Kultúra

Menekülés a munkatáborba: Sólyom Gábor nagy utazásai

Bor. A szerb városról mindenkinek a munkatábor jut eszébe. 1943-ban és 1944-ben több mint hatezer magyart deportáltak ide. Ma már nem sokan élnek az egykori bori munkaszolgálatosok közül. Egyikük, az 1926-ban született Sólyom Gábor részt vett a Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál című kötet írásában, szerkesztésében, és magára vállalta a német és héber nyelvű kiadással járó szervezőmunkát is. A kötet a hiteles történelmi emlékezet része.

– Mikor érezte először a zsidótörvények hatását?

– 1939-ben, a második zsidótörvénynél, amelynek következtében apámnak felmondtak. Egy kalapgyárnál dolgozott addig, járta az országot. Emlékszem, egy hatalmas, henger alakú kofferban hordta magával a kalapok mintakollekcióját a kiskereskedőkhöz, hogy felvegye a rendelést. Miután felmondtak neki, feketén dolgozott. Az állami gimnáziumokba nehezen vettek fel zsidó gyerekeket, nekem a VII. kerületi templomkörzet főrabbija segített: bekerültem a Szent István Gimnáziumba, ahol ő volt a hittantanár. 1943-ban, a légitámadások kezdetekor behívtak segédtűzoltónak, ezt a tanulás mellett kellett teljesíteni. Ez 24 óra szolgálat után 12 óra pihenőt jelentett. Otthon feszültté vált a hangulat. Apám cukorbeteg lett, fizikuma leromlott. Aztán az 1944. márciusi német megszállás után, amikor kötelezővé tették a sárga csillag viselését, a helyzetünk tragikusra fordult. Április elején, amikor a szolgálat után hazaérkeztem, anyám kétségbeesve mesélte, hogy apám kiment a Rákóczi útra sétálni, igazoltatták, és gyűjtőtáborba vitték azzal az indokkal, hogy eltakarta a ruháján a sárga csillagot. A bátyámat a lakásunkról vitték el, magyar rendőrök és gestapósok jöttek érte. Ő szabónak tanult. Barátaival megbeszélték, hogy nem vonulnak be munkaszolgálatra, hanem átszöknek a Tito-partizánokhoz. Egy közéjük beépített besúgó buktatta le őket.

– És önnek is munkaszolgálatba kellett vonulnia.

– Igen, tizennyolc éves voltam ekkor. Korábban csak a huszonegy év felettieket hívták be, de amikor a németek bejöttek, megváltozott a helyzet, már a tizennyolc-húsz éveseknek is men­­niük kellett. Borba három-négyezer embert kértek a magyar államtól a német hatóságok, én is oda kerültem. Utólag már úgy látom, a munkaszolgálat mentette meg az életemet, hiszen a Budapesten maradt osztálytársaim közül senki nem élte túl a nyilasuralmat.

Sólyom Gábor (jobbra) szüleivel és bátyjával

– Milyen volt az út Borig?

– A Józsefvárosi pályaudvarról Jászberénybe érkeztünk. A következő nap Zentai Iván alezredes parancsnok nádpálcával járt körbe, és akire rámutatott, azt külön sorba állította. Ismerőseim és barátaim zöme a külön állítottak közé került. Én úgy gondoltam, ilyen körülmények között jobb, ha a barátaival van az ember, ezért – amikor az alezredes hátat fordított – a kiválasztottak közé álltam. Ez a csoport ment Borba. Amikor a bevagonírozás után a vonat átrobogott Budapesten, kidobtam egy levelezőlapot, amelyben tudattam anyámmal, hogy jól vagyok. A lapot egy jószívű ember el is juttatta hozzá. Anyám gondossága folytán ma is megvan.

– Hányan utaztak a vagonban?

– Úgy negyvenen lehettünk egy tehervagonban, mindegyikünknek volt egy szalmazsákja. Az út két hétig tartott. Egyik éjszaka, már szerb területen, javában aludtunk, amikor a vagonparancsnok elkiáltotta magát: mindenki feküdjön hasra! Ez Nišnél, egy szer­­biai városnál történt, ahol a vonatunk, nem messze a pályaudvartól, a nyílt pályán vesztegelt, miközben a vasúti csomópont ellen megsemmisítő erejű angol légitámadás folyt. Rettegve figyeltük a közeli robbanásokat. Másnap reggel tudtuk meg, hogy mitől menekültünk meg, amikor a vonatunk áthaladt a földig bombázott pályaudvaron.

– Mit tapasztalt Borban?

– Megdöbbentem a csontig lesoványodott, rongyos embereken. Ők már egy éve ott voltak. Vacsorára rohadt krumplifőzeléket kaptunk, amit meg kellett enni. Ha valaki kiöntötte, a ke­­retlegények felpofozták. A sorok között jártak ordítozva: zsidók, mától kezdve vége a finnyáskodásnak!

– Milyen munkára osztották be?

– Borban nyílt színi rézbánya volt. Az újonnan érkezetteket azonban nem ide osztották be, hanem három-négy-ötszázas csoportokban a város körüli hegyekben lévő táborokba szállították. Itt az volt a feladat, hogy a meglévő, keskeny nyomtávú vasút helyett széles nyomtávút építsünk, hogy a kibányászott rezet az eddiginél nagyobb mennyiségben lehessen Németországba szállítani. Újonnan épült barakkokban helyeztek el bennünket, amelyeket olasz hadifoglyok építettek. Erdőt irtottunk, tíz-tizenkét fős munkabrigádokban dolgoztunk. A munkát a Todt szervezet irányította, amely osztrákokból állt. Az osztrák munkavezető mellé egy magyar fehér karszalagost (kitért zsidó) osztottak be tolmácsnak. Reggel ötkor keltünk, tizenkét órát dolgoztunk. Német katonai harmadosztályú ellátmányt kaptunk. Aztán két hónap után a Borban lévő büntetőtáborba irányítottak.

– Itt milyenek voltak a körülmények?

– Az étel és az elhelyezés is lényegesen rosszabb volt. Vízvezetékhez fektettünk csöveket, térdig érő talajvízben álltunk. Zsoldot kaptunk, dinárban. Ebből ki tudtuk egészíteni az étkezésünket: a drótkerítéshez szerb asszonyok jöttek szilvalekváros palacsintát árulni. Egy Juhász nevű szadista tizedes gyakran leitta magát, és éjszakánként részegen félholtra vert közülünk valakit. Ha olyan kedve volt, minden ok nélkül kikötött egy embert: az illetőt, a kezét hátul összekötve, kötéllel felhúzták két órára egy gerendára úgy, hogy csak a lábujjaival érintette a talajt. Én ezt megúsztam.

Sólyom Gábor feleségével

– Tudtak valamit a háború kimeneteléről?

– Az árnyékszék mellé higiéniai céllal kikészítettek egy újságot, a Do­­nau­­zei­­tungot, a Balkánt megszálló német hadsereg lapját. Ebből értesültem arról, hogy Románia kilépett a háborúból, és átállt az oroszokhoz. Ennek következtében a németeknek haladéktalanul ki kellett üríteniük a Balkán-félszigetet, hogy elkerüljék a bekerítést. Ezután rövidesen mi is abbahagytuk a munkát. A központi lágerbe gyűjtötték a hatezer munkaszolgálatost. Két lépcsőben indultunk hazafelé. Az első körben azok mentek, akik már egy éve itt dolgoztak, illetve sok fehér karszalagos, mások mellett Radnóti, a költő is. 1944. szeptember 17-én indult az első menet. Ebből csak nagyon kevesen tértek haza. Mi a második körben, szeptember 29-én indultunk. Hegyvidéken mentünk, szerpentineken. Elöl a parancsnokság vonult lovon, a keretlegények úgy nyolcvanan-százan lehettek. Egynapi gyaloglás után egyszer csak lövéseket hallunk, nem tudtuk, ki lő, ki van veszélyben, mi vagy a keretlegénység. Egy idő után szájról szájra járt a parancs, hogy a keret tegye le a fegyvert, és menjen előre. Kiderült, hogy Tito partizánjai állták a menet útját, mert néhány átszökött bajtársunktól értesültek az indulásunkról. Az útról beirányították a menetet az erdőbe.

– A partizánokhoz kerültek?

– Igen, beléptünk a partizánokhoz. Csak az volt a gond, hogy sem fegyvert, sem élelmet nem tudtak adni há­­romezer embernek. Úgy döntöttek, hogy csoportokra osztanak bennünket. Egy százas csapat egy hegyi pásztort és egy partizánt kapott. Jártuk a hegyeket, hogy elkerüljük a Balkánról visszavonuló német csapatokat. Két hétig nyers kukoricán éltünk. Közben a partizánok kivégezték a keretlegényeket és a tiszteket. Kivéve a keretlegénység emberségesen viselkedő tagjait, akik valakik segítségével sárga csillagos kabátra cserélték honvédségi zubbonyukat.

– Meddig tartottak a partizánokkal?

– Két hétig. Akkor jött a hír, hogy Bor városát felszabadították a szovjet csapatok. Mivel a város közel volt, visszamentem. Amikor a hegyoldalon ereszkedtem lefelé, észrevettem az úton egy szovjet katonai teherautót, a nyitott raktéren egy kirgiz külsejű katona állt. Ekkor éreztem igazán, hogy szabad vagyok.

– Mi fogadta Borban?

– Éhezés. Három nap után tovább is álltam. Egy szovjet teherautó fölvett, s azzal tettem meg a Dunáig vezető utat. Komppal mentem át a román oldalra, Turnu Severin városába. Ekkor 1944. október 15. volt. A városban semmi nyoma nem volt a háborúnak. Már elterjedt a híre, hogy Horthy bejelentette Magyarország kiugrását a háborúból. Sokadmagammal mentem a pályaudvarra, hogy Budapestre utazzak. A kalauz és az utastársak nagy tisztelettel néztek minket, mert Tito partizánjainak hittek bennünket a sapkánkon lévő vörös csillag miatt. Jegy nélkül utaztunk első osztályon Temesvárig. Itt tudtuk meg, hogy Szálasi átvette a hatalmat.

– Így nem folytatta útját. Mihez kezdett Temesváron?

– A pályaudvaron a zsidó hitközség emberei vártak minket. Mindenkit egy-egy zsidó család vett magához. Én egy Popper nevű családhoz kerültem, ahol a családfő egy jómódú kereskedő volt. Végre ágyban, párnák közt aludtam. Befogadtak, családtagként bántak velem. Budapest ostroma után, 1945 februárjában indultam haza. Az utat tehervonatok fékezőfülkéjében tettem meg Dunakesziig. Innen a fővárosig parasztszekéren jöttem, mert a vasútvonalakat szétbombázták.

– Mi várta Budapesten?

– A Boráros tértől a Blaha Lujza térig a Nagykörutat szegélyező házak romokban hevertek. Az utcák néptelenek voltak, sokfelé láttam lótetemeket. Kétsaroknyira az otthonomtól igazoltattak, de továbbmehettem, hála annak a háromnyelvű igazolványnak, amit a román hatóság állított ki részünkre. Szorongva lépkedtem hazafelé, de csodával határos módon a mi házunk épségben volt. Már lentről megláttam anyámat, ahogy a függőfolyosón szőnyeget söprögetett. Ő egy svéd védett házban vészelte át a nyilasuralmat. A bátyám májusban tért haza Mauthausenből, ahol politikai fogolyként őrizték. Így sikerült túlélnie a megpróbáltatásokat. Apám 1945 februárjában, egy Mühldorf nevű lágerben halt éhen.

 

Sólyom Gábor a háború után beiratkozott a Műszaki Egyetemre, építészmérnök lett. Megnősült, egy gyermeke és két unokája van. Ma 91 éves, Budapesten él. A Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál című kötetet mára kétszer is kiadták, külföldön is megjelent: német és héber nyelven is olvasható.