek a hazai vevők. A legtöbben 21 ezer forintos méteráron rendelik a kendőket.

Az Elf külföldre is nyitott, a jelenleg szövőszéken lévő munkák közül is akad, amelyik nem marad itthon.
– Azzal tudunk versenyben lenni, hogy az árban olcsóbb, ám minőségben felső kategóriát nyújtjuk.

Merthogy világszerte egyre többen foglalkoznak kézi szövésű hordozókendők gyártásával. Az első munkák 2012-ben jelentek meg, 2013-ban pedig berobbant a piac a több színből álló felvetések megjelenésével. Tavaly egy amerikai és egy német bloggert kértek meg, hogy teszteljenek egy-egy Elf kendőt, s blogjukon, Facebook-oldalukon mondjanak véleményt, így eljutva a külföldi közönséghez.

Tamara 2016 júliusa óta 18 kendőt készített, Mónika 30-at, Vivien pedig 36 sálat adott ki a kezei közül tavaly év vége óta. Ami több mint 260 méternyi kézzel szövött kendőt jelent.

– Elértük a kapacitásunk határát – mondja Mónika. És nem csak gyártásban. Naponta három-négy órát egyeztet az ügyfeleivel, hazai és nemzetközi Facebook-csoportot tart életben. Van, aki még éjjel egykor is üzenetet ír neki, mert eszébe jutott valami, Mónika pedig válaszol. A továbblépésen gondolkozik, mert nem akarja, hogy a felgyűlt megrendelések miatt éveket kelljen várni egy kendőre.

– Tavaly decemberben megkaptuk az éves jutalmat a Volánnál, 25 ezer forintnál kevesebb érkezett a számlámra. Azt gondoltam, ha 18 évnyi munka után ennyit érek, nekem itt nincs többé helyem. Vettem egy mély levegőt, és felmondtam. Most minden energiám az Elfé.