Szász János: A bűn nem tintafolt, ami felszárad
– Kodelka Ferenc hentes nagyvállalkozó 1925-ös meggyilkolásának története már korábban is foglalkoztatta önt, hiszen egy korai rövidfilmje, a Léderer-ügy is erről szól.
– Több párhuzamos kérdés is érdekelt ebben a bűnügyben. Az ilyen eseteknek az egyik kérdése, hogy hol húzódik a határ egy ragadozó állat és egy ragadozó ember között. Azt akartam, hogy a film ezen a nagyon vékony mezsgyén játszódjon, miközben azért ide-oda lendül az inga. A másik, ami az eredeti bűntény leírásában is szerepelt, hogy Lédererék többször próbálták Kodelkát megölni, de először meggondolták magukat, mert kevés pénzt hozott volna nekik. Ezért inkább visszapofozták az életbe, és Léderer egészen addig árulta neki a feleségét, amíg meghozta a kívánt pénzt – majd meg is ölték, és feldarabolták. Ez érdekes dolog a tettesek felől nézve is, de engem igazából az áldozat oldaláról izgatott: vajon tudta-e, érezte-e, hogy mi vár rá, vagy csak belement a játékba, hogy megkapja a nőt? Nekem közel áll a szívemhez Bartók Béla csodálatos mandarinja, akit nem lehet elpusztítani, amíg el nem éri – Buñuellel mondva – „vágyának titokzatos tárgyát”.
– Sokrétű történettel van dolgunk, túl a gyilkosságon és túl a fékezhetetlen vágyakon. Hiszen ott a történelmi miliő, ráadásul tulajdonképpen az „áldozat” Kodelka is egy utolsó gazember, aki háborús szállítóként gazdagodott meg.
– Kodelka egy igazi oligarcha, ismerjük ezt a típust távolról és közelről. De nincs is felmentés a filmben, nem gondoltam, hogy bármelyikük szerepét egy pillanatig is érdemes lenne szépítgetni.
– Ilyen brutális nyitójelenetet nem sokat ismerünk a filmtörténetben. A bordélyházi képsorok valósággal sokkolják a nézőt.
– Nekünk sokk, de egy prostituáltnak ezek a hétköznapjai. Igazából nem sokkolni akartam, hanem inkább azt, hogy világosan, leplezetlenül mutassuk be ezt a világot. De még ez is szinte lányregény ahhoz képest, hogy milyen borzalmas érzés lehet egy nőnek mindezt átélni. Csak sejtjük, hogy mi van a szobák mélyén. Azt akartam, hogy „a kamerából a szűrőt kivéve” vágjunk bele a történet közepébe.
– A filmbeli nemi aktusok közül egyetlen tűnik „normálisnak”, de Léderer és Mária eközben beszélik meg a gyilkossági tervet.
– Azért van nehéz sorsa a filmnek, mert kényszerű kerülőutakon jár. Az effajta filmkészítésért meg is lehet bűnhődni ma Magyarországon. De úgy érzem, ez mégsem fog bekövetkezni. Nem akartam nagyon összekavarni a történetet, nemcsak az „eredetiség” miatt, de úgy érzem, hogy mindhárom szereplő rossz ember, mégis mindegyik törekszik arra, hogy egyszer az életben jót cselekedjen, de egyiknek sem sikerül. Van egy gyilkos, aki mégiscsak megment egy emberi életet – belekóstol ezzel egy másfajta létbe –, van egy prosti, aki szeretne szűz lány lenni. Megpróbálnak egyről a kettőre jutni, de inkább még mélyebbre süllyednek. Nemcsak felmentést nem akartam adni, de olyan pozitív figurát sem akartam mutatni, akitől elolvad a néző szíve. Könnyű lett volna a Gryllus Dorka alakította Máriából azt kihozni, hogy ő folyamatosan kényszer alatt van, de a történetben éppen az ingadozás a lényeg. Valaki hibaként rótta fel nekem, hogy nem tudja, mi van a nő fejében. Én ezt erénynek tartom.
– Filmjeiben visszatérő motívumok az elfojtott szenvedélyek és a gyilkolás iránti vágy vagy annak felszabadító hatása. Miért foglalkoztatják önt ennyire ezek a témák?
– Érdekelnek a szélsőséges történetek. Eredetileg karmester szerettem volna lenni, vagy pszichiáter, és csak legutolsósorban filmrendező. Az első kettő nem lettem, de mindkettőből szeretnék profitálni: egyfelől ott a zene szeretete, fontossága, másfelől pedig a kíváncsiság, az emberek iránti empátia, a megértés. Rettenetesen kíváncsi vagyok. Úgy is, mint rendező, mint ember, mint tanár. Nekem ez a benzinem, ez hajt. Ez a kíváncsiság munkált bennem például az olyan kísérleteknél, mint a Witman fiúk vagy a Woyzeck: hogyan szánod meg, hogyan érted meg a gyilkost? A szimpátia felkeltése a rossz oldalon, hogy megszűnjön a rossz oldal maga. Több helyen kifejtettem már, hogy engem nagyon érdekel a bűn, de mindig annak tükrében, hogy van jó. Ez nem „keresztényi” gondolat részemről, de mégiscsak alapja a gondolkodásunknak a Jó és a Gonosz párharca. Ez a harc nagyon dinamikus, ezért gondolom, hogy filmet kell csinálni belőle.
– Nagy igazság, hogy nem tudjuk, milyen a jó, ha a rosszat nem ismerjük.
– Mint A Mester és Margaritában mondja Lévi Máté: „Hová lenne az általad képviselt Gonosz, ha nem lenne Jó?” Nem véletlen, hogy háromszor rendeztem meg ezt a darabot.
– Hihetetlenül feszültek a mészárszéki jelenetek, ahogyan Léderer darabolja, szeli a húst, ahogyan készül a rémtettre. Nyilván azért forgatta a filmet fekete-fehérben, mert mindez színesben valószínűleg elviselhetetlen lett volna.
– Egészen biztos. A forgatásról nem maradtak fenn színes felvételek. De volt egy tudósítás az RTL Klubon, ahol színesben lehetett látni a vágóhidat. És idegen volt tőlem. A színes film elfogadhatatlan lett volna, a néző valóságos szekírozása.
– A darabolós képsorok még fekete-fehérben is a tűréshatár szélén vannak. A zene is több meglepetést kínál: a bordélyházi jeleneteknél megszólal egy idegesítő dobszóló, ami aztán még kétszer visszatér, aztán a film közepétől eltűnik. A filmet különös keretbe foglalja Gounod Ave Mariája és Satie Gnossienne-je. Közben pedig több nyomasztó hangulatú zene teszi még fenyegetőbbé a légkört.
– Először kellett egy zene a Moulin Rouge-jelenethez, ez lett a kissé dzsesszes Satie-átirat, amire táncolnak. Ez volt a kiindulópont. Aztán jött az Ave Maria eléggé „szemtelen” használata, amit ráadásul Zarah Leander, a nácik kedvenc színésznője énekel. Általában vágás közben, Korniss Pannival folyamatosan találjuk ki a zenéket. Mivel nem lehettem zenész, sokat foglalkozom zenével, olyan, mintha egy kicsit zeneszerző lennék. Ezért is használok sok zenét színházi és filmes munkáimban is. Az alapzenéket az izlandi, Golden Globe-díjas, Oscar-jelölt Jóhann Jóhannsson írta. Nagyon jól tud beszélni az északi depresszióról – többnyire napsütés nélküli zenéket ír. Csináltunk együtt egy operát Norvégiában, és abból használtunk fel több részletet a filmben.
– Színészeitől ezúttal is rendkívüli teljesítményt követel, extrém helyzetekbe hozza őket.
– Máthé Tibor operatőrrel nagyon összenőttünk, szinte testvéri kapcsolat a miénk. Keményen dolgozunk, és ezzel, úgy gondolom, hogy elérjük ezt a hőfokot a színésznél is. Ha megszállottságot lát bennünk, ő is azzá válik. De ismét visszatérek a kíváncsisághoz: ha a színész látja, hogy a rendező kíváncsi rá, egészen másképpen működik, mintha azt érzi, hogy a rendezőt csak az érdekli, amit ő mond a színésznek. Ebben a filmben is olyan partnerekre találtam, akikkel gyakorlatilag el lehet menni a falig. Ebben a végletekig fokozott metoo-világunkban ilyen jeleneteket felvenni, óvatosan és vigyázva a színészekre, önmagában is kihívás, vagy egyáltalán azt kipróbálni, hogy a filmnek hol a határa. Amikor elindul a felvevőgép, a filmszínész abban a néhány másodpercben, percben végtelenül szabad. Nem úgy, mint a színházi színész, akinek össze kell raknia a figurát, hanem mindent kipróbálhat. És nekem az a dolgom, hogy bátorítsam. Nagyszerű színészekkel dolgoztam: Nagy Zsolttal, Hegedűs D. Gézával, Gryllus Dorkával, akik odaadták magukat, mert érezték, hogy nem fogom rosszra használni ezt a bizalmat.
– Léderer megkapja a pénzt Kodelkától a nőért, a gyilkossági terv akár okafogyottá válhatna. Mi hajtja mégis: bosszúvágy, vagy csak nem bír leállni?
– Nem, azt hiszem, ennél sokszor egyszerűbb. Léderer az első pillanattól kezdve azt mondja Máriára, hogy „ő az enyim”, és igazából csak ő van neki. Mi csak gondoljuk, hogy odaadja. Ezért az egész végül is egy szerelmi bűntény. Addigra sok minden történik hármójuk között, és az is benne van a képben, hogy Léderer tényleg elmegy a pénzzel, az is, hogy visszajön, és a nőt mészárolja le, és az is, hogy mindkettőt. Engem legjobban ezeknek az embereknek a folyamatos kiszámíthatatlansága érdekelt, és azt akartam elérni, hogy a néző ne tudja, mi lesz a következő lépés.
– Ebbe a végzetes háromszögbe többször beköszön a történelem. Megjelenik a mészárszékben a Krupp család képviselője. Jól ismert e család szerepe a náci hadiiparban. „Nagyüzemben kell gyilkolni” – mondja a német vevő Kodelkának, elavultnak nevezve az ő módszereit. Kikerülhetetlen az asszociáció.
– Éppen az asszociáció miatt van benne. Bár ez melléktéma, de azért hozza magával Léderer első világháború utáni előéletét, részvételét a fehérterrorban, a különítményesek nyugat-magyarországi tömeggyilkosságaiban. Történelmi távlatba akartam helyezni 1925-öt, hogy érzékeljük: nincs már sok hátra ebből a „békés vérengzésből”.
– A húszas években számos országban voltak hasonló szörnyű bűntettek: gondoljunk csak a francia Landrure, a „düsseldorfi rémre”, a New York-i „szürke emberre”… Valaminek kellett lennie a levegőben.
– Jól példázza ezt a légkört Móricz Zsigmond Szegény emberek című novellája. A férfi visszajön a háborúból, és megöl két gyereket húsz pengőért. Meghatározó, hogy honnan jönnek ezek az emberek. Léderer esetében ott van a kísértő múlt, amitől nem tud megszabadulni.
– Vajon mi lett a sok névtelen különítményessel?
– A film elején van egy utalás arra, hogy egységeik feloszlatása után vissza kellett illeszkedniük a társadalomba. De szerintem a többségük képtelen volt erre. Senki nem tudja elfelejteni, kitörölni emlékezetéből, ami történt vagy amit elkövetett. A bűn nem olyan, mint egy tintafolt, ami felszárad.
– Milyen fogadtatást vár a közönségtől?
– Most fejeződött be éppen egy körutunk a filmmel vidéken. Rengeteg helyen jártunk, Debrecenben, Jászberényben, Szolnokon, Kecskeméten, Szombathelyen. Még soha nem éreztem itthon ilyen megnyugvást, hogy jó dolog filmrendezőnek lenni, hogy hat az emberekre az, amit csinálok. Külföldön már éreztem ilyet, lehet, hogy ezzel a filmmel most pont fordítva lesz, sokkal nehezebben fogják befogadni, mert nagyon kényes téma – kaptam már visszajelzéseket. Még nem tudom, hogy a nézőszám milyen lesz, bár jól indult, de találkoztam egyszerű mozinézőkkel, akik nem mentek el a beszélgetésekről, nem is kérdeztek, hanem elmondták, ami bennük volt, elfogadták és érezték, hogy valami történt velük – ez óriási ajándék, olyan, mint a legértékesebb gázsi. Pedig féltem, hogy nagyfokú elutasításban lesz részem. Amikor beleugrottunk ebbe a medencébe, nem voltunk biztosak abban, hogy van benne víz. Most, hogy tele van vízzel, úszunk benne, és nem árral szemben. Ön most egy nagyon boldog rendezővel beszél.
– Azon kevesek közé tartozik világszinten is, aki „másodgenerációs filmrendező”, és immár tanít is. Mit hozott otthonról és mi az, amit át tud adni?
– Apám (Szász Péter, egyebek között a Fiúk a térről és a Szépek és bolondok rendezője – GNL) mindig kiszorított ember volt, akitől inkább elvettek, mint adtak neki. Hallatlanul tehetséges volt, számtalan film írója, olyannak is, amelynél nem írták ki a nevét, és olyannak a rendezője, ahol alig írták ki. Ilyen volt A tizedes meg a többiek, de hatalmas részt vállalt A tanúban, rengeteg mondat az övé. Mindig egy kicsit körön kívül volt, és ez fájt neki. Én talán a körön belül vagyok, engem viszont a kör nem érdekel. Pontosan azért, mert nem akarok olyan életet élni, amilyet apám nem akart, hogy éljek. Nekem nem fontos az a rendezői szék, amit mindig cipelnek utánam, inkább leülök egy ládára, vagy állok. Ennek a nagyszerű munkának inkább a keserűségét kaptam otthon, mint az örömét. Amit a saját örömömből át tudok adni, az az, hogy a rendezőnél nem a szerep a lényeges, hanem a kíváncsiság, az érdeklődés, a bátorság. Inkább intuitív legyen, mint folyamatosan kiszámított. Azt tanítom, amit tapasztaltam. Nem vagyok tanár, csak emberekkel foglalkozom, több mint húsz éve tanítok itthon és külföldön színészeket, rendezőket arra, hogy legyenek bátrak. És persze vannak bizonyos szakmai fogások, amelyeket el kell sajátítani.
– Milyen újabb tervek foglalkoztatják?
– A legfontosabb az Utas és holdvilág filmre vitele. Többen írjuk a forgatókönyvet, önéletrajzi mű lesz. Benne van minden, amit eddig csináltam, de nincsen bennem a korábbi végletes fogalmazásvágy. Számomra elképesztően izgalmas utazás. Dolgozunk a Filmalappal, vannak társproducereink. A magyar irodalom gazdagabb, mint gondolnánk, korábban már kétszer is Csáth Gézából merítettem. Több mint tíz éve próbáltam megszerezni ennek a könyvnek a jogait, de csak most vált szabaddá. Remélem, hogy egy-másfél év múlva lehet filmet forgatni a legnagyobb magyar regényből: ez a könyv minden generációhoz képes beszélni, a fiataloktól a legidősebbekig. Arra vágyom, hogy ezt a filmemet lássák a legtöbben Magyarországon és az egész világon. Talán ebben el tudok mondani mindent a filmezésről és magamról. Ami még foglalkoztat, az Zoltán Gábor Orgia című regénye, a XII. kerületi nyilasház története. Ez pedig egy kötelezettségem: az én családom fele ezek miatt veszett bele a Dunába. Tehát nemcsak „másodgenerációs filmrendező” vagyok, hanem másodgenerációs holokauszttúlélő is. Talán ezért is van bennem ez a sok fájdalom és furcsa történet. És van elképesztő erejű, nagyon erős sodrású, de nagyon végletes regény ezeknek a nyilasoknak a történetéről, akik a legkegyetlenebb bűnözők Kun páterrel az élen, akik a Dunába lövéseket, a kórházi vérengzéseket elkövették. Tartozunk ennyivel önmagunknak, hogy beszéljünk a saját történelmünkről.
