Rudolf Péter: Recseg-ropog a rendszer, mintha kevesebb vicc is születne

2018. április 1. 18:20 - szerző: Göbölyös N. László

Végleges Rudolf Péter nincs. Pályafutása több mint három évtizede alatt számtalan alakban jelent meg vagy inkább lényegült át. Most épp a Madách Színházban válik Seress Rezsővé Müller Péter Szomorú vasárnap című darabjában.

– Seress Rezső élete és halála több emlékezetes előadást ihletett, Bodrogi Gyula és Fesztbaum Béla is megszemélyesítette. Mi az, ami Seressben ennyire vonzó egy színész számára?

– Seress Rezső önmagában egy „figura” volt. A hozzá kapcsolódó történetek a közép-európai legendárium részei, humorával, fájdalmával, különleges filozófiájával mindannyian magunkénak érezzük. Ezen túl nekem személyesen köszön ez a különös küldetéstudattal kevert szorongásos frusztráció. Szerepel a darabban az a történet, amikor első daláért kap öt pengőt, vesz egy Doxa órát, beül a New York kávéházba, nézi a korabeli elit értelmiséget, és akkor hangzik el ez a fontos mondata – vagy Müller Péter adta a szájába, ki tudja –, hogy „szomorú kis ország a miénk, de boldogok az emberek, ha valaki ezt kimondja”. Az előadás egy öngyilkosság utáni visszatérésről szól, egy poklokat megjárt emberről, normális esetben mégis végig fogjuk röhögni. A darab folyamatos önirónia és szembenézés standupos elemekkel. „Mi vagyok én? Egy negyedosztályú smúz zongorista a Kulacsból” – mondja Seress a végén. Mit jelent a smúz? Olyan, aki folyamatosan kommunikál a közönséggel. Csak ebben a közegben érezte jól magát, nem véletlen, hogy a Carnagie Hallba nem ment el – állítólag még Budára sem ment át soha.

Fotó: Bazánth Ivola

– Gyakran idézik Otto Klemperert: Seress nem muzsikus – csak zseni. A 20. század második fele adott nekünk még néhány hasonló figurát: Leonard Cohent, Bob Dylant, Cseh Tamást.

– Ők mind megéreztek valamit a korukból. Cseh Tamás 1974-ben jött be az életembe, elsős gimnazista voltam akkor. Kívülről fújtuk a dalait, a házibulik része volt, hogy könnyfátyolos szemmel, cigarettától köhögve Cseh Tamást énekeltünk és Esterházy Pétert olvastunk. Ezek zeneileg talán egyszerű dalok, és mégis hatnak. Ez a dolguk. Ez a műfaj. Amikor azt hallom, hogy Seress nem zenész, mindig bosszankodom, mert a profik sznobériáját érzem mögötte. Ezek a nóták tele vannak szívvel. Hidegen hagy, hogy a nagykönyvben leírtakhoz képest megmosolyogtató-e a zenei világa. Ha már az egyszerűségnél tartunk: a kezdő gitáros első száma rendszerint a Deep Purple Smoke on the Waterje. A világ egyik legnagyobb slágere lett. Nézzük csak meg a dallamvilágot: ta-ta-taaa (léggitáron pengeti és énekli). Tehát sokkal nagyobb titok ez annál, mint hogy lekezelően beszéljünk Seress Rezsőről és a zsenialitásáról. Persze ettől még kell tanulni, tanulni, tanulni, de ne szóljuk le azt, aki ösztönösen alkot. Azt azonban soha nem tudjuk meg, hogy ha Seress tényleg megtanul zongorázni és „rend lesz a fejében”, akkor vajon megszületnek-e ezek a furcsa melódiák és szövegek.

– Korábban játszott egy másik legendás figurát a 20. századi magyar könnyűzene történetéből: a Hamvadó cigarettavégben G. Dénes Györgyöt, azaz Zsütit, aki kortársa és sorstársa volt Seress Rezsőnek.

– Mindketten nagy túlélők voltak, Seress is – ettől ilyen abszurd az öngyilkossága. Túléli a világháborút – aztán 79 évesen, önkezével vet véget az életének. Zsütivel volt szerencsém találkozni, meglátogattuk őt feleségemmel, Nagy-Kálózy Eszterrel, aki a filmben Karády Katalint játszotta. Zsütit a kedélye túlsegítette mindenen: úgy tűnik, a legsötétebb időkben hasonló volt a túlélési technikájuk. Az önirónia. Egy speciális életszemlélet. Elmesélte például, hogy Mohácson, a zajló jeges Duna felett egy vékony pallón kellett áttolni egy megpakolt talicskát. Nem egyszer, egész nap. Itt elég volt egy rossz lépés. Miután senki nem akarta vállalni, ő cigarettáért jelentkezett, és a Tea for Two dallamára lépdelt, úgy haladt előre, és csak arra koncentrált. Egy álló napon át. Nyilván szerencsére is szükségük volt. Seresst a darab szerint már kivégezni viszik, amikor egy német tiszt, aki járt a Kulacsban, felismeri és megmenti. Akár igaz e közismert történet, akár nem, hazatért.

– A darab egy életen át tartó szerelem története is. Helénke mennyiben volt igazi társa Seress Rezsőnek?

– Utólag inkább áldozatnak látom. Ha elfogadjuk, hogy otthagyott csapot-papot, a katonatiszt férjét, a biztos egzisztenciát, mert beleszeretett ebbe a kis zsenibe. Nyilván megmentő alkat lehetett, meg akarta szabadítani a szorongásaitól, de úgy tűnik, hogy az évtizedek alatt belefáradt, mert rájött, hogy Seress nem megszabadítható. Eszembe jut erről Thomas Mann, akinek az első regényei után a kor egyik híres pszichiátere felajánlotta, hogy meggyógyítja, hajlandó ingyen kezelni, mire Thomas Mann visszaírta: meg ne gyógyítson, mert ettől írok. Seress és Helénke kapcsolata vadromantikus és gyönyörűséges, ahogyan két ember egymást választotta. Ezúttal a nő volt az, aki jött hófehér paripán az önmagát mindig békának látó férfihoz. Több holtponton nyilván ő segítette át. Seress Rezső, legalábbis a darab logikája szerint, egy életen át nem hitte el, hogy ez a nő az övé. Amikor négy év után megjött a fogságból, addigra Helénke mellé a sors és a történelem odasodort egy másik bajbajutottat – egy férfi nyitott ajtót neki. Mivel a fickónak nem volt hová mennie, nem dobták ki, így egy kínos társbérlet jött létre. Ezt nehezen dolgozta fel. Óriási szeretethiánya volt, soha nem hitte el, hogy a kinyújtott kéz simogatni akar. Beszűkült a tere, gyakorlatilag betiltották, a közönségétől fosztották meg – ebbe rokkant bele. Milyen abszurd, hogy az ötvenes évek monstrum diktatúrája épp azt a kisembert tette lehetetlenné, aki a kisemberek bánatát énekelte. Csakhogy akkor nem lehetett bánatosnak lenni, mert hinni kellett a rendszerben. Akkor veszítette el a humorát, az öniróniáját. Pedig ő minden szorongása ellenére tudott kommunikálni az emberekkel, a maga közegében egy showman lehetett! De láttuk másoknál is, például Kabos Gyulánál, hogy minél jobb egy bohóc, annál szomorúbb.

– A Seress-sztori most először jelenik meg nagyszínpadon. Ez némi kontrasztot jelent azzal a szűk miliővel, amelyben a művész élt. Híres mondása, hogy „olyan tériszonyom van, hogy a járdaszegélyről sem nézek le”.

– Érdekes, én ugyanezt szoktam mondani, de nem tudom eldönteni, hogy ez saját szövegem, vagy sok-sok éve olvastam éppen Müller Péter darabjában. Egyébként az eredeti leírás nem feltétlenül sugallja azt, hogy stúdiószínházi előadásnak kell lennie. Péter leírt egy „chagalli” teret, ami most először valósul meg Horgas Ádám rendezésében, és testvére, Péter díszletével. A darab valahol „most tér haza” (nagyon közel van a Kulacs). Amikor az elején azt mondom: „Dohány utca, Dob utca – nekem ez a Broadway”, itt állok, és izgatottan várom, hogy mennyien jönnek el a kis Seresshez, aki megidézi a saját életét. Szeretnénk is egyfajta interaktív előadást csinálni, attól függetlenül, hogy ez egy nagy színház. Hiszek abban, hogy nemcsak húsz embert lehet megszólítani „baráti személyességgel”, végül is mindegy, hogy hányan vagyunk – ha létrejön a kapcsolat.

– Most indította el a Kossuth Kiadó a Rejtő Jenő hangoskönyv-sorozatot, amelyben önnek is több felvétele szerepel. Mit jelent az ön számára Rejtő?

– Ifjúságom egyik bibliája Karinthy Így írtok tije mellett a rejtői életmű, de nem egyszerű Rejtőt fennen olvasni, mert amikor az ember egyedül, magában teszi ezt, bizonyos dolgokon átsiklik. Gyanítom, hogy ő sosem olvasta újra a leírtakat. Van bája ennek a lazaságnak.

– Ön melyik Rejtő-figura lenne a legszívesebben?

– Így, saját valómban egyik sem. Az ő karakterei nem találják helyüket a világban, vagy csak úgy tesznek, mintha megtalálták volna, én viszont szerencsére tudom a helyemet. Korom előrehaladtával szívesen játszanám Piszkos Fredet a maga bölcsességével, és nem lehet nem megcélozni Vanek urat. De Gorcsev Iván sosem voltam. Az maga Rejtő. Nagyon izgat az élettörténete, szívesen foglalkoznék vele. Titokzatos életrajza tele van olyan elemekkel, mint az írásai. Például rendszeresen bokszolt, különböző neveken bunyózott, és egyszer összesorsolták önmagával… nyert. Van egyébként hasonlóság a rejtői és a seressi lét között, mert nála is az ösztönök működnek mindenekfelett. Egy történet erejéig visszakanyarodhatunk Zsütihez: ő mesélte el, hogyan állt a kávéházban Rejtő mögött, míg ő pókerezett, és ha vesztésre állt, Zsütit küldték át a zaciba Rejtő zakójával, mert tudták, hogy egy olyan sztorit fog leadni, amiért többet kapnak, mintha valaki csak simán beadná a kabátot. A pluszt elfelezték. A zacisnak is kellett hogy legyen humorérzéke, hogy értékelje a kamu történeteket. Akármilyen idők voltak is azok, volt valami bohémság a levegőben. Ennek a közép-európai világnak ez nagyon nagy értéke, jöhetnek-mehetnek rendszerek.

– De ez a fajta közép-európaiság mára mintha megszűnt volna, nem?

– Most veszélyes a helyzet, nem érzem ezt a bohém, önironikus hangulatot. És nekem nagyon hiányzik ez a mai létünkből. Mintha kevesebb vicc is születne.

– Nemrég mutatták be Sándor Pál új filmjét, a Vándorszínészeket, amelynek ön az egyik szereplője. Először pályája kezdetén találkoztak a Szerencsés Dánielben.

– Palika az én filmes apám. Palika maga a film. A legfiatalabb filmrendező, olyan energia árad belőle, annyira nem létezik számára más, hogy az lenyűgöző. Nagyon érdekes játék az, ahogyan egy forgatáson összeadódnak az energiák. Palika üvölt, megsért embereket – és senki sem sértődik meg. Kezdetben megpróbáltam fellépni „védőangyalként”, de nevetségessé váltam. Mert ő nem egy pozícióból, hanem a film nevében kiabál. Vele nem lehet unatkozni, vele biztos, hogy üggyé válik minden. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, fel tudom keresni szakmai kérdésekkel és ügyes-bajos dolgaimmal is, össze tudunk veszni és óriásiakat tudunk röhögni önmagunkon. Hálás vagyok a sorsnak, hogy „a főiskolás rácsodálkozik a filmezésre” helyzetből barátok lettünk. Nagyon szurkolok a Vándorszínészekért, amelyben Eszterrel ismét együtt játszunk. Érdekes, hogy az első tíz évben senkinek nem jutott eszébe összehozni bennünket, aztán az És Rómeó és Júlia óta folyamatosan. Együtt voltunk az 1945-ben is. Mellette biztonságban érzem magam.

– Legutóbbi filmszerepeiben szinte felismerhetetlen: az 1945-ben egy elhízott, dölyfös falusi kiskirályt alakít, míg a Vándorszínészekben egy külsejében is lepusztult, tehetségtelen komédiást.

– Ezek az átalakulások szórakoztatóak. Része a munkámnak, a szerepépítésnek. Viszont nagyon kényes dolog egy filmnél megtalálni a karakterizálás mértékét, mert nagy a lebukás lehetősége. A „te vagy, nem te vagy” örök kérdése, a tudatosságnak és az ösztönösségnek a folyamatos keveréke, erről szól a színészet. És a tudatos építkezésnek része természetesen a maszk, a legkisebb apróság is hozzájárulhat egy figura felfestéséhez. A Kossuth-kiflinél például figyelembe kellett venni, hogy akkoriban nem csillogó fehér fogakkal jöttek-mentek az emberek. Szegény Reviczky Gabi mindennap megküzdött a speciális fogsorral, mellyel visszarángattuk 170 évvel ezelőttire sátáni mosolyát. Jelentős hízás után az ember másképp mozog, másképp izzad. Ezért nem akartam egyszerűen kitömetni magam. Az ember életében bekövetkező változások sokszor megjelennek a külsején is. Megjelenik egy rég nem látott ember, akit nemrégiben kineveztek valami fontos pozícióba – és egyszer csak látod az arcán, a testén az új pozíciót. Kicsit átrendeződnek az arcizmok, egy kis kényelmes testtartás – máshonnan szól a hang.

Fotó: Bazánth Ivola

– Jó néhány olyan filmben szerepelt, amelyek éles történelmi helyzetekben játszódnak. A történelem iránti érdeklődést otthonról hozta. Manapság elég sok pesszimista írás lát napvilágot az emberiség jövőjét illetően. Osztja ezeket a nézeteket?

– A nyugati civilizáció van bajban. Recseg-ropog a rendszer. Egy tisztességes ember nem tehet mást, mint zavarodottan kapkodja a fejét minden irányba. Megoldhatatlan probléma számomra és az egész világ számára is, hogyan lehetünk egyszerre empatikusak, humanitáriusak, befogadók úgy, hogy közben az egészséges önvédelmi reflexeink se tompuljanak. Ha egyszer csak elfogy a víz, és elindulnak az emberek, a helyzet kezelhetetlen lesz. Ez a legelemibb ok-okozati vészhelyzet. Bizonyos dolgokat látunk előre, amelyek kiszámíthatóan be fognak következni, aztán mégsem... Nem találtunk ki jobbat a kapitalizmusnál, mert a szocializmus, szegény, elbukta a meccset, mivel nem az emberre találták ki. De a kapitalizmusnak sem sikerült megtalálni a korlátait, az ellenőrző mechanizmusokat az emberi gyengeséggel szemben. Egy ponton túl nem értem a profitszerzést: miért akarhat valaki még egy, 17 méterrel hosszabb jachtot?

– Soha nem kellett a beskatulyázástól tartania: játszott Shakespeare-t és kabarét, abszurdot és paródiát, rendezett filmet és színházat. Mi lesz a következő felfedezendő területe?

– Mindig valami új után nézek. Novák Eszter kért fel egy rövid kurzusra a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Elképesztő felelősség a fiatalok szemébe nézni és azt mondani: én így látom. Liftezett is a gyomrom előtte rendesen. De volt örömöm ebben a röpke közös munkában, remélem, nekik is. A tanítás, nyilván a pedagógus szülőkkel a háttérben, és az az energia, amit ezekből a tekintetekből nyerhetek, fontos lenne nekem. Csak kérdés, hogy egy aktív, sokat dolgozó színész hogyan tud pedagógusként helytállni. És az is kérdés, hogy eljutottam-e életemnek olyan korszakába, amikor felelősséget vállalok, és lemondok bizonyos önmegvalósítási terveimről egy színház érdekében. Mérlegelni kell, hogy az a sok minden, ami foglalkoztat, létrehozható-e abban a helyzetben, ha sok-sok ember sorsáért kell jótállnom, az életüket kitalálnom és egy intézményt működtetnem annak az összes kellemetlen és praktikus elemével. Az írás is végigkövette az életemet. És szívesen forgatnék egy személyesebb filmet. Eddig mindig másoktól kapott történetekbe nyúltam bele, vagy irodalmi feldolgozásba fogtam, mint a Kossuth-kiflinél. A sok „elbújás” után szeretnék személyesebben megszólalni.