Kultúra

Kácsor Zsolt: Óda az asszonyi mellekhez

A 8-as buszon ülök, megyek át Budáról Pestre, s két idősebb embert figyelek mellettem, egy nőt és egy férfit, akik mindketten benne vannak már a korban, de olyan szépek a tavaszi napsütésben, mint két kamasz, a férfi ugyanis nem tudja levenni a szemét a nőről, merthogy az asszonynak közszemlére van téve a dekoltázsa. Már úgy értem: tényleg. Valaha szép, formás és nagy mellekkel áldotta meg a Teremtő, biztos vagyok benne, hogy virágkorában hódított velük, s habár most már meglátszik rajta a kora, ez a nő a maga jól karban tartott módján még kimondottan nőies. Fekete ruhát visel fekete pulóverrel, s mind a ruhának, mint a pulóvernek gondosan ki van gombolva a három legfelső gombja. Ahogy a busz küszködve halad előre, a valaha szép, formás és nagy mellek meg-megrezzenek, az idős úr pedig úgy sasol, mint egy hebrencs Rómeó. Az asszony a Farkasréti temetőnél szállt föl, a férfi pedig a BAH-csomónál, éppen szemben ült le a nővel, s miután helyet foglalt, a szeme rögvest a mellekre tapadt.

Az asszony azonban nem a Júlia szerepét kapta.

Az őt sasoló idős urat figyelemre sem méltatja, bámul ki az ablakon, s olyan flegma arcot vág, mintha nem figyelnénk már ketten is. Nem tudom, hogy a nyugdíjas Rómeó mit remél, mindenesetre harcolni kezd a figyelemért. A könnyű, fehér zakója zsebéből vasalt vászonzsebkendőt vesz elő, megtörli a homlokát, s amikor az asszony végre rápillant, az idős kamasz boldogan és hangosan jegyzi meg:

– Milyen jó időnk lett! Itt a tavasz!

Az asszony elhúzza a szája szélét, láthatóan semmi kedve beszélgetni, de udvarias, jólnevelt nő, aki tudja, hogy még az efféle semmiségre is válaszolni illik. Lassan bólint hát, s azt mondja:

– Igen.

Ennyi csak, ennyi csak a válasz, de ez az igen a Rómeót felvillanyozza.

– A Móriczról jövök, és egy megállót gyalog jöttem, olyan szép az idő – mondja.

A Gellért-hegy felé haladva ekkor nagyot huppan a busz, s megrezzennek – mintha csak válaszképpen – a valaha szép, formás és nagy mellek. Az asszony a férfi szemét nézi, a férfi a melleket. Jó érzékkel már veszem is elő a kis jegyzetfüzetemet – amit éppen az efféle megírandó történetecskék följegyzésére vettem az Írók Boltjában –, mert érzem, hogy ez a történet már alakul, ebből még valami lesz.

Figyelem őket, s látom, hogy ebben az ad hoc interakcióban az elegáns és fölényes asszonyé az irányító szerep. Ő a főnök. Tőle függ, hogy terem-e virágot a buszbéli tavasz, ez teljesen nyilvánvaló, nem is értettem soha, hogy a Shakespeare-darab címében miért a férfi neve van elöl, miért nem Júliáé.

És az asszony ekkor úgy dönt, hogy ebből elég. Mire a Döbrentei térhez érünk, begombolja fekete pulóverén mind a három felső gombot.

Nézek az idős kakasra, háháhá, röhögök magamban, na, most mi lesz, te vén Rómeó?

Ő azonban nem hagyja magát, s kibukik belőle, láthatólag megfontolás és gondolkodás nélkül az őszinte mondat:

– Ne fosszon meg a látványtól, kedves asszonyom!

Erre a nőnek elkerekedik a szeme, ilyen heves reakcióra láthatólag nem számított. Mi lesz most, kedves Júlia? Mit csinál egy nő, ha a várfalon kívülről csattan az ostromlétra?

Na vajon mit. Elbűvölten bámulom, hogy az asszony a vállát megvonja, a pulóverén a legfelső gombokat lassan, nagyon lassan újra kigombolja – majd flegmán kibámul megint az ablakon, s inkább nézi a Dunát, semmint a hódolója arcát, így megyünk a télből a tavaszba, így megyünk Budáról Pestre át.