Kultúra

Mátyás Győző: Egy szórakoztató mozi – a Kincsemről

Ahogy tapasztalom, elég sokan lovagoltak (!) azon, vajon látszik-e az a bizonyos 3 milliárd a Kincsem című magyar szuperprodukción. Úgyhogy szögezzük le: a Kincsem egy budget film. Azért merek ilyen szörnyű poént elsütni, mert a film, illetve a rendező sem tartóztatja meg magát ilyesféléktől, bár azok kicsit jobbak, mint az iménti szóvicc. (Kivéve a Mizu-idézetet, mert az nagyon fájt.) Persze nem volt indokolatlan ez az érdeklődés az anyagiak iránt, lévén szó a legnagyobb költségvetésű magyar filmről, 2 milliárdos állami támogatással.

A produkció talán legkomolyabb dicsérete, hogy a kritikák túlnyomó része a kötelező penzumot letudva (mint magam is most) túl sokat már nem foglakozik ezzel a kérdéssel, hanem inkább a filmet méltatja. Többnyire elismerő szavakkal.

Joggal.

A Kincsem ugyanis valóban élvezetes, fordulatos, olykor látványos mozi, igazi szórakoztató film. (Mondanám, hogy közönségfilm, de hát minden film az, csak van, amelyiket a néző jobban szereti. A Kincsem biztos ebbe a kategóriába tartozik majd.)

Pedig az alkotók tulajdonképpen sokszor látott témákat, sőt alapsémákat dolgoznak fel az ábrázolás során, csak éppen ezeket intelligensen, jó arányérzékkel használják (legalábbis az ebből a szempontból kicsit problematikus fináléig), és egyéni motívumok hozzáadásával saját történetté alakítják az anyagot. (Különösen szerencsés, hogy Kincsem valóságos történetétől elrugaszkodva egy teljesen originális fiktív világot hoztak létre a műben. Igaz, az eredeti sztorit nem is igen lehetett volna vászonra vinni, hiszen miféle izgalom rejlik abban, hogy egy csodaló abrakol, tréningezik, aztán nyer – és ezt egymás után ötvennégyszer,)

Szabadság, szerelem – e kettő kell majd Blaskovich Ernőnek a filmben (és persze hajtja a revansvágy is), ha majd egyáltalán méltóvá válik ezekre. A romantikus mű megkívánja, hogy a hős érdemes legyen a nagy eszmékben, és elemésztő érzelmekben való osztozásra. A film egyik erénye, hogy bemutatja azt a jellemfejlődést, ahogyan a kezdetben mihaszna, lump gróf megérik arra, hogy az elfojtott szabadságvágy és az ellenállási törekvések képviselőjévé válhassék, illetve arra, hogy egy vadromantikus, szenvedélyes szerelemben legyen része.

Az 1870-es években Blaskovich gróf még az élvhajhász hedonisták életét éli, kuplerájban múlatja idejét, és lóversenyen veri el vagyona maradékát. Bizonyos értelemben a Petőfi megverselte magyar nemes és a Mikszáth megírta dzsentri bohém ötvözete. Aztán utolsó fillérjein megszerzi (ennek előzménye a Klara von Oettingennel való rivalizálás!) Kincsemet, és bár minden hozzáértő véleménye az, hogy a kanca erre alkalmatlan, ő elhatározza, hogy versenylovat farag belőle. Dac, önfejű nyakasság, de jó ügy érdekében. Mert Kincsem sorra nyeri a versenyeket, és nemcsak nemzeti büszkeség tárgya lesz, de fokozatosan az eltiport nemzeti függetlenség és az újra felparázsló szabadságvágy szimbólumává válik. Blaskovich Ernő pedig dorbéz, tivornyázó korhelyből fokozatosan felelősségteljes férfivá érik. (E tudatosodási folyamat állomása, amikor a függetlenségi törekvéseket demonstrálva a magyarok kiválnak az Osztrák Császári és Királyi Lóegyletből és önálló szervezetet alakítanak. Blaskovich pedig vállalja az elnökséget.)

A horizont kiszélesedik, a küzdelem tétje mindenki előtt nyilvánvaló lesz: maga a császár is tudja, hogy Kincsem a függetlenség jelképe lett, ezért fontos számára, hogy a császári istálló lova fair küzdelemben(?!) legyőzze a magyar kancát. S bonyolítja a történetet, hogy a császár a feladatot bizalmasára, Oettingen báróra bízza, aki a szabadságharc leverése után saját kezűleg lőtte agyon Blaskovich Ernő rebellis apját, és elbitorolta a kastélyukat. Itt értelemszerűen felerősödik – az amúgy a hamu alatt végig izzó – bosszúvágy, ami személyes motívummal gazdagítja a politikai rivalizálás témáját.

S hogy ez a magánéleti szál is tovább gubancolódjék, Blaskovich és Klara, a gyűlölt ellenség, von Oettingen lánya között kibontakozik a szenvedélyes szerelem, ami elvezet a megoldhatatlan csapda helyzetig. Blaskovichnak választania kell: feláldozza-e a szabadságot a szerelemért. Amúgy ez a Rómeó és Júlia utánérzés kockázatos vállalkozás, de a Kincsemben a számtalanszor látott szituációt hitelesítik a jól megrajzolt karakterek. (Ha már itt tartunk: más szereplők esetében olykor megbicsaklik a motiváció kidolgozása. Gerlóczy gróf pálfordulása például elég ad hoc jellegű.).

Szintén erénye a filmnek, hogy a régi kor megidézése nem történelmi leporelló lesz, hanem élő, lélegző történet. Ebben komoly szerepe van a tudatos aktualizálásoknak is, amelyek közül a verbálisak nem igazán szerencsések (az alkotók pechére ráadásul a tényleg szellemes vasárnapi boltzáras poént egyszerűen „kilőtte” a filmből a politika), viszont a vizuális retorizálás kifejezetten előnyére válik a filmnek. A Baz Luhrmann-re kacsintó, szándékosan anakronisztikus, „korpukkasztó” tánc a báli jelenetben fenomenális. És nagyon jók a díszletek, a modernizált jelmezek is.

Ugyanakkor van számos hibája is a filmnek: a karakter motiváció buktatóiról  már esett szó, de kifejezetten kínos például, hogy a dramaturgiai csomópontoknak tekinthető versenyeket szinte mindig ugyanúgy vették fel: visszaköszön a felső kameraállás, ugyanazon ponton jön a lassítás stb. A CGI alkalmazása is elég szegényes néhol.

De mindez nem változtat azon, hogy a Kincsem című produkció valóban teljesíti vállalt funkcióját: szórakoztatja a nézőt.