Popriscsin: Keresztes Tamás

2016. október 2. 15:32 - szerző: Csáki Judit

Az történik, hogy a szemünk láttára megőrül egy ember.

Mondhatnánk, hogy oka van rá, de hát tudjuk, ehhez nem ok kell, hanem helyzet és helyzet. Nagy helyzet meg kis helyzet. A helyzet az ok. Sokszor.

Popriscsin, Gogol figurája a csi­­novnyikok nagy családjából való; kisember ő, akárcsak Akakij Akakijevics, A köpönyeg kishivatalnoka, a másoló vagy nagyjából fél évszázaddal később Csehov hagyatéki végrehajtója, Cservjakov – mind a csinovnyikságba hal bele. Modellt állhatnának a kisember szobrához – persze ki akar szobrot állítani a kisembernek –, és ez a szobor úgy nézne ki, mint Keresztes Tamás Popriscsinje.

Kicsit kócos haj, fürkésző-gyanakvó fekete szempár, csöppet csodálkozó, de inkább értetlen arckifejezés, ruganyos, ugrásra, hirtelen helyváltoztatásra mindig kész test, parányit – de tényleg csak parányit – előredőlt felsőtest, az örök beosztott készséges tartása, élénk gesztikuláció. Ruhája kopott-foltos, de látjuk a frakk-kabát hajdani eleganciáját, inge nyűtt, nadrágja bő, öv helyett cukorspárga tartja, cipője viseltes, de szép lehetett valamikor.

Popriscsin fogalmazó, kis fogaskerék egy gépezetben – nem helyénvaló, hogy kívülről lássa magát, hogy fogaskerékhez nem illő érzelmei, gondolatai legyenek.

De hát vannak. Önmagáról is, a környezetéről is. Gogol Popriscsinje reflektált alak. Csöppet sem őrült, csak úgy érzi – akár az emberiség legalább fele –, hogy nincs a helyén. Hogy nem a helyén van vagy nincs neki helye – és ez már az előadás, a Katona, a Füge, a MASZK és az Orlai Produkció előadása.

Budapest, 2016. szeptember 23. Keresztes Tamás játszik Nyikolaj Vasziljevics Gogol Egy õrült naplója címû drámájának próbáján a fõvárosi Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház színháztermében 2016. szeptember 23-án. A darabot Bodó Viktor rendezésében az Orlai Produkciós Iroda mutatja be Budapesten 2016. szeptember 24-én. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: MTI

A darabot – pontosabban a novellát – nálunk ráadásul legenda övezi: Darvas Iván és Popriscsin közös legendája. Az 1967-ben született produkció – amelyet 1977-ben rögzített a televízió is – legalább tizenöt évig ment, és olyan erős nyomot hagyott a történet intonációján, megjelenítésén, hogy mára már az is látta, aki sosem látta. Darvas az ő jellegzetes színészetével – sokan manírosnak mondják, de hát mi más a manír ebben az esetben például, mint a fölismerhető jegy, akár egy aláírás – belevéste Popriscsin alakját a színházi emlékezetbe, s hogy ez így lesz, azt a kortársak már a hosszú széria legelején látták, a kritikusok meg is írták.

Rajtunk a sor. Itt áll előttünk egy időtlenségbe, pontosabban a mi időnkbe vetett Popriscsin, egy valahai tornateremben, egy olyan díszletben, amely a nagy fekete semmiben lebeg, kifordul, befordul, lefordul – bolyong a világegyetemben, mint egy kisbolygó. Egy halálra ítélt kisbolygó.

A díszlet habitat – a pop­­ris­­csi­­nek habitatja, a nyomorúságos kis szoba, vacok ez inkább –, de mint díszlet csodákra képes. Keresztes Tamás találta ki, de kitalálhatta volna Bodó Viktor, a rendező is; nemcsak az elrajzolt ajtó-ablak, kétlábú asztal, lejtős, lyukas ülőkéjű szék húzza az egészet a groteszk, majd az abszurd felé, hanem a világítás, a föntről lelógó lámpa fény-, illetve homályjátéka, a padló rései közül előkerülő, illetve oda aláhulló tárgyak. Minden azt a paradoxont mutatja, hogy itt élni, létezni képtelenség, ámde mégis: itt élnek.

(Nem én vagyok az első, akinek eszébe jut Bodó régi rendezése, a Ledarálnakeltűntem; a Kafkából komponált világ, amely olyannyira Bodóé már, hogy sajátos rendezői nyelvén bárhol, bármikor újrateremti: a Kamrában, Grazban vagy itt, a tornateremben.)

Miközben Popriscsin az, aki életre kel előttünk, szinte tapintható a folyamat, amelyben eggyé válik Keresztes Tamással. Eleinte azt látjuk, hogy egy eleven fantáziájú, érzékeny, boldogtalan és szerelmes lúzer mondja a magáét; meg látjuk azt is, hogy Keresztes, ez a perfekt színész közben „átdíszletez”, zenét, illetve inkább hanghatásokat kreál ezzel az érdekes szerkezettel, a looperrel, hibátlanul nyomkodja lábával a gombokat, és közben úgy játszik a testével, a szemével, a hangjával és mindenével, mintha más dolga sem lenne, mint „beleélni” vagy inkább beleölni magát Popriscsinbe. De nem teszi: nem bújik bele és nem húzza magára; szépen kivárja – na, ehhez, a tökéletes tempóhoz, a fokozatossághoz kell az éles szemű, pontos Bodó Viktor –, míg összetalálkoznak ők ketten. Amikor a fickóból, akire kezdetben legföljebb azt mondanánk, „nem százas”, ő maga lesz. Belőle, a mindenre kész és mindenre alkalmas színészből meg Popriscsin.

Nem őrült, csak azért, mert furcsaságok esnek meg vele: beszélni hallja a kutyát, sőt a kutya leveleit olvassa – miközben tudja, hogy ez „nem normális”, pontosabban a legtöbb ember ilyesmit nem hall, nem lát. Olyasmit sem, hogy a kanál a falra tapad, meg olyasmit sem, hogy elröppen a nadrág. Ezek ugyanis csak a színházban esnek meg, csak nekünk – és persze neki – mondanak valamit: felfordult a világ, melyben egy nemesi származású állami tisztviselő (aki a sors kegyetlen szeszélye folytán címzetes fogalmazóként kénytelen senyvedni a minisztériumban) szerelme egy gárdatiszthez akar férjhez menni…

Talán az elviselhetetlenség csap át őrületbe. A villódzó fények, a vörös, a sárga meg a sötét, és a padlódeszkák közül vetülő fénypászmák a hol éteri, hol kísérteties hanghatásokkal Popriscsin belső világát vetítik elénk. Keresztes arcán a bizonyosság okozta nyugalom látszik, amikor ebben a belső világban megtalálja a logikát, a rendet és a rendszert; amikor „rájön”, hogy a király nélküli Spanyolország e legfőbb problémájára ő a megoldás. Ő, aki nem az, akinek a világ látja, hanem uralkodó, VII. Ferdinánd, és látjuk a saját szemünkkel, mennyi grácia, stíl van már csak a mozgásában is. A nyomorult kis kuckóban koronás fő lakik – akkor is, ha koronája villa és kanál, majdnem-töviskorona, akkor is, ha már se évek, se hónapok, se napok nem tartják kordában az időt, és akkor is, ha ócska, piszkosfehér palástja már kórházi ing és kényszerzubbony. Összeállt.

Nemcsak a történet Popriscsin beteg elméjében, hanem az előadás is; szépen csúcsra jut az összefüggően darált összefüggéstelenségben. A szélütött ember hátrakötözött kézzel és lábbal fetreng a földön, de ráismer az inkvizícióra, melynek kínzásaiból már csak egy anyaemlék szabadítja meg, és az utolsó mondat az algíri bej orra alatti hatalmas bibircsókról.

Ezen a kivételes színházi estén megszületett az Egy őrült naplója, amelyik a miénk: rólunk, nekünk szól.