Pungor András: Lék | Netrix Media Systems

Pungor András: Lék

2018. február 11. 16:36 - szerző: Pungor András

A partról semmi nem látszott belőlük. Már vagy tíz perce sétáltak a befagyott Balatonon, amikor az idősebb megállt, körbenézett. Szívta az orrát, köpött egyet. A fiatal megtorpant. Apu, most mi lesz?, kérdezte. Az felmutatta a baltát, állj hátrébb, mondta a fiának. Lesújtott a jégre. Aztán még egyszer, loccsant a víz. A fiú kinyitotta az összecsukható székeket. Figyelte, hogyan dolgozik az apja. Amikor végzett, a fiú kivette a tégelyt a táskából, lepattintotta a tetejét, odaadta az apjának, aki beleszórta a csalikat a vízbe. A férfi nadrágjába törölte a kezét, lecsavarta a fém pálinkásbutykos kupakját, átnyújtotta: igyál! A fiú meghúzta, összerázkódott. Átjárta a meleg. Erős, suttogta. Köhögött. Naná, morgott az apja, leeresztette a horgot a lékbe. Kezében a bottal leült a székre, rágyújtott. Hallgattak. Esik, nézett fel a férfi, tényleg szemetelt az ég. A fiú hunyorgott, csípte a szemét a hó. A gimi megy?, kérdezte az apja. Megy, válaszolta. Apja megköszörülte a torkát: és a lányokkal mi a helyzet? A fiú zavartan gyűrögette a kabátja szélét, volt, aki tetszett, de nem akart szóba állni vele. Sok a tanulnivaló, mondta. Ekkor megrándult a damil. A férfi felszisszent, hirtelen akasztott. Húzta, engedte a botot, lassan víz fölé került a hal, pikkelyeibe akadt a horog, ahogy emelte, kiszakadt, és a keszeg visszaesett a vízbe. Káromkodott. Idő kellett, míg megnyugodott. A fiú félve nézett rá, gyakran eljárt a keze. Ritkán látja, reggel elmegy dolgozni, este jön haza. Olyankor olajos, büdös. Egyszer sem simogatta meg, még a születésnapján sem. Apu, én hazamennék, nézett rá könyörögve a fiú. Villant a férfi szeme: ha anyád rám lőcsölt, akkor itt is maradsz. Az anyja tényleg könyörgött, foglalkozzon végre vele. Apja vonakodott, ma mégis beleegyezett, elunta a sok beszédet. A fiúnak beesett a válla, olyan szerencsétlenül ült a hideg széken, mintha megverték volna. Anyjára gondolt. Az a férfi biztos most is bekopogott hozzá. Ott leskelődött megint a templomkapunál, alig várta, hogy apjával elmenjenek. Erős az illata, érezni rögtön, ha belép a lakásba. Amikor először jött, az anyja azt mondta, hogy távoli rokon, de apjának ne beszéljen róla. Miért ne?, kérdezte. Mert verekednének, mondta az anyja. Bezárkóztak a szobába, csak a nevetgélések, aztán a fojtott sikoltások hallatszottak ki. Apja aznap is későn jött haza. Beleszimatolt a levegőbe: volt itt valaki?, kérdezte. Senki, hazudott a felesége. A fiú ült a lépcsőn, és riadtan egyikről a másikra pislogott. Utálta az idegent, legszívesebben szólt volna az apjának. Elhallgatott a szél. Himbálózott a füst a távoli házak felett. A lék falát nyalta a víz. Holnap kórházba megyek, szólalt meg váratlanul az apja. A fiú felkapta a fejét. Lehet, hogy kihullik a hajam, de amúgy is kopaszodom, nem? – nevetett erőltetetten. A gyereknek könnybelábadt a szeme. Ne sírj, hallod, egy férfi nem bőg soha, förmedt rá az apja. Na, elmegyek vizelni, sóhajtott, tenyerével a térdére ütött, felnyomta magát, kiegyenesedett, mondott volna még valamit, de megcsúszott, és hanyatt esett. A fia hozzáugrott, hátulról a hóna alatt fogta meg. Nehéz volt, kicsúszott lába alól a talaj, ő is elesett, sajgott a farcsontja. A fiú feküdt alul, ölében az apja. Csend volt. Először a férfi nevette el magát. Aztán a fia. Az idősebb harsányan, a fiatal kuncogva. Végül már prüszköltek mindketten, folyt az orruk, könnyes volt a szemük a nevetéstől. Csúszkálva, botladozva, egymásba kapaszkodva álltak fel. Gyere, mondta az apja, hagyjuk a fenébe! Összeszedte a botot meg a táskát. Megfogta a fia kezét. Vigyázz, el ne csússzál, mondta gyengéden. Kiértek a partra, és dörrent a jég. Ahogy végigfutott a repedés, halk sikoltásokat lehetett hallani. Mint a kórházban, amikor valaki halni készül. 

Fotó: Hernád Géza