Túl minden kategórián – Szentirmay Erzsébet nyugdíjasként lett sztárteniszező

augusztus 13. 15:21 - szerző: Lampé Ágnes

Szentirmay Erzsébet igazából extrémsportoló: negyven fokban és 89 évesen is teniszezik. Fiatalkora óta játszik, de csak nyugdíjba vonulása után kezdett el igazi sikereket elérni: azóta korosztályában többszörös világ- és Európa-bajnok, sokszoros tornagyőztes. A külföldi versenyekre legtöbbször kocsival viszi a hetvenéves „kislányokat”, ha kell, egy-egy délelőtti döntő után több száz kilométert vezet haza. A hőség nem zavarja, azt mondja, csak a fiatalok panaszkodnak egy kis meleg miatt. Ha úgy érzi, nem bírja tovább, na, akkor még tíz perc játék. Az életkor pedig nem érdekli.

– Ma egy kicsit nehezebb játszani – jegyzi meg Erzsi egy igencsak szeles délelőttön a Vasas-pályán, csaknem egy óra intenzív tenisz után. De aztán küzd minden poénért, nincs elveszett labda. A végén még pár szerva, levezetésnek rövidítés, nyesés és röpte.

– Csak egy perc, még odaköszönök az Európa-bajnokságra felkészítő edzőmnek, aztán mehetünk – így Erzsi, és átkocog a szomszéd pályához. Puszi-puszi.

Nénizni nem lehet, magázni sem.

Játék után irány a büfé. A főbejárat melletti vitrinben két oklevelet mutat: az egyik azt igazolja, hogy ő, Szentirmay Erzsébet a korosztályában a 2016-os világranglista első helyezettje egyéniben, a másik pedig azt, hogy vegyes párosban is.

Fotó: Kovalovszky Dániel

A korosztály nem elhanyagolható szempont, tekintve, hogy Erzsi 89 éves.

Zalaegerszegen született 1928-ban, édesapja nagybirtokos volt. Három húga mellett nem volt unalmas a családi élet. Édesanyja Parkinson-kóros lett, állapota gyorsan romlott, elveszítették. A gyerekekre a nagymama vigyázott, „csodálatos volt, öröm rá emlékezni”.

A harmincas években Erzsi katolikus gimnáziumba járt, apácák tanították.

– Később az iskolában a parkból télen jégpályát, nyáron teniszpályát csináltak, ott lötyöghetett, aki akart. Csak úgy, oktató nélkül, a maga örömére. Egymással hülyéskedtünk, tetszett nagyon. Itt kezdődött el minden, ami tenisz.

A háború veszélyét nem igazán érezte. Igaz, két német tisztet elszállásolták náluk pár hétre, de „jó kapcsolatban voltunk, udvariasak, kedvesek voltak, tőlük abszolút nem kellett tartani”. Azért a negyvenes évek hoztak félelmet, a ’44-es megszállás után mindennapossá vált, hogy a bombázások elől a pincébe, óvóhelyre menekültek.

Közben a család úgy döntött: Erzsi 1943-tól Pesten, az Apáczai Csere János Kereskedelmi Főiskolán tanuljon. Az 1945-ös „felszabadulás” nem hozott sok jót, féltek az oroszoktól.

– Apám el is vitt minket, lányokat egy védett helyre, nehogy megtaláljanak és bántsanak.

Az új rendszerben minden vagyonukat elveszítették, a családi földek az akkor alakuló téeszekbe kerültek, Erzsi félbehagyta az iskolát.

– Különösebben nem érintett meg, nem ragaszkodtam az ottani dolgaink­­hoz. Pénzt kellett keresnem, ezért elvégeztem egy gyors- és gépírói tanfolyamot.

1947-től már az Andrássy úton, a MÁV gépészeti szakosztályán ütötte a betűket.

– Ott akadtam össze egy kolléganővel, aki teniszezett. Egyszer elhívott játszani. Persze nem volt sem ütőm, sem labdám, ráadásul ezeket akkor beszerezni sem nagyon lehetett. Végül a pályán ténykedő Zinger bácsitól kaptunk kölcsönfelszerelést. Zinger bácsi használt dolgokkal kereskedett, és edzőnek nevezte magát, később szívességből játszott is velünk. Közben a pályán kívül nem nagyon volt szabad mondani, hogy teniszezünk, mert úri sportnak tekintették. Munka előtt, fél hétre mentünk játszani, illetve inkább csak próbálgattuk a teniszt, figyeltük a profikat. Egy idő után már hetente háromszor-négyszer jártunk, egyre jobban ment, így aztán már órákat is vettem.

Az ötvenes évek elején a MÁV-hoz tartozó BVSC teniszszakosztályának tíz pályája volt, edzővel. Erzsi bekerült, már minden délután játszott, szakember foglalkozott vele. Itt tanulta meg az ejtés művészetét.

– Az én koromban már mást jelent egy rövid labda, mint annak idején – nevet. – Ma is abból élek, amit akkor tanultam.

1953-tól országos versenyeken is indulhatott.

– A selejtezőben kezdtem, aztán jött a harmad-, a másod-, majd az első osztály. Gyorsan haladtam, és már egy jó kis faütőt is tudtam venni magamnak.

Az egyesületnél nagy társasági életet élt, közben a hivatalban sokat dolgozott.

– Az értekezleti gyorsíró akkoriban keresett szakmának számított. Így 1953-ban áthelyeztek a vezérigazgatói titkárságra, mert a vidéki igazgatókkal zajló értekezleteken szükség volt arra, hogy valaki képes legyen beszédtempóban gyorsírni.
1956 furcsa helyzetet teremtett.

– A vezérigazgató környezetében min­­denki párttag volt, én viszont párton kívüli, ezért amikor nekik a forradalom alatt el kellett tűnniük az épület egyik elkerített, titkos helyére, egy másik lánnyal ketten tartottunk még éjjel is ügyeletet. De nem voltam begazolva. Volt a házban K-vonalas telefon. Az egyik nap kétségbeesve hívta a központot a MÁV debreceni vezérigazgatója, hogy ott áll egy szerelvény tele a Szovjetunióba szállítandó fiatalokkal, és egyedül képtelen elintézni, hogy a szerencsétleneket ne vigyék ki az országból. Én meg a K-vonalon felhívtam Maléter Pál honvédelmi minisztert, meg is ígérte, hogy mindent megtesz. Hogy sikerült-e neki, nem tudom.

A forradalom leverése után sokak menekülését segítette Erzsi. Hozzáfért ugyanis a MÁV-os nyomtatványokhoz, így különleges igazolásokat, hivatalos nevükön kiküldetési rendelvényeket állított ki, amivel a disszidálni készülők szabadon mozoghattak a határsávban.

– Én sosem akartam elmenni, gondoltam, annyit mindig keresek, hogy megéljek belőle.

A megtorlások idején be akarták léptetni a pártba.

– Eldöntöttem, hogy nem teszem meg.

Erre először kirúgták, aztán végül átkerült a számviteli főnökségre.

– Az északi fűtőház tartozott hozzám, a mozdonyvezetők és a segédfűtők számfejtésén dolgoztam, számítógép nélkül. Aztán termelési diszpécser lettem. Az volt a dolgom, hogy nyilvántartsam a telített és nem telített talpfákat, vezetékoszlopokat, szőlőkarókat, bányafákat. Minden reggel egyeztettem az üzemvezetőkkel, bekértem az előző napi termelési adatokat. Nagyon szerettem csinálni. Két év után pedig átkerültem a Vasúti Tudományos Kutatóintézetbe vezérigazgatói titkárnőnek, békés, kényelmes helyre. Maradtam is nyugdíjig, vagyis 1985-ig. Majdnem negyven évet dolgoztam a MÁV-nál.

Munka után mindig teniszezett. Edzett, edzett és edzett, egyre jobb eredménnyel. Egy idő után, már első osztályú játékosként megkeresték az egyesületek is.

A versenyeken remekül szerepelt, egy­­szer majdnem magyar bajnokságot nyert. Az újságok címlapon hozták, hogy az esélytelennek kikiáltott Sándor Erzsit, ez volt a leánykori neve, csak a döntő szettben, 7:5-re tudta megverni az akkori magyar bajnok.

Az igazi teniszkarrier 55 évesen, nyugdíj után, szenior kategóriában kez­­dődött.

– Tizenhat országot bejártam. Legtöbbször kocsival megyek, néha viszem a hetvenéves kislányokat is a világversenyekre. Pár éve történt, hogy reggel kilenctől fél tizenkettőig lejátszottam a döntőt három szettben, nyertem, díjkiosztás, ebéd, aztán kettőkor elindultunk, én meg hatszáz kilométert vezettem haza. Egy másik évben pedig a páros döntőben, ahol egy korosztállyal lejjebb kellett mennem, mert 85 év fölöttieknek már nem indítanak versenyt, a meccs után, fél háromkor indultunk haza, akkor ötszáz kilométert vezettem hazáig.

Erzsi edzősködött is.
– Ez rafinált sportág, szép dolog a versenyzés, de nagyon fel kell készülni, tudatosan, rendszeresen edzeni. A legfontosabb, hogy megtanulják: a tenisz agyban dől el. Koncentrálni kell. Nekem már akkor tudnom kell, hová érkezik a labda, amikor az ellenfél még csak készül az ütésre. Nem szabad levenni a szememet a labdáról. Federernek is ez a titka: mindig mozog, gyors, és agyban is játszik. Elfáradni tilos.

Erzsi pedig igazán fáradhatatlan. A mostani kánikulás időben is szinte mindennap délelőtt 11-re jár teniszezni. Azt mondja, csak a fiatalok panaszkodnak egy kis napsütés miatt.

– Csöppet erőt kell vennem magamon, az igaz, de ez ad valami pluszt még ma is.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Hétvégenként „csak” párosozik, le­­ve­­zetésként. És persze még mindig nemzetközi versenyekre jár. Hatszoros Európa-, négyszeres világbajnok, tizennyolc világbajnoki érme és félszáz tornagyőzelme van.

– Az kicsit fáj, hogy külföldön sokkal jobban elismernek és ünnepelnek, mint itthon. Itt lényegében nulla vagyok, a szövetséget nem érdeklik az eredményeim. A legutolsó világversenyen, Ausztriában még mindig engem küldtek a centerpályára. Pedig sok fiatal, híres teniszező volt ott.
Brosúrát mutat.

– A keszthelyi nemzetközi bajnokságon szenior kategóriában ötvenötször lettem első. Senki nincs még a közelemben sem. A kontinensválogatottba is bevettek, még az amerikaiakat is legyőztük.

Versenyezni külföldre jár, itthon hetven év fölött már nincs hivatalos kategória.

– Én meg hetvenötnél fiatalabbak közé nem megyek. Nyolcvanöt fölött pedig már nincs is kategória, így a nyolcvanasok között játszom. Na, ez az idei világbajnoki érmem, ez meg a tavalyi. Mindkettőn minimum nyolcan indultunk.

Férjével is a tenisz révén ismerkedett meg.

– Mondjuk ő kocateniszező volt, szintén a MÁV-nál dolgozott. Egy szilveszteri bulin találkoztunk a Royal Szállóban, eleinte nagyképű, beképzelt fickónak tartottam, szóval nem indult valami jól a kapcsolat. De kitartóan udvarolt, én meg beadtam a derekamat, 1964-ben lett belőle házasság. Neki ez már a második volt, nekem az első. Gyerekünk nem született, én akartam volna, de ő már nem.

A Vasas most a család, szeretik na­­gyon, ő is a sporttársakat: süte­ményt visz az edzőknek, locsolja a virágokat.

– A szorgalom a titkom. Ha úgy érzem, nem bírom tovább, akkor még tíz percet végig kell csinálni. A sport egészséget ad, életemben nem voltam még megfázva sem. A kor pedig nem izgat, mert egyáltalán nem számít.