Itthon

Maradt a zacc – Mire jó a kávézás Bayer Zsolttal?

A vitahelyzet rég odavan, a propagandistákkal és az uszítókkal folytatott vita őket igazolja. Annál is inkább, mert nem olyan ostobák, mint amilyennek látszanak.

Kávézni jó. Talán ebben az egyben még megteremthető a konszenzus. Hogy aztán kinek a társaságában szeretnénk elfogyasztani, az egy másik kérdés. Vannak olyan közéleti szereplők, akiknek hatására az embernek magától felmegy a vérnyomása, és a vértolulásos gondolatok élményét ez esetben még a kávé íze sem ellensúlyozza. A kávézás ötlete és lefolyása Bayer Zsolttal alkalmas arra, hogy mindezt átgondoljuk. Másra nem.

Ha végigtekintünk az elmúlt negyedszázad magyar publicisztikai irodalmán, jócskán találunk benne a hazai vitakultúra állapota feletti kesergést. A mára kialakult széttagoltságnak, tökéletes kölcsönös értetlenségnek tehát megvannak a maga előzményei. Mégis, talán egy ideig fennállt az igény, az elvárás arra vonatkozóan, hogy elsősorban a politikusok időről időre vegyenek erőt magukon és ütköztessék a véleményüket. Nem csak a miniszterelnök-jelölti viták döcögős, de azért kimutatható hagyományára gondolhatunk, hanem a jobb-rosszabb reggeli és esti elemzőműsorok vitablokkjaira. A vita előli menekülés a gyengeség, a megfutamodás látszata mellett a normától való eltérést is jelentette. Mondom, felesleges lenne megszépíteni a múltat, de valahol a horizonton ott derengett a vitát is magában foglaló elvárásrendszer. Olyasféle igény, hogy érvelni kell az álláspontunk mellett, érdemben reagálni kell a másik mondandójára, még ha nyilvánvaló is, hogy számos egyéb érzelmi, helyzeti tényező befolyásolja a nézők, hallgatók, olvasók véleményalkotását.

A blokkosodó-polarizálódó pártrendszer időszakában egyre valóságosabbá váltak a kiszorítás mechanizmusai, és egyre lehetetlenebbnek tűntek a „másik oldal” meggyőzésére tett erőfeszítések. Akkor meg minek vitatkozni? Különösen, ha a semelyik oldalhoz sem tartozó közönség fokozatosan elmaradt, mert elveszette a fonalat vagy megundorodott az egésztől. S persze a szabályok kikényszerítéséhez politikai erő is szükséges: az összeroskadó baloldali-liberális blokk a 2000-es évek második felében már nem volt képes nyomást gyakorolni a Fideszre, hogy az tartsa be a szabályokat. Különösen mert az alig várta, hogy a saját szabályait erőltethesse rá mindenkire.

Kezdetben a vitákból eltűntek a politikusok. Mérkőzéseiket az ide vagy oda sorolt elemzők, értelmiségiek vívták meg, már ameddig volt ehhez kedvük, s nem csömörlöttek meg a helyzettől maguk is. Például azért, mert bár volt, amit határozottan elutasítottak, de nem volt, amivel ugyanilyen markánsan azonosulni tudtak volna. A következő fázis ezért a vita megszűnése volt, mindenki a saját berkeibe vonult vissza. Ott csak arról folyhat a szó, ki melyik szögből, milyen érv mentén, mely frappáns nézőpontból kritizálja a jelen nem lévőket.

Ugyanakkor nehéz elvonatkoztatni attól a gyanútól, hogy a mai kormányoldalt támogató véleményformálók nem teljesen autonóm döntést hoztak a vita felhagyásáról, hanem politikai utasítást követtek.

Ezt követte egy harmadik fázis, amikor a vitának egy torz, az érveket csak díszletnek használó verziója „tért vissza”. Az önálló formátummá emelkedő kiabálós műsorokban egyazon fizikai térben találkoznak az ilyen-olyan oldali résztvevők, emelt hangú elbeszélésük egymás mellett pedig végül is kifejez valamit a közélet mai állapotából. Egészében mégis hamis. Ilyen műsorokba azok járnak, akik kedvelik vagy legalábbis egy ideig elviselik az ilyen típusú kihívást, de ez inkább a temperamentumról szól, a kalkulálható botrányról, ilyenformán a résztvevők összetétele biztosan nem képezi le a politikai oldalak valós természetét. A szélsőséges viselkedést kedvvel vagy próbaképpen magukra vállalók számára becsületbeli kérdés egy-egy ügyben megvédeni a hozzájuk közeli álláspontot, végső soron azonban az ilyen alkalmak tovább mélyítik a szakadéknyi árkot. Az ilyen alkalmak megmutatják, hogy akkor se látjuk egymást, amikor egymás szemébe nézünk.

A mai helyzet úgy áll, hogy a kormányoldal nem is kíván azokhoz beszélni, akik távol állnak tőle. Legfőképpen saját alaposan megdolgozott közönségét tartja mindegyre üzemi hőfokon, s legfeljebb konkrét akciókkal törekszik a tábor átmeneti kiegészítésére, a döntő fölény érdekében. A másik sajátosság, hogy ez a propaganda cizellált, tagolt, sokrétű, megvan benne a helye az „ideológusnak”, a „szakértőnek”, a „civilnek”, „emberarcúnak” és az uszítónak is (igen, csak ezt az utóbbit nem tettem idézőjelbe). A harmadik jellegzetesség a korlátlan elérés, a beterítés, az elárasztás stratégiája, a „közszolgálattól” a legmocskosabb értelemben vett bulvárig, és ezeknek az összekapcsolása. Mindehhez pedig ott van a kormányzati narratíva ereje, vagyis az álhírgyár nem csak zajt kelt, hanem terméket is gyárt: egy központilag tervezett összeesküvés-elméletet „fejleszt”, attól kezdve, hogy a kormány már 2010-ben is minden őt érő támadást a nemzeti szuverenitás elleni akcióként azonosított, odáig, hogy most már egyértelműen a gyűlöletkeltő összeesküvés-elméletek paneljeiből építkezik.

Rettenetesen hiányzik a vita, az értelmes beszéd, az eszmecsere – az eszmék is, meg a cseréjük is – az érvek tisztelete, az érzelmi politikai sötét oldala helyett az elkötelezettség szenvedélye.

Ezeket azonban nem lehet meglelni abban a most kibontakozni látszó új közéleti szokásban, hogy fizetett kormánypropagandistákkal és/vagy uszítókkal folytatnak néhányan hősies, hát, minek is nevezhetnénk, beszélgetést. A propagandisták pillanatok alatt átkeretezik a találkozást. Ahogyan Bayer Zsolt is tette azzal, hogy átvette a meghívó szerepét, brutális sértéseit viszonylagossá tette, miközben a leülés ténye máris igazolni látszott, hogy az általa elkövetett közéletrombolás mégsem olyan súlyú, ami kilökné őket az érintkezés köréből. Közben ugyanezek a propagandisták az állami pénzek, a minden érdeküket kiszolgáló jogalkotás, a legfelsőbb szintre bekötött személyes kapcsolatok révén földcsuszamlásszerű előnyöket élveznek. Ezen nem segít néhány szemükbe vágott frappáns mondat, ha ugyan akad olyan.

Nem nélkülözi a személyes bátorságot, vagányságot, ha a szemébe nézünk annak, aki közéleti vesztünket akarja, és ezt a lehetséges legnagyobb egyértelműséggel kifejezésre is juttatja. Csak éppen nincs értelme. Mi több, kárt okoz, mert legitimálja az uszítókat.

Egyszer, ha majd lefőtt a kávé, muszáj lesz e hazában szóba állni egymással. De nem mindenkivel.