Külföld

Macron és Le Pen előretör – Fülkeforradalmi helyzet Franciaországban

Február elején Lyonban politikai nagyhétvégét tartottak a franciák: az elnöki programját bemutató Marine Le Pen mellett a független Emmanuel Macron és a radikális balol­­­dali Jean-Luc Mélenchon is a városban tartott gyűlést. Eközben Párizsban a kormányzó szocialisták „iktatták be” megválasztott elnökjelöltjüket, Benoît Hamont. A nagyüzem néhány napra levegőhöz juttatta a – felesége vélt fiktív állása és a gyermekei furcsa foglalkoztatása miatt – egyre kínosabb helyzetbe kerülő republikánus, mérsékelt jobboldali François Fillont is, aki kitartóan állítja, nem adja fel. Kitartása azonban földcsuszamlásszerű „fülkeforradalomhoz” vezethet áprilisban.

Az Ifop-JDD közvélemény-kutatásában a megkérdezettek 68 százaléka úgy vélte, az lenne helyes, ha Fillon már most visszalépne a republikánusok elnökjelöltségétől, és nem várná meg ama vörös vonal elérését, melyet a visszalépése feltételeként szabott: hogy tudniillik eljárást indítsanak ellene. Fillon, aki politikai összeesküvést és megtervezett lejárató kampányt lát a személyét ért támadásokban, egyelőre az idő múlására és arra játszik, hogy a nyomozás gyorsan tisztázza. Sajtóhírek szerint azt mondogatja a republikánusoknak, hogy még két hetet bírjanak ki, addig ne vágják a hátába a kést – csakhogy közben egyre több képviselőről és pártvezérről hallani, akik ezt készséggel megtennék, ha nem kellene elsőként emelniük a kezüket.

Fillon optimizmusa ebben a pillanatban meglehetősen kincstárinak tűnik. Az eddig napvilágra került információk alapján minden arra mutat, hogy legalábbis felesége fiktív foglakoztatásának gyanúja megáll majd. Maga Penelope Fillon több, évekkel ezelőtt készült interjúban is bizonygatta, hogy soha nem dolgozott a férjének, miközben papíron évek óta a férje alkalmazásában állt. A nemzetgyűlési házkutatás során kiderült, hogy az asszonynak nem volt parlamenti belépője, e-mail-címe, de Fillon képviselő vidéki irodáját sem igazán találják a térképen (persze lehet, hogy Penelope Fillon tényleg otthon dolgozott). A héten még olyan – az okirat-hamisítás gyanúját felvető – lehetőség is felmerült, hogy Penelope szerződését valaki más írta alá, s az asszony nem is tudott arról, hogy hivatalosan a „férjének dolgozik”.

MTI/EPA/Arnold Jerocki

A feleségbotrány máris érezteti hatását az elnökválasztási esélyekben. A szavazói szándékokat mutató mérések azt jelzik, hogy a republikánus jelölt támogatottsága meredeken csökken, olyannyira, hogy Fillon mára ki is esett az elnökválasztás favoritjai közül. „Ha most vasárnap lennének a választások”, akkor az első fordulót a Nemzeti Front jelöltje, Marine Le Pen nyerné, mögötte pedig a tavaly gründolt En Marche! (Előre!) mozgalom élén induló, független Emmanuel Macron végezne. (A volt gazdasági miniszter Macron aztán a második fordulóban elsöprő különbséggel győzne Le Pennel szemben.)

Január második felében tehát alapjaiban alakultak át az elnökválasztási esélyek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az új helyzet – különösen, ha tartós marad – milyen izgalmas. A francia pártrendszer jobb- és baloldalát eddig uraló nagy pártok jelöltjei most vasárnap nem jutnának be az elnökválasztás második fordulójába. Ez önmagában is forradalmi helyzetnek tűnik. Ráadásul két olyan jelölt áll az elnökválasztási verseny élén, akiknek a területi beágyazottsága, szervezeti háttere finoman fogalmazva is kérdéses. Márpedig a francia Ötödik Köztársaság politikatörténetének egyik nagy tanulsága, hogy elnökké válni és kormányozni elsősorban egy nagy, beágyazott, szervezett párt élén lehet (rosszabb esetben pedig – mint Valéry Giscard d’Estaing 1974-es megválasztása után – elnökként kell megszervezni a nagy szervezett pártot az elnök támogatására).

Marine Le Pen vagy Emmanuel Macron elnökválasztási győzelme éppen ezért komoly kérdéseket vet fel a kormányozhatóság és az elnökválasztás után hat héttel következő nemzetgyűlési választás kapcsán is. Senki sem tudja, hogy Macron vagy Le Pen elnökként képes lenne-e olyan erőt felmutatni a nemzetgyűlési választáson, amely a választási ígéretei megtartásához szükséges kormánytöbbséget adna a kezébe. Ha az előző kérdésre adott válasz nem, akkor mekkora az esélye annak, hogy az elnök kénytelen lesz a „régi pártok régi embereivel” együtt kormányozni, esetleg egyik politikai ellenfelét miniszterelnöknek kinevezni? Mindez milyen hatással lenne a francia politikai rendszer, az elnökség legitimitására? Elfogadnák-e a franciák, hogy az elnök programja háttérbe szoruljon – rögtön a megválasztása után? Alapvető, egyelőre megválaszolatlan kérdések ezek, s persze Marine Le Pen elnöksége esetén nagyobb az esélye a franciák által szándékolt együttlakásnak, hogy a biztonság kedvéért kiegyensúlyozzák az „újat” a „régivel”. Ha a következő hetekben nem változik érdemben az elnökválasztási verseny állása, azaz Macron és Le Pen a finálé közelében marad, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egyre többen vitatják majd nyilvánosan e kérdéseket, e sajátos francia fülkeforradalom várható következményeit.

MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo

Persze nem biztos, hogy a jelenlegi forradalmi helyzet végül április 23-án és május 7-én ténylegesen fülkeforradalomba torkollik, hiszen ehhez még a negyedik helyre nagy nehezen felkúszó szocialistáknak és a harmadik helyre visszacsúszó republikánusoknak is lehet egy-két szavuk. Akármilyen meglepő, a szocialisták helyzete a könnyebb rövid távon, a katasztrofális megítélésű elnöki ciklus és kormányzás, no meg a széles körű népszerűtlenség ellenére is. Benoît Hamon a jelöltté válása óta ugyanis jelentősen erősödött a mérésekben, meghaladva a varázslatos 15 százalékos szintet. Ugyanakkor Hamon egyelőre nem képes arra, hogy végleg kiüsse a vele konkuráló radikális baloldal jelöltjét, Jean-Luc Mélenchont, akivel egyelőre aktívan üzengetnek egymásnak, melyek is a „baloldali összefogás” feltételei.

Hosszú távon persze a szocialistáknak nagyobb bajaik is vannak, mint a választási matematika. A lét a tét. A tartósan gyengélkedő párt könnyen Macron és Mélenchon áldozatává válhat, s ne legyen kétségünk, e két úr két oldalról áll sorban a szocialista szavazókért. Hamon lehet a szocialista párt sírásója, ha nem bizonyul elég ügyesnek a programalkotásban, a szövetségkötésben és a kormányképesség demonstrálásában. Öt év kormányzás után utóbbi lehet a legnagyobb kihívás, hiszen Hamon programjának kiemelt eleme, az alapjövedelem koncepciója és költségei egyelőre keveseket győztek meg a baloldali szavazókon kívül.

Ami a republikánusokat illeti, a legkevesebb, hogy kicsúszott a kezükből a szinte már biztosnak érzett elnökválasztási győzelem. A novemberi előválasztás kényszerpályára küldte őket François Fillonnal. Ebben a pillanatban csak a rossz és a még rosszabb között választhatnak. Követeljék meg Fillontól, hogy lépjen vissza, vagy ellenkezőleg, jöjjön, aminek jönnie kell? Mennyit ártana a pártnak, ha ilyen népszerűségi helyzetben kiállna az előválasztáson győztes jelölt mögül? Mondhatja-e egy nagy párt a szavazóinak, hogy bizony, megválasztottátok jelöltnek, de kissé korrupt, ezért mégsem indul? Tud-e a republikánus mozgalom olyan alternatívát felmutatni, amely nem kínos vagy képmutató? A szóba jöhető, komoly párton belüli ellenfelek sem makulátlanok. Alain Juppének jogerős ítélete van korrupciós ügyben, Nicolas Sarkozy ügyeit felsorolni is nehéz. No és az a jelölt, aki adott esetben „beugrana” Fillon helyett, mekkora legitimitással rendelkezne, milyen alapon kérhetné a szavazók támogatását?

A Fillon esetleges visszalépése kapcsán felmerülő technikai-jogi problémák még ennél is súlyosabbak. Mint kiderült, a republikánus mozgalom anyagi válságba is kerülne Fillon visszalépése esetén, elsősorban azért, mert az eddig beérkezett kampánytámogatások jelentős részét nem a mozgalom, hanem Fillon személyes választási törpepártja kezeli. Másrészt a kampányfinanszírozási szabályoktól is tartanak a jobboldalon. Fillon kiesésével ugyanis semmi nem garantálná, hogy a „helyettes” kampánya később elszámolhatná azokat a költségeket, amelyeket Fillon kampányára költöttek. Ez azt jelentené, hogy a Fillon által költött pénzeket az állam később nem térítené vissza, a költségeket le kellene nyelni. Franciaországban a kampányfinanszírozás úgy néz ki, hogy a pártoknak saját forrásból, adományokból, piaci hitelekből össze kell szedniük a forrásokat, s ha a beszámolók a választás után helyesnek és szabályosnak bizonyulnak, az állam utólag megtéríti a jogosan felmerült kampányköltségeket.

Így lett a valószínű Fillon-győzelemből tehát két hét alatt politikai-pénzügyi pártválság és országos fülkeforradalmi helyzet. Sok a nyitott kérdés, a bizonytalanság. Ki tudja, hogy milyen ügyek kerülnek még elő a következő tíz hétben, ki tudja, milyen fordulatok várnak még ránk a kampányban. Így vagy úgy, szemlélőként unatkozni egészen biztosan nem fogunk. 1995, Édouard Balladur és Jacques Chirac csatája óta talán ez lehet a legizgalmasabb francia elnökválasztási kampány.