Vélemény

Lakner Zoltán: Ha az ellenzék jól csinálná…

Félrehord az összefogásvita. A látszat szerint a demokrata ellenzéki pártok körében a szövetségkötés hívei és ellenzői veszekednek egymással, holott majdnem minden szereplő valamiféle együttműködésben gondolkodik. Az egyetlen kivétel a Momentum, amely egyre határozottabban helyezkedik az egyedül indulás álláspontjára, úgy tartva, azzal nyer, ha távol tartja magát a régiektől – a szövetségigény figyelmen kívül hagyása azonban hatalmas rizikó.

Leszámítva a Momentumot, a baloldali és liberális ellenzék vitája valójában az összefogás hogyanjáról és erőviszonyairól szól. A kicsinyesnek tűnő, sokszor tényleg hisztérikus mószerolásba átcsapó viták megúszhatatlan részletkérdések körül lángolnak fel.

Mondhatja például a lapunknak adott interjúban nagyvonalúan a DK-alelnök Molnár Csaba, hogy a listavitát félretéve tíz nap alatt meg kellene állapodni az egyéni kerületi jelöltekről, nyilván ő is tudja: vegyes választási rendszerben az egyéni jelöltállítástól függ a listaállítás, egyik a másik nélkül nem hozható tető alá. A tárgyalási felhívás tehát nem bontja ki az igazság minden részletét, habár kétségtelenül ráirányítja a figyelmet az egyéni kerületi egyeztetés, amúgy mindenki által elismert fontosságára. Egyúttal lehívja az ászt, tudniillik az az ellenzéki szervezet jut kommunikációs előnyhöz, amely úgy védi a saját érdekét, hogy közben az együttműködés élharcosának látszik. Ezt a hadállást csak az tudja elfoglalni, akibe szorult politikai ügyesség. A DK érdeke most az, hogy elismertesse listaállító státuszát: az MSZP és az LMP mellett ők sem másokhoz akarnak csatlakozni, hanem hozzájuk lehet bekéredzkedni.

A közös vagy külön listán kívül az összefogásvita másik valódi tétje a szövetségbe hívott szervezetek köre. Hangulatjavító intézkedésként fontos lehet az egyszázalékos szervezetek felcsatlakozása a nagyobbakhoz, hiszen akár néhány százaléknyi voks is fontos szerepet játszhat a végelszámolásnál. A kis pártok által hozott népszerű személyiségek vagy az általuk képviselt szellemi muníció sem alábecsülendő. Velük azonban összességében még mindig csak a 2014-es összefogás(ok) újradrótozásáig lehet eljutni (a DK-val szövetségre lépő MoMa nem indult az előző parlamenti választáson, de Bokros Lajos az ellenzék közös főpolgármester-jelöltje volt 2014 őszén).

A Fidesszel szembeni nem jobbikos ellenzék hozzáadott értéke az LMP lehetne, amelynek támogatottsága most jelentékenyebb, mint az előző két, bejutást hozó parlamenti választást megelőző azonos időszakban volt. Esetében az a kérdés, felülvizsgálja-e álláspontját, miszerint parlamenti párttal, pláne korábbi kormányzó erővel nem lép választási szövetségre. Egyelőre ehhez tartja magát, bár soha akkora szövetségkereső zsizsegés nem volt még az LMP körül, mint most. Ki fog derülni, megteremthetők-e a politikai feltételek az LMP 5 százalékának ellenzéki szövetséghez csatolására, vagy a miniszterelnök-jelöltet állító pártok ma már nem is annyira exkluzív klubjába lépő ökopárt ismét egyedül startol, kiugrási esélyt látva a többi párt harcaiban, illetve leharcoltságában.

Az ellenzéki pártoknak nemcsak a már meglévő híveiket kellene összeterelniük egy közös szavazótáborba, hanem növelniük is kellene szimpatizánsaik létszámát. Bár Szigetvári Viktor, szintén lapunkban, azt mondta, hogy egy most őszi parlamenti választáson a Fidesz nem szerezne többséget, ez inkább a lelkesítés, mint az elemzés funkcióhoz tartozó mondatnak tűnt. Az is, amikor Gyurcsány Ferenc odáig ment minapi Nyugati téri beszédében, hogy azt állította: „Ha jól csináljuk, akkor lényegében a mai támogatottsággal is, márpedig ennél jobb lesz a végére, egyharmad alá csökkenthetjük a Fideszt.”

Az ellenzéki minimumprogram a kormánypárt abszolút (miniszterelnök-választó) többségének megakadályozása. Ehhez 40 egyéni választókerület megnyerése sem biztos, hogy elég, viszont jelenleg még 30 sincs meg, még a Jobbikkal együtt se. A miheztartás végett: 2014-ben a közös listás összefogás 10 egyéni képviselői mandátumot szerzett, és az akkori pártszövetség tagjainak össztámogatottsága ma sem magasabb.

Ezért volna szükség valamiféle megegyezésre, a már említett kiegészítő partnerségre, valamint és legfőképpen: több támogatóra, a Szent Grálként keresett plusz egymillió szavazóra. Minél magasabb a választási részvétel, annál valószínűbb, hogy a társadalom többségére jellemző elégedetlenség végre Fidesz-ellenes voksokban is kifejeződik, ám a szavazók nem jönnek be maguktól az ajtón, csakis politikai munka eredménye lehet a nagyobb szavazói aktivitás. Ahogyan az is, hogy főként a demokrata oldal számára jelentsen majd előnyt, és ne a Jobbiknak. Program, személyek, kampány és szövetségi konstrukció – ezek mind fontosak ahhoz, hogy az elégedetlenség kormányváltó demokrata vokssá változzon.