Van egy város, ahol inkább szobrot emeltek a migránsoknak

2017. augusztus 10. 17:20 - szerző: Martin József

A kőcsalád némán tiltakozik a féligazságoktól hemzsegő, éjjel-nappal „migránsozó”, határokat nem ismerő hangzavar ellen. 

Előfordulhat-e ez nálunk? Dallasi tar­­tózkodásunk második napján kiderült, hogy az itthon 220 volthoz szokott villanyborotvám nem működik, mert nincs adapterem, amely az ottani 110 voltra alkalmassá tehetné. Menjünk el ebbe és ebbe a Targetbe, mondja az igen készséges szállodaportás. Elmegyünk, de kiderül, hogy az adapterből éppen kifogytak. Téblábolunk az áruház előtt, s végül a vasárnap délelőtti futó bevásárlását végző, nagyjából negyvenes fiatalemberhez fordulok, adna-e tanácsot, autó nélkül hogyan jutok el a másik boltba.

– Várjanak kicsit, mindjárt jövök – feleli. Valóban jött, beültetett az autójába, telefonált egyet-kettőt, megállapította, hogy egy harmadik áruházba kéne mennem. Nem baj, úgyis arrafelé lakik, aztán elmagyarázza, melyik vonattal jutunk vissza az immár elég messze lévő belvárosba. Megvan a kütyü, megtalálom a vonatot.

A szerző felvétele

Ez történt egy verőfényes vasárnap délelőttön, Dallasban, az Egyesült Ál­­lamok kilencedik legnagyobb városában. Az utazás azért is a világ és nem mindig könnyű életünk egyik legvarázslatosabb „találmánya”, mert a másik ország, a másik város közvetlen megismerése háttérbe szoríthatja a szükségképpen kialakuló, a szellemi restség és megszokások táplálta sztereotípiákat. A Kennedy-gyilkosság szörnyű valósága és a Ewing família mil­­liomosainak képzelet szülte sorozata egyaránt alkalmas lehet arra, hogy az igazi Dallast elrejtse előlünk. Azt a Dallast, amely Amerika egyik legdinamikusabban fejlődő térségének centruma, és erről a látogató rengeteg közvetlen benyomást szerezhet.

Most azonban beszéljünk egy másik bővülésről, gazdagodásról, amely a kultúra nemzetközi világában jelentős visszhangot váltott ki. A The Wall Street Journal azt írta, hogy távoli világok művészetét segít megismerni és csekély tudásunkat gyarapítja az iszlám kultúráról a Dallas vezető múzeumában nyílt új kiállítás. Amikor a hatvanas években az 1948-ban kivándorló magyar ügyvéd, Unger Ödön nagyjából tizenegy évszázad iszlám kultúrkörének kerámiáit, szőnyegeit, textí­­liáit, miniatúráit, kéziratait és még sok minden mását gyűjteni kezdte, a kultúrák közötti közeledést még egészen másként értelmezték, mint manapság. A mintegy kétezer tárgyból álló gyűjtemény, amelyet a Dallas Museum of Art rotációs alapon, részletenként mutat be, az emberi szépséget és kreativitást helyezi előtérbe, iráni, indiai, kairói, afrikai és más mesterek műveinek jóvoltából. Talán ez is magyarázza, hogy a terrorista rémtettektől hangos világunkban szakfolyóiratok és tekintélyes napilapok egyaránt szívesen elemzik az új dallasi kiállítást, és teljes joggal, hiszen a kincsek nagy része először kerül nyilvánosság elé. Könnyedén megjósolható, hogy a gyűjtemény Dallas amúgy nem kevés jelentős látnivalóinak számát gyarapítja.

A dallasi pillanatkép a kultúrák egymásba fonódásának remélhetően véget nem érő láncolatával ejt rabul. Innen viszont New Orleansba repülünk, amelynek történelme eleve különféle kultúrákra és ezek emlékeire épül: a spanyol, a francia, az angol múlt szinte szembeköszön. Itt következhetne a föl­­sorolás a hallatlanul „sokszínű” városról, a dübörgő Bourbon Streetről, Armstrongról, akinek méretes szobra fogadja az utast a repülőtéren, a Mississippiről, a „vizek anyjáról”, amelyről sokat és varázslatosan írt az igazi nevét elhagyó és álnevén világhírűvé vált Mark Twain. És még sok minden másról.

A szerző felvétele

Most viszont csak egy szoborról, röviden. Nem arról, amelyet nagy viták közepette lebontottak – az 1861–65-ös polgárháborúban a déli seregeket irányító Robert E. Lee tábornok szobrát nemrégiben távolították el a városból –, hanem egy másikról, amely ott áll a nagy folyam közelében. Nem különösebben megragadó, talán kicsit sematikus is, de a maga módján a kőből kifaragott angyal és a mögötte álló négyalakos csoport a mai világ egy részével folytat perlekedő párbeszédet. 1995-ben állították a „bevándorlók” emlékére. Egy család – a szülők két gyermekkel – jelképezi őket, „a bátor férfiakat és asszonyokat, akik elhagyták hazájukat, szabadságot, boldogulást és jobb életet keresve egy új országban”.

A szobor nem beszél, de hallgatása nagyon beszédes. Lehet, hogy esztétikailag nem veszi föl a versenyt Rodin vagy Maillol alkotásaival, de a kőcsalád némán tiltakozik a féligazságoktól hemzsegő, éjjel-nappal „migránsozó”, határokat nem ismerő hangzavar ellen.