Vélemény

Lakner Zoltán: Magyar Bourbonok

Ismét magasra csapnak az összefogásvita hullámai, ahogyan négy évvel ezelőtt. A Fidesz választási rendszere csapda és ürügy az ellenzék számára. A centrális erőtér két oldalára szorított ellenzéki szavazótáborok összekapcsolódása nélkül lehetetlen a győzelem, egyúttal az a tévképzet alakult ki, hogy kizárólag az együttműködés nyerő formájának és húzónevének megtalálása áll feladatként Orbán ellenfelei előtt.

A demokrata oldalon egyre elterjedtebb az a vélemény, hogy valamiképp boltolni kellene a Jobbikkal, együttműködni vele az egyéni választókerületekben. Ha összeadódnak a demokrata és jobbikos szavazatok, nagy vereség mérhető a Fideszre. Orbánt le kell váltani, aztán majd meglátjuk – lényegében ez volna a program. Amit alátámaszt, hogy

a Fidesz egyre inkább putyinizálja, erdoganizálja Magyarországot, így tehát minden olyan stratégia kétséges, amely 2018 utáni megoldásban gondolkodik.

Emellett a Jobbik megítélését viszonylagossá tette, hogy Orbán évek óta jobbról előzi a Jobbikot.

A 2014-es választást követően a közös lista szétspriccelő pártjai szent esküvéssel fogadták: felismerhetőre csiszolják karakterüket, hogy legközelebb ne csak a legkisebb rosszként állhassanak választóik elé. Bár tagadhatatlanul sokféle javaslattal és akcióval léptek fel, a választók meggyőzése mégsem sikerült. Ennek következménye, hogy a távlatos gondolkodás ismét háttérbe szorul, a műsor 2017 nyarán arról szól, hogyan kellene a korábbi sikertelen összefogást nemhogy újraszervezni, de kibővíteni.

Fotó: MTI / Balázs Attila

A siker egyelőre mérsékelt. Az MSZP miniszterelnök-­jelöltje magára maradt a (Gyurcsány nélküli) demokrata közös lista tervével. A közös lista korábbi leghangosabb híve, a DK ma a külön lista és a koordinált egyéni indulás mellett áll ki. Az előválasztás kútba esett, az új pólus most zuhan utána.

A Momentum külön indul, annak tudatában, hogy 2018-ban nem nyerhet egyedül, de azzal nem számolva, hogy utána aligha lesz lehetőség demokratikus építkezésre.

A Jobbikkal kötött technikai koalíció ideájától azt várják, akik ebben hisznek, hogy az átlendíti a NER által emelt akadályokon az ellenzéket. Utána jöhet a demokratikus átrendezkedés, majd mihamarabb egy „valódi”, tiszta és versengő választás.

A probléma mindössze annyi, hogy

nem tudjuk, mi az a közjogi rendszer, amiben a demokrata ellenzék és a Jobbik ki tudna egyezni egymással; nem tudjuk, hogy a Jobbik, ha győzne, nem viselkedne-e ugyanúgy, mint a Fidesz;

nem tudjuk, ha a kormánytöbbséghez szükséges lenne, a Jobbik koalícióra lépne-e a Fidesszel; nem tudjuk, az egyéni kerületi átszavazásra sarkallt demokrata választók egy része nem maradna-e ott a Jobbik táborában.

A Jobbik amúgy is azon dolgozik, hogy a nacionalizmus, az újraelosztási követelések és a kirekesztés hármas programjával új politikai centrumot teremtsen. Ha a Jobbik ezen a platformon sikeresen építkezik a Fidesszel szemben, akkor a baloldalra többé nincs szükség. Nem is elsősorban a múltja miatt, vagy mert a vezetői hiteltelenek, hanem strukturális okból: más töltené be a szociális elégedetlenség megfogalmazójának szerepét, csak éppen hierarchikus társadalomképpel és tekintélyelvűséggel kombinálva.

Nem véletlen, hogy a Jobbik nem beszél összefogásról.

A baloldalnak 2010 után azáltal kellett volna elbillentenie a centrális erőteret, hogy magához vonzza a Jobbik táborába vándorló elégedetleneket és a passzivitásba menekülő szavazók százezreit. A Jobbik legyőzése lett volna a Fidesz legyőzésének előszobája.

Nagyon kevéssé valószínű, hogy a választók új elégedetlenségüket a régire akarják visszaváltani. A karakteres jö­­vőkép nem elvont hobbi, hanem az a mozgatóerő, ami beindítja a választókat. Hibás a logikai sorrend, miszerint Orbán távozása után majd kitaláljuk, mit hozzon a jövő. Ellenkezőleg, egy élhetőbb jövő ígérete az, ami reményt adhatna a választóknak arra, hogy vegyék a fáradtságot és a bátorságot kiakolbólítani Orbánt.

Ha nincs ilyen jövőkép, akkor a demokrata oldal már megint csak arra hivatkozhat, hogy ő azért kevésbé rossz Orbánnál, amit sokan elhisznek, de nem elegen, és nincs is igazi aktivizáló ereje.

A vegetáló demokrata oldal, azon belül a baloldal alkalmi egyesítése a tudatos stratégiaváltást végrehajtó Jobbik-táborral az egyéni kerületi győzelmek érdekében: ez a ma ismert baloldal végérvényes felszámolásához vezethet. Mi több, egy demokratikus baloldali országvízió esélyének önkéntes feladása is. Holott egy ilyen jövőkép határozhatná meg az ellenzéki szövetségkötés értelmét és kiterjedését, és ehhez kellene hozzáilleszteni a választási indulás optimális technológiáját.

Az erről való gondolkodást szorítja ki a demokrata közvélemény mostani újabb összefogásvitája, amely egy gondolati lánc néhány elemére fókuszál csupán, tudomást sem véve az előtte és utána következőkről – mint hogyha ez a megközelítés nem vezetett volna már el egy kudarchoz. Hét év után ezt tudjuk felmutatni saját magunknak: semmit sem tanultunk, de sokat felejtettünk.