Vélemény

Lakner Zoltán: A közös ország feltételei

Tényleg nagy a baj, ha Zagyva György Gyula feltűnik Gulyás Márton videójában. Az is komoly gond, ha ilyen sokkoló kampányfogás szükséges annak tudatosításához: Magyarország a NER 3. kiadása felé halad, amiről minden okunk megvan feltételezni, hogy még gátlástalanabb, még inkább elnyomó természetű lesz, mint a jelenlegi verzió. Oka van tehát annak, hogy egymással korábban szóba sem álló s továbbra is alapvető vitákban álló személyek, mozgalmak közösen kezdik keresni a megoldást. A népfrontpolitika lényege mindig az, hogy az ördöggel űzzük ki Belzebubot, vagyis az adott pillanatban veszélyesebb ellenséggel szemben kell harcolni – a szövetségesek majd később számolnak el egymással.

A koncepciót támogatók közül sokaknak szinte kézenfekvő a második világháború Hitler-ellenes koalíciójának párhuzama, habár nehéz volna megmondani, nálunk ki oszthatná magára Churchill és Roosevelt szerepét.

A Gulyás Márton-féle, Zagyva mellett Pörzse Sándort, másfelől Törley Katalint vagy éppen Gálvölgyi Jánost és másokat is meggyőző elgondolás középpontjában a választási rendszer és a politikai versengés környezetének igazságos, arányos átalakítása szerepel. Eszköze az ellenzékre és a kormányoldalra gyakorolt nyomás, a civilek politikai célok mentén történő bevonása, valamint a nem konvencionális eszközök bevetése, a polgári engedetlenség minden eddiginél nagyszabásúbb használata lenne. Tagadhatatlan, hogy olyan válsághelyzetben, amely a demokrácia maradékának felszámolásával fenyeget, meríthetünk a „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel!” vagy „Az ellenségem ellensége a barátom” bölcsességeiből: így kerültek képbe a Jobbik-univerzum meghatározó figurái. A tavalyi népszavazási kampány pedig arra szolgáltat példát, hogy rövid idő alatt megtanítható az új eszközök használata. Ahogyan a szavazási bojkott és az érvénytelen voks néhány hét leforgása alatt széles körben elfogadottá vált, úgy a radikálisabb – de továbbra is békés – cselekvési formák szükségességét is elfogadhatja az ellenzéki közvélemény.

Fotó: Kökényesi Gábor

Aggodalomra adhat azonban okot a választói mozgalom keletkezéstörténete, pontosabban az ellenzéki közélet hétévnyi tapasztalata. A vonzó jövőképet és társadalomformáló koncepciót nyújtani alkalmatlan, saját töredezettségét felszámolni képtelen ellenzéki közélet ezen új próbálkozása a koncepciónyújtás újabb elhalasztása és az eddig sem létező összefogás kiszélesítése. Mégpedig annak a logikának a mentén, hogy ha megtaláljuk a legkisebb közös többszöröst – ahelyett hogy a közös osztókra koncentrálnánk –, akkor a politikus és civil szereplők a változás valódi ígéretével léphetnek fel, és ez végre megmozdíthatja az elégedetlenek nyilvánvalóan létező tömegeit. Ez, miként például az 500 napos kormányalakítás terve is, tovább halasztja annak megvitatását, hogy miféle jövőnek kellene következnie Orbán után – az összefogás-logika legengesztelhetetlenebb szószólói esetenként kifejezetten azokat hibáztatják, akik szerint első körben ezen kellene gondolkodni.

Ennek oka a közhangulat félreértése. Az állampolgárok több mint 60 százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon, körülbelül 50 százalékuk kormányváltást akar, de még mindig az emberek négytizede szeretné kormányon látni a Fideszt, a NER Fideszét, s a kormánypárt továbbra is magasan vezet a népszerűségi rangsorban. Többen akarják Orbán távozását, mint maradását, de még mindig neki van messze a legnagyobb egységes tábora. Minden összefogás-koncepció arra épül: nincs más feladat, mint az Orbánt ellenzők (ideig­­lenes) egy táborba terelése.

Csakhogy a népet aligha úgy kell elképzelni, hogy kiegyenesített kaszával várja az új Dózsa hadba hívó szavát. Ami az aktívan politizálók kisebbségén túli világban leginkább jellemző, az a kilátástalanság, az ebből adódó racionális rezignáltság és a körvonalazatlan változtatási vágy keveréke. Ha lenne jobb, szívesen választanák azt, de nem látnak ilyet. Biztosan akadnak, akiket lendületbe hozna, ha feltűnne a horizonton a változást valóban sejtető politikai szereplő – akár egy alkalmi egyesülés formájában.

Ám ez még mindig csak a probléma egyik felét oldaná meg. Ettől még a jobb élet valódi, hihető ajánlatával nem jutnánk előre egy métert sem. Ha ennek megvitatása újabb ha­­lasz­­tást szenved, mert elnyomja az aktuális összefogás­­sláger, akkor a reménybeli váltómozgalom vonzereje rögtön kemény korláthoz ér, miközben a szervezett és még mindig nagyszámú hívővel bíró kormányoldal egysége mit sem változik.

Az elmúlt évtized egyik legfontosabb tanulsága, hogy súlyos hiba a Jobbikra szavazó egymillió ember megbélyegzése. A baloldali és liberális ellenzék érdeke és felelőssége a nem szélsőjobboldali gondolkodású, „csak” elkeseredett Jobbik-szavazók motivációinak megértése. Ez azonban olyan politikai műveletet feltételez, ami e szavazók meggyőzését szolgálja, a nekik nyújtható jobb ajánlat kimódolását ösztönzi, nem pedig azt, hogy a legszélsőségesebb politikusok behívásával a demokratikus oldal feladja ezt a küzdelmet, beismerve: nem tud mit mondani azoknak az elégedetleneknek, akik már egy évtizede is elégedetlenek voltak. Arról nem is szólva, hogy például a Jobbik és az MSZP szavazótábora között kölcsönös az ellenszenv, ezért a szavazótáborok direkt egyesítése inkább illúzió, mint stratégiai opció. A demokratikus oldal tehát egy legalábbis nehezen kivitelezhető ötlet okán koptatja demokratikus és européer legitimitását itthon és külföldön a Jobbik körüli ötleteléssel.

S volna még valami, ami a kétkedést erősítheti a Jobbik, sőt a „néppárti” Jobbik hivatalos politikájától jobbra állók közös mozgalomba hívásával kapcsolatosan: nem ugyanazt akarjuk.

A Jobbik meg a hozzájuk köthető mozgalmárok jelenlétét az hitelesíthetné, ha csatlakoznának a liberális demokrácia értékvilágához. A „néppártosodás” vitatott művelete akár ezt is jelenthetné. Csakhogy ezzel nehezen fér össze a cigánybűnözés fogalmának minapi újbóli kimosdatása a Jobbik elnöke részéről, vagy ugyancsak tőle a budapesti Pride betiltásával kapcsolatos gondolatkísérlet. Az pedig végképp nem, hogy a Jobbik továbbra is „megfontolásra ajánlja” a műveltségi cenzus bevezetését, vagyis azt, hogy az alapfokú iskolai tanulmányaikat be nem fejező állampolgárok ne szavazhassanak. Mivel a szegénység, az iskolai hátrányok és az alacsony végzettségi szint szorosan összefüggnek, a Jobbik javaslata a legszegényebbek és köztük nagy számban a cigányok kizárását jelentené abból a jogból, hogy a saját sorsukról is dönthessenek. Dúró Dóra, amikor egy tavaly őszi sajtótájékoztatón erről beszélt, úgy érvelt, hogy akik másoknál „sokkal kevésbé hasznos tagjai a társadalomnak”, illetve nem rendelkeznek olyan ismeretekkel és felkészültséggel, amelyek „érdemessé teszik őket arra, hogy részt vegyenek a választásokon”, azok ne szavazhassanak. Szerinte nem idegen a magyar jogrendszertől a joggyakorlást alapfokú végzettséghez kötni, mert, ahogy mondta, a Fidesz-kormány is ezzel kapcsolta össze a jogosítvány megszerzését. Jogosítvány és szavazati jog, egykutya a Jobbik demokráciafelfogásában. Kirekesztés díszcsomagolásban.

Az emberi és polgári jogok egyetemességének elfogadása nemcsak a politikai együttműködés, hanem az élhető közös ország feltétele is. Ha a küzdelem a liberális demokrácia alapfeltételeinek helyreállításáról szól, akkor az illiberálisokkal szemközti oldalon a liberális demokrácia híveinek kell állniuk.