Vélemény

Martin József: A hatalom kísértése

A hatalom kísértése valószínűleg olyan ősi, mint maga az ember. Történelmünk fordulópontján – ahogyan arról két evangelista, Máté és Lukács is beszámol – a sátán jól tudta, mit kell ígérni az embernek, hogy ledőljön a lábáról és elveszítse erkölcsi mértékét. Például kenyeret: tessék a követ kenyérré változtatni. Vagy az univerzális törvény megváltoztatását, ez esetben a gravitációét: vesd le magad a templom tetejéről, mondta Krisztusnak. A legsúlyosabb, tehát legcsábítóbb ígéret az ember számára azonban a ha­talom megszerzésének lehetősége. Jól tudta ezt a két evangelista elbeszélésében az ördög, ezért a földre szállt Krisztust éppen ezzel támadta. Máté és Lukács nem teljesen egyformán beszéli el a történetet, amely szerint óriási, földi és kozmikus hatalmat ígért Krisztusnak, ha leborul előtte és őt imádja.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Krisztus válaszai új korszakot hoztak a világtörténelemben. Ha tőrbe csalják a sátán ígéretei, isteni természetének hiánya miatt aligha indul világhódító útjára a kereszténység. Krisztus azonban – ahogyan a Bibliában olvasható – elhárította magától az emberi mércére szabott csábításokat. Bár a sátán kétségtelenül fején találta a szöget – legyen szabad ezzel a nem éppen szakrális fordulattal élni –, Isten fia elkerülte a csapdát. Amin azonban ő úrrá lett, az előtte és utána is az emberiség egyik legtartósabb és legsúlyosabb kísértése volt és maradt. Ahogyan Pethő Sándor Démosz vagy Deus? című gondolatgazdag kötetében olvasom – a szerző nem azonos a Magyar Nemzetet 1938-ban megalapító történészprofesszorral –, a rómaitól s így a keresztény szuverenitásfelfogástól különböző antik görög politika világát a lelkes utódok bizony indokolatlanul magasztalták évszázadokon át az ege­­kig. Mert a feltárások és a kutatások – az idézett szerző szerint – azt mutatják, hogy „az agitáció, ígéretek, korteskedés, alkalmasint a megvesztegetés, a nyomásgyakorlás, az alku és a demagógia minden bizonnyal éppen olyan elválaszthatatlanul hozzátartozott az antik politika mindennapjaihoz, mint ahogyan része a modern politikának is”.

Akkor hol itt a fejlődés? – tehetjük föl akár meghökkenten is a kérdést, s ezzel elkanyarodunk a szent szövegek mégoly gondolatgazdag, sok szellemi és lelki kincset rejtő értelmezésétől. Ha már „régi görögök” is, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a hatalom gyakorlásának csapdáiba azóta is milyen sokan estek bele. Tiszta képlet a nyílt diktatúrák világa, s ha az ókorból a 20. századba ugrunk, akkor a két rémisztő uralom, a hitleri és a sztálini rezsim esetében a megszerzett politikai hatalom totális eltévelyedését látjuk.

Harminc év távolából is van mának szóló mondandója a 87 éves Milan Kundera 1984-ben írt ragyogó esszéjének, A megrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiájának. Hatalmasat fordult azóta a világ, s benne Közép-Európa, de ma is érvényes, amit a világhírű cseh szerző akkor kifejtett az egykori szovjet-orosz valóságról. Semmi sem idegenebb (Közép-)Európától – írta –, mint a szovjet-orosz világ uniformizált, centralizált, szabványosított, a népeket erőszakkal összezáró gyakorlata. A diktatúrák és a liberális demokráciák között éles a választóvonal, s amíg Európában a két rendszer valamelyike fennállt, az elemi erkölcsi érzék, az ember veleszületett szabadságigénye – kívül vagy belül, rejtve vagy nyíltan, ösztönösen vagy megfontoltan, vonakodva vagy teljes természetességgel – valamiképpen helytelenítette vagy éppen szembefordult az uniformizálási követelményekkel.

Ma már látjuk, hogy így egyfajta „rend” alakult ki a világban, könnyű volt megkülönböztetni a „rosszakat” és a „jókat”. A hatalom csábításának gépezete a csúcstól az alapokig „kifogástalanul” működött, de a hatalom működésének tényleges mechanizmusára csak jóval a diktatúrák bukása után derült fény, s kutatása máig munkát ad a történészeknek. Megtanultuk, hogy a zárt világot nagyon nehéz kinyitni, de azt hittük, a nyitott világok már nem zárulnak be újra.

És ebben is tévedtünk. Ahogyan a sátán is pontosan tudta, a hatalom kísértése alapvetően az emberi esendőséget veszi célba. A diktatúrák okozta sokk pedig nem múlik el azon a napon, amikor a teljhatalmat gyakorlók távozni kénytelenek. Ők mindig kényszerből teszik ezt, mert megbuktatják őket így vagy úgy. A demokráciák vezetői ebben is különböznek tőlük – De Gaulle, Brandt és mások –, ők le tudnak lépni önként is, de a képlet megint csak nem egyértelmű. A hatalom kísértésének a megválasztott vezető sem mindig tud ellenállni. Az amerikai alapító atyáktól kezdve sokan számoltak ezzel, ezért bástyázták körül a hatalmat fékekkel, ellensúlyokkal, működő intézményekkel. Ma tanúi vagyunk annak, hogy ezek az intézmények sokfelé omladoznak, körülöttünk különösen, de másutt is. Mert a hatalom középpontjában maga az ember van, aki könnyen csábul. Mértéktartás, morál, minőség fogyatkozni látszik. Csak azt ne gondoljuk, hogy ez teljesen új jelenség. Márai azt kérdezte a háború utáni féldemokrácia társadalmától, amely nagy lendülettel látott neki a múlt felszámolásának, a „reakció és a korrupció kiirtásának”, hogy mindeközben „van-e a nemzetnek morális igénye? Úgy értem, érez-e valamit a »kollektív felelősségből«, mást is akar-e, mint a letűnő osztály hol szerzett, hol harácsolt vagyonából megtömni zsebét, világnézeti egyes és jó minősítés jogcímén állásba ülni, mellveregető baloldaliság címén gyapjasodni?”

Csak egy-két szót kell kicserélnünk, például a „balt” „jobbra”, s elég világos, hogy az ördög kétségbeejtően jól dolgozik.