Vélemény

Nagy N. Péter: Kiskoalíció megatéttel

A Fidesz iszonyú rossz állapotban van. 2014 óta az összes időközi parlamenti választást elveszítette. Legutóbb Zuglóban feleannyi szavazatot kapott, mint a baloldali jelölt. A VIII. kerületben is brutálisan visszaestek, csak az ellenzék azt az ajándékot adta nekik, hogy nem egy jelöltet állított, hanem kettőt. Mindezt Karácsony Gergely, a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje mondta a napokban.

Ha igaza lenne is, mindennek az ellenkezője látszik.

Az, hogy az ellenzék van iszonyú rossz állapotban. És még inkább a közönsége, amely kábé tíz éve vár valamilyen megoldásra. Ennyi ideje, mert például a Gyurcsány-korszak végnapjainak „miniszterelnöki castingja” nem különbözött attól, ami most történik. Mindenki tudta, mi lesz a vége, hogy jön majd Bajnai, ahogy a 2014-es választás ellenzéki összefogásánál is ez volt a helyzet, de mire belekényszerültek a felek a nyilvánvaló megoldásba, már hiteltelenné vált a vállalkozás.

Most ugyanez fenyeget.

Nyilvánvaló, hogy valamilyen választási szövetségre kell lépnie az ellenzék pártjainak. Ehhez képest folyamatosan távolodnak egymástól.

Pedig a meghatározó csapatok közül a DK (a K a koalíció rövidítése), az Együtt és a Párbeszéd a nevében viseli az összefogás ígéretét. De nem megy.

Érthetően nem, ettől azonban még végzetes a helyzet.

A mindenki mindenkivel hedonisztikus képletének ellenkezőjét, a senki senkivelt játsszák, ami keveseknek hozza meg a kedvét, hogy beszálljon a partiba. (Ezen a képleten csak kicsit módosít a 2010 utániak esetleges új pólusa.)

Fodor Gábor, a Liberálisok vezetője, Tóbiás József volt MSZP-elnök, Szabó Tímea, a Párbeszéd társelnöke, Kerék-Bárczy Szabolcs, a DK távozásra kényszerített alelnöke és Schiffer András volt LMP-társelnök egy asztalnál 2015-ben
Fotó: Népszabadság-archív / Veres Viktor

A remélhető győzelemre persze könnyebben összeállnak a nagykoalíciók. Most azonban nagy valószínűséggel vereségre kellene összekapaszkodnia egy kiskoalíciónak. (Nagykoalíció csak nagy pártok között jön létre a politológia szerint.) Így is hatalmas a tét. Ez nem feltétlenül a kormányváltás, de biztosan az, hogy megőrzi-e demokratikus, értelmes tagoltságát a közélet, vagy éppen egy teljesen széteső ellenzék hatására is birodalmi szerkezetre vált. Ezzel esetlegessé teszi a polgári, önállóságot és szabadságot is adó élet lehetőségét. Végeláthatatlan mennyiségű és minőségű kockázatot visz már most is az emberek életébe ez a félautokrata rezsim, olyanokat, amelyek kezelése éppen a demokrácia dolga volna. Ha az autokratikus pólus elveszíti az ellensúlyát, végképp szabadságfogyatkozásos állapotok következnek.

Pedig ha most nem látszik is, az együttműködő politikai magatartás komoly kultúrája alakult ki nálunk az elmúlt évtizedekben. A rendszerváltás első mozdulata, a monori találkozó népi-nemzeti–urbánus-liberális összetartása 1985-ben, majd az ellenzéki kerekasztal ugyanúgy ide tartozik, mint az MDF–SZDSZ-paktum, majd a különleges, mert mindenfajta koalíciós kényszert nélkülözve megszületett szociálliberális kormányzás, benne a messze kisebbségi szabad demokratáknak adott teljes egyenjogúság, amely viszony három cikluson át is kitartott.

Ezekben a koalíciókban olyan felek vettek részt, akik egymástól markánsan eltérő értékek szerint értelmezték a világot, saját magukat. Talán azért is voltak képesek az együttműködésre, mert nem abban kellett megteremte­­niük a saját személyiségüket, jól felismerhetően megvolt az anélkül is.

Lehet, hogy most viszont éppen az a legnagyobb nehézség, hogy az együttműködésre kényszerülő felek egy (nagyobbik) része között nincs igazán nagy különbség politikai aurájukat tekintve, hiszen ugyanabból a közegből – viszálykodással terhelten – érkeztek (MSZP, DK, Együtt), míg a csapat másik fele (Momentum, LMP, Párbeszéd) még csak most fogalmazza meg politikai személyiségét. Egyik sem koalícióképes állapot.

Ez belátható és méltányolható lenne átlagos helyzetben. De ez most nem az. Léteznek szituációk, amelyekben a békepártiak bent hagyják a raktárban a polgári életben használt míves zászlóikat, és beállnak a viszonylag egyszerű mondanivaló mögé, mert háború van.

Egy átlagos helyzet logikájával és tétjeivel érthető lenne, hogy a sok kicsi pártot taszítja az összekapaszkodás, amelybe beleveszhetnek. Ismerik a közelmúlt történeteit, látják, hogy szinte minden kisebbik párt – kisgazdák, MDF, SZDSZ, valójában a kereszténydemokraták is – belepusztul a koalícióba. Hát még ha a szövetség most nem is kínál komoly esélyt a naggyá válásra.

Szavakban vállalják az összekapaszkodást, de érzékelhető, hogy minden idegszáluk tiltakozik ellene. Ez érthető, csakhogy nem válasz a helyzetre, amelyben a demokrácia, illetve a szabad élet a tét.

Ahol a pártoktól, amelyek megoldást adhatnak, nem azt kell kérdezni, mit ígérsz, mert aligha lesznek abban a helyzetben, hogy jótállhassanak ígéreteikért. Hitelessé az a válasz teheti az ellenzék párt­­jait, amellyel erre a kérdésre felelnek: milyen áldozatra vagy kész? Nem a többi párt javára, hanem a reménybeli választóidért. Az eddig megismertek alapján nehéz megtalálni a választ.