Vélemény

Lakner Zoltán: Változó állapotok

Hosszú idők sikertelensége megkérdőjelez minden stratégiát. A demokrata ellenzék felől nézve a helyzet rosszabb jelenleg, mint a kétharmaddal elvesztett 2014-es választás idején. Hiába elégedetlen az ország dolgaival a választópolgárok nagyobb része, a kormánypárt pozíciói masszívak, népszerűségi előnye szilárd, a Jobbik pedig legalábbis éles versenyben van a demokratákkal a pártversengés második helyéért.

Sokak szerint Orbán számára minden korábbinál kedvezőbb nemzetközi feltételek várhatók 2017-re. Hivatalba lép Donald Trump, a liberális demokrácia pozícióit csapások érhetik Franciaországban, Hollandiában. Bár Angela Merkel kormányon maradása valószínű, a szélsőjobboldali populizmus előretörése, valamint a többi uniós országban zajló hasonló változások gyengíthetik az ő politikai bázisát is s vele a hagyományos európai centrumpolitikát.

Tettamanti Béla rajza

A hazai pálya már régóta Orbánnak lejt. A kormánypárti klientúra burjánzik, benövi és gúzsba köti az országot. Megújult a kormánypárti médiabirodalom – nemcsak cégnevek, hanem a módszerek is változtak. Elérkeztünk a Tények utáni vagy inkább elleni világba, a rágalmazók és paparazzók édenkertjébe. E média szűrőjén keresztül, ha nem is a végtelenségig, de jelentékenyen befolyásolható a választók problémaérzékelése. A kormány a 2016-os évet is végig tudta csinálni a menekültellenes politika jegyében. Nem alábecsülve a menekültkrízis tényleges súlyát, a kormány egyoldalú megközelítésének médiaterítése meghatározta az állampolgári nézeteket. De azt is érdemes észrevenni, hogy a kormány a népszavazást követően mással is foglalkozott. Például olyan bérmegállapodást forszírozott a munkaadók és munkavállalók között, amivel kifoghatja a szelet nemcsak a baloldal, de a szakszervezetek vitorlájából is. Az alku hátrányai viszont a munkahelyeken és a munkaadók gazdálkodásában jelentkeznek. A kormány csak a politikai hasznok learatásakor lesz jelen, ahogy a rezsicsökkentés esetében is.

Mégis, mindez rámutat a Fideszre leselkedő veszélyekre. Az egymást követő kampányokra átállított kormányzati gépezet politikai hasznot hajt, ám elveszíti a tervezés és az előrelátás képességét. A pillanat uralása, vagyis az adott helyzet vérprofi elemzése, a bűnbakok azonnali kijelölése és a mozgósítható szavazók körében legnépszerűbb megoldás gyors kiválasztása óriási politikai képesség, de az oktatási rendszer beborulása jelzi, hogy ennek megvannak a korlátai és súlyos következményei. Az Orbán-rendszer számára van rizikó az átalakuló világhelyzetben is. A világpolitika új erős embereinek viselkedése beláthatatlan. Erősen kérdéses, hogy Orbán valóban támaszkodhat-e a kezét dörzsölve várt új szövetségesekre. S persze nem válik a kormány előnyére az sem, hogy ma már evidencia, mennyire korrupt az Orbán-rendszer. Ám az ügyek felfoghatatlan tömege, valamint az egyes ügyek közötti rendszerszerű összefüggés megértésének hiánya akadályozza, hogy a korrupciókritika frontján áttörést érjen el az ellenzék.

A „hagyományos” ellenzéki stratégiák vagy várakozások mit sem segítenek a – más kontójára – kockázatokat vál­­laló, a kedvező széljárásnak örvendő, sokak által utált, de még mindig bivalyerős orbáni hatalommal szemben. A magyar kormányt a politikailag szétforgácsolódó Európai Unió nem fogja távozásra szorítani, leckéztetni is egyre kevésbé bírja. A népharag sem fogja mostanában elsöpörni, részben mert nincs olyan mozgalom, amely meg tudná szervezni az elégedetlenséget, részben mert a részvételnél és a lázadásnál erősebb az elfordulás és a beletörődés érzése a társadalomban. Hiába bíztak az ellenzéki vezetők a visszalendülő ingában, 2014 egyik legfőbb tanulsága, hogy a hagyományos bal-jobb ingamozgás nincs többé, mivel a kétosztatú politikai rendszert a centrális erőtér váltotta fel. „Zöldmezős” vállalkozásra, politikai startupok feltűnésére fokozódik az igény, de a belépési feltételek, lásd a putyinizálódó-erdoganizálódó médiakörülményeket és a civilek ellehetetlenítését, egyre romlanak – hacsak nem a régi ellenzék agóniája érleli az újat. A legbiztosabb még, látszólag, a várakozás. Ez nem tétlenséget jelent, hanem jelenlétet és építkezést, reménykedve egy olyan változásban, amely kívülről vagy belülről megroppantja az Orbán-rendszert. Valóban nem mindegy, hogy ilyen esetben kik lesznek a színen. Más kérdés, hogy semmi sem garantálja egy ilyen változás emberöltőn belüli bekövetkeztét, pláne kedvező irányát.

Az ellenzék „szokásos” ostorozása közepette sem lehet állítani, hogy semmit se tettek volna 2016-ban. Éppenséggel a demokrata és nem demokrata ellenzék nagyon is próbálgatta, meddig tud elmenni. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a baloldali és liberális pártok nagy része bojkottáljon egy országos népszavazást – mégpedig sikerrel, hiszen a kvótareferendum érvénytelenül végződött. A Jobbik ezt követően alkujátszmába fogott magával Orbánnal, aminek nyomán a miniszterelnök nem tudta átvinni a „politikailag érvényes” népszavazás betetőzésének szánt Alaptörvény-módosítást. Az LMP szerinte kedvező megegyezést kötött az alkotmánybírák ügyében a kormánypárttal, abban bízva, hogy helyreállhat a kormánytöbbség feletti alkotmányossági kontroll. Csakhogy az erőviszonyok továbbra is a kormánynak kedveznek bő egy évvel a következő választás előtt: a Jobbik a tudatos építkezéssel sem érte be a Fideszt, és kérdés, elvisel-e még négy év ellenzékiséget; a demokrata ellenzék széttagolt, hatóköre beszűkült; az LMP hat éve hiába számít arra, hogy a mindenkiben csalódott szavazók végül majd nála kötnek ki.

A demokrata ellenzék berkeiben 2014-et megelőzően az összefogás-koncepció játszott domináns szerepet. Úgy vélték (egy ideig így véltem én is), hogy az erők koncentrálásával a Fidesz választási rendszere átfordítható, a baloldali-liberális ellenzék idővel akár alkotmányozó többségbe kerülhet.

Az akkori kudarc után az ötletek repertoárja most széttartóbb, ami egyfelől riasztó, mert nem látszik, mit kellene tenni, másfelől biztató, mert kinyitja a gondolkodást. A javaslatok egyike az előválasztás, a jelöltválasztás módosítása, mert így feltörhetők a párthatárok, új politikusok jelenhetnek meg, erősödik a választók részvételi szándéka, a győztes jelöltek biztosabb legitimációval rendelkezhetnek. Ez sem dönti azonban el a másik vitát. Azt, hogy a demokrata ellenzéki csoportok közös listát állítsanak az erők teljes egyesítése érdekében, vagy induljanak külön pártlistán, hogy a választók szavazhassanak a közös egyéni jelöltre, de ki is fejezhessék párthovatartozásukat a szürke számos árnyalatát felvonultató ellenzéki forgatagban. Ott van továbbá az 500 nap bokrosi koncepciója, amely szerint egy nagy levegővel mindenkinek össze kell fognia, de az együvé tartozás kényszere csak meghatározott ideig áll fenn. A demokratikus és gazdasági helyreállítást követően utat engednének a „normál” pártversengésnek. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, a demokrata ellenzéki szövetség kibővítésének ötlete is felmerült. Első körben az LMP-vel, habár egyelőre nem utal arra jel, hogy az LMP feladná távolságtartását a háromszoros utódpártoktól – értsd ez alatt az 1990 és 2010 előtti rendszerek, valamint a 2014-es közös lista érintettjeit. Az ellenzéki kör bővítésének másik, vakmerőbb javaslata arra vonatkozik, hogy alkalmilag a Jobbikkal is össze kellene fogni a Fidesz leváltása érdekében. Ettől valóban megsokszorozódna az ellenzék ereje. Ugyanabban a pillanatban viszont a baloldali-liberális tábor elengedné egyik utolsó elvi kapaszkodóját, elveszítené nemzetközi elismertségét, egyúttal egy ilyen lépéssel arra „tanítaná” a demokrata szavazókat, hogy a Fidesz ellen akár a Jobbikra is voksolhatnak. A demokrata erők biankó csekket állítanának ki a Jobbiknak, bemondásra elismerve néppárti átalakulásának valódiságát.

Mindebből kitűnik, hogy az egyes megoldási javaslatok nem is mindig hozhatók kapcsolatba egymással, nyitva hagynak kérdéseket, illetve újakat állítanak elő. Bár teljes és végleges megoldás aligha létezik, ahogyan tökéletes döntés sincs, célszerűnek tűnik más szempont felől vizsgálni a politikai technológiákat. Bár sokak szerint túlságosan elvont az Orbán-rendszerhez való viszony felől közelíteni, az ellenzék helyzetét mégiscsak az határozza meg, hogy Orbán új alaptörvényi és pártrendszert alkotott, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy ellenfelei ne is kerülhessenek a hatalom közelébe.

Az egyik lehetséges válasz a „Nemzeti Együttműködés Rendszerére” a kivonulás, a NER teljes bojkottja. Kérdés azonban, meddig lehet ebben elmenni: hova kerül, mi­lyen felületen jelenik meg, milyen forrásokból él és mikor „jöhet vissza”, aki kivonul? A távozás csak a parlamentre vonatkozna, vagy az önkormányzatokra, állami intézményekkel való érintkezésre, sőt a választásokra is? Nem éppen a maradék eszközök önkéntes feladását jelentené-e mindez? Van elég erő egy ellenállam és -társadalom működtetésére?

Ha utóbbi kérdésre nem a válasz, akkor is lehet alkalmanként élni a bojkott eszközével, legalábbis kombinálva azt a bennmaradással. Ennek alapja az a megfontolás, hogy a rendelkezésre álló kevés lehetőséggel kell jól gazdálkodni, hogy a kormánypárt akadályokba ütközzön, színvallásra kényszerüljön, a jogállami gondolkodásmód fennmaradjon. Ritkán ugyan, de felmerülhet a Fidesszel való együttműködés kérdése is, mint az alkotmánybírák megválasztásánál a parlamentben. Végül is az ellenzéki pártok 2015-ben büszkén jelentették be a kétharmad lebontását, amivel valóban megakadályozhatják, hogy a Fidesz bármit keresztülvihessen – döntés kérdése, hogy ezt blokkoló- vagy alkuerőnek tekintik.

Ha nem bíznak a kormánypártban s még közvetve sem kívánják alkalmi partnerség révén legitimálni, akkor egyedül a Fidesz elleni megegyezés módozatai jöhetnek szóba. Itt kerülnek terítékre a különféle szövetségstratégiák, a meglévő erők egyesítésétől az előválasztási versengésig. Ezek természetesen nem puszta technológiák, hiszen eltérő eredményre vezethetnek: például arra, hogy a jelentősebb politikai erők kisebb partnereiket korlátozó megállapodást köthetnek, arra, hogy több ellenzéki kiskoalíció alakul, vagy arra, hogy a választók szelektálják a résztvevőket. Ehhez jönnek még az LMP bevonásához fűzött remények, amelyek beteljesüléséhez „mindössze” arra van szükség, hogy az LMP megváltoztassa egyik alapvető stratégiai alapelvét, amelynek mentén távol tartja magát ettől a politikai közegtől. Még rázósabb a Jobbik-szövetség gondolata, ami valójában nemcsak választási együttműködést, hanem egy későbbi, az alkotmányos átalakításban való kooperációt is feltételez – nehezen belátható, hogy mire alapozva.

Van olyan elképzelés is, amit a legnagyobb erővel Haraszti Miklós fejtett ki, hogy nem a választáson és a választás után, hanem azt megelőzően van szükség együttműködésre, mégpedig a teljes ellenzéki spektrumon. A cél a szabályok megváltoztatásának kikényszerítése, az arányos választás bevezetésének követelése, akár a parlamenti választás bojkottja árán is. Itt az a kérdés, 2017 új világában megjelenne-e az a nemzetközi nyomás, ami a kormányt a követelés elfogadására kényszerítené. Kételyeket ébreszt az is, hogy a Jobbik valójában nem leváltani, hanem átvenni akarja a NER-t: elfoglalásához szüksége van a több­ségi választási rendszerre. Az arányos szisztémáról pedig az előnyei mellett a hátrányait is el kell mondani, nevezetesen a kormányalakítás nehézségét és a kormánytöbbség törékenységét, ami elvezethet a megegyezéses politikai kultúra virágba borulásához, de ahhoz is, hogy pillanatokon belül újra megjelenik az erős kéz iránti vágyakozás.

E verziók közös ismérve, hogy a baloldali és liberális erők külső-belső kapcsolatrendszerének újraszerkesztésével reagálnak az Orbán-rendszerre. Ám amiként az orbáni építmény nemcsak intézményekből áll, hanem egyúttal gondolkodásmód, politikafelfogás is meg az ezekből adódó országkép és világvízió, valamint az ezt támogató politikai közösség, úgy az ellenzékiség sem merülhet ki a választói bázisok képzeletbeli tologatásában a terepasztalon. Az elvi sarokpontok kijelölése, az ezekre alapozott szövetségi politika, a társadalmi bázis újragondolása, továbbá az ezekről vitatkozni képes szellemi közeg, végül a belső alkukon túlmutató személyi döntések nélkül nekiindulni sem lehet az Orbán elleni küzdelemnek. Mindezek nemcsak a pártokra, hanem a politizáló civilekre és a véleményformálókra is elvárásokat rónak.

A választók nem tekintik az ellenzéket kisebbik rossznak, ha azokat látják benne, akikkel akkor voltak elégedetlenek, amikor azokra szavaztak, akikkel ma elégedetlenek. Ideje megfordítani a 2018-ról való gondolkodást: nem az együttműködés kikényszerítése, különösen nem az összefogásnak álcázott presszió az ellenzéki siker feltétele, hanem a demokrata oldal újraértelmezése. Ha egy politikai közösség saját magán sem tud változtatni, hogyan tudna az országon?