Vélemény

Mátyás Győző: VIPni mindörökké

Színpadiasan felüvölt, a rázkódástól majdnem magára önti a „Sex on the beach” koktélt, ahogy valaki rátapos a Tom Ford cipőjére, neki, a NER-burzsoázia ifjú üdvöskéjének, aki a saját lábán áll, s most egy pillanatra merészel azon állni más is, zokon veszi, már köcsögözné is le gyomorból a figurát, talán még egy köríves rúgást is elindítana, mikor észreveszi, hogy a befektetési bankár az, akitől a múltkor a tuti bennfentes információkat kapta, vagy félmilliárdot kaszált rajta, úgyhogy csak néz rá szúrósan, hogy ez a bróker-csicska értse, amit kell (másnap küldi is futárral a pár Versace double buckle-t engesztelésül), de örüljön, hogy a fesztivál VIP részlegébe egyáltalán becsekkolhat, bár ez itt csak a váró,

a titkos részlegbe kizárólag a legmenőbbek jutnak be, olyanok például, mint ő, aki már VIP-nek is exkluzív,

a fater a legbelső kör tagja, befolyásos macher, neki az ifjú újburzsoának piros szőnyeggel kikövezett útja van az üzleti élet sztrádáján, ahogy szereti mondani, most itt nyomatja, vereti, pörgeti a fesztiválon a többi vastag, ifjú spílerrel, király a zene, tiszta erőből tolja a szórakozási projektet, YOLO forever!, naná, reggel már letutizott egy sokmilliárdos ingatlanfejlesztést, bontott téglaáron kapnak műemlékpalotákat a kerületi polgitól, aki eleinte túl meredeknek tartotta a biznyát, de az offshore számláján megjelenő összeg megnyugtatta, délután elrendezte a földárverést is, hogy hol kap pár ezer hektárt tizedáron, most lazítani jött, mulatni kicsit felhőtlenül, ahogy mondja, bulizni a többi fiatal sikeremberrel, ismerik egymást jól itt a VIP-ben, szagról a hasonlót, majd feleséget is innen választ, valami államtitkár vagy miniszteri biztos lányát, auditálják már a csajok törzstőkéjét, hasít a buli, nagy ölelkezés és hájfájv a nemzet betoppanó popcsillagával, nem felejti mondani neki, volt szerepe abban, hogy vagy ötven milkával lökte meg az állam a koncertjét jó a fater a háznál alapon, szelfi a tévés ribikkel, ahogy viccesen emlegetni szereti őket, tréfás lábtengózás dekor luftballonnal egy honi kiszerelésű sztárfocistával, celebmustra a hatványon, valami hülye mezei fesztiválozó át akar mászni a VIP-kordonon, a biztonságiak lerendezik nyolc napon innen, ezerrel adni az „áfílgud”nak, tolja a lazát,

kétlábon szökell, csápol hozzá idétlenül, de senki nem mer röhögni,

a haverok, a klán üdvöskéi nyomják felfele a hangulat potméterét, egyikük megafonba ordtja, hogy az alternatív hülyegyerekek takarodjanak a színpadról, a Leslie Mandokit akarjuk, nemzeti szín működ és pálinkagőz lebeg a VIP-részleg felett, a nagyreményű újburzsoá nyomogatja a telefonját, üzenetek jönnek, hogy hány kisváros költségvetését kitevő uniós lóvét tasakolnak be év végéig, valamelyik középszintű szolga pötyögi, hogy hol lesz after, kisbusszal viszik a hostess csajokat a Vörös Kakaduból,   a bárpulthoz sétál, kér még egy koktélt, körbepillant és elégedetten nyugtázza magában: NERtesnek lenni jó.

*

A félidő közepe táján már megülnek az izzadságcseppek a tokák redőiben, a sós nedvesség amorf térképet rajzol az ing hátára. Kibírhatatlan meleg van még itt a VIP-ben is, legalábbis a lelátón. A nyárelő legmelegebb napja. Az új uralkodó osztály igyekszik diszkréten törölni homlokát. Eszük ágában sem lett volna idejönni, de hát nem lehetett kihagyni, ma különösen nem, ha nem akarják kockáztatni, hogy őket hagyják ki a jóból. A főnök kedvenc hobbija, bajnok lett a csapat, az idény utolsó meccsén ünneplik a feljutást.

Nincs mese, itt kell lenni, mutatni, hogy mennyire lelkesek, hogy az ő szívük helyén is labda dobog, ahogy valamelyikük megjegyezte egyszer (irigykednek is rá ezért a frappáns mondásért a többiek). Egyszer régebben, mikor valaki először lehetett VIP-vendég, egy ordító lesgólnál tettetett önkívületben kezdte el ünnepelni a csapatot, leleplezve, hogy még a szabályokat sem ismeri. Hetekig a jeges rémület lett rajta úrrá, ha felidézte a főnök megvető pillantását.

A törzs VIP-esek persze ismerik már a táncrendet, örülni, bosszankodni csak amikor a nagyfőnök, és nem túltenni rajta. Most üveges szemmel bámulják a pályát, legtöbben azt sem tudják, ki az ellenfél, nem is érdekli őket, egykedvűen szotyoláznak, fészkelődve próbálják a markukba köpni a héjat, üzletről itt alig egy-egy félmondat hangzik el. Az ülésrend foglalkoztatja őket, érkezéskor felmérik az aktuális beosztást, ki hol kapott helyett, ki ül közel a nagyfőnökhöz, ki került távolabbi székbe, az sokat elárul az erőviszonyokról. A bajszos, kövér új politsztár például harsányra váltott, a rossz vicceit erőlteti, a góré mögé került, érzi a pozíció erősödését. Ebben a tikkasztó melegben csüggedve várják, hogy végre szünet legyen, és bemehessenek a légkondis étterembe, ahol pincér szolgálja fel a koktélokat. Ott majd a lényegről lehet beszélni, a fontos ügyek ott és olyankor dőlnek el. Némelyik új nábobot az asszonya is elkíséri, bosszankodnak is belül, mert ide nem illik felvenni Chanelt, csak a tömör arany ékszereken csillanhat meg a délutáni nap fénye.

Unottan néznek a gyep felé, hogy miért pont ez lett a főnök hobbija, hát miért nem a golf, az a hercig játék, amit azzal a húros palacsintasütővel űznek, nem ez a hülye labdakergetés, ami miatt most lekésik a Szerelem és halál Bogotában 132. részét.

Ilyenkor a személyzet is csak elpimaszodik a lazsálásban. De hát az apjuk tudja, miért nem mulasztaná semmiért ezt a meccsezést, a múltkor is, mikor hazamentek, csak annyit mondott: megvan a tízmilliárdos buli. Mindegy, már csak egy félidőt kell végigszenvedni, közben azon mélázni, hogy most lenne jó újra fiatalnak lenni, ilyen rohadt kőgazdagon.