Péterfy Gergely: Sarokasztal

december 30. 17:00 - szerző: Péterfy Gergely

Sokat járok Szentendrén a K… kávéházba – ezzel a rövidítéssel milyen kafkainak hangzik a dolog –, amely a Főtértől nem messze áll, és van egy egészen megkapó, utcára néző ablakkal ellátott szeglete, amely délelőtt és kora délután többnyire üres, meséli szentendrei író barátom. Téli délelőttökön ide szoktam bevenni magam, a pincérlányok már tudják, hogy dupla presszó édesítőszerrel és ásványvíz, a zene nem vészesen hangos, ha becsődül egy-egy csapat turista, azok hamar odébbállnak, az a kis hangoskodás meg direkt kell, mert írni rohadt idegesítő dolog, és kellenek bele az ilyen véletlenszerű pauzák.

Sarokasztal, természetesen, rálátni az egész teremre, senki sem kerülhet mögém, se mellém – legfeljebb balról, amerre az asztalok folytatódnak, de a magam melletti széket mindig jól telepakolom kabáttal-táskával, hogy azt a látszatot keltsem, ott is ül valaki, csak éppen kiszaladt egy percre. Szóval afféle Beobachtungsstelle, irodalmi és entellektüel megfigyelőpont, ahol nem kell szóba elegyedni senkivel, arisztokratikus elzárkózottságban, lefitymálólag, avagy mélységes empátiával lehet szemlélni a világot (na jó, többnyire a fityma).

Lehet szemlélni a világot, néha még egy-egy mondatot is le lehet írni, ha hagyják. Néha hagyják. Néha órákig nem történik semmi, a pincérlányok fecsegnek és chatelnek, árut hoz egy teherautó, bejön a postás, aztán a hittérítő bácsi osztogat szórólapot.

Már félig megvagyok egy tárcával.
Japán csoport áll meg kint az utcán, bizonytalankodva sillabizálják az étlapot, valamin nagyon tanakodnak, aztán odébb rebbennek. Még egy mondat. Majdnem jó, de aztán valahogy mégsem. Kihúzom. Aztán redozom. Ridúzom. Kicsinál, visszacsinál, mint egy óvodás anális poénkodásban. Az írás már csak ilyen óvodás dolog.

Megbánom az egészet, nem csak a mondatot, az egész tárcát, kérek még egy ásványvizet, nézem a tévét. Egész nap megy a tévé, ráadásul egy hírtévé, csak épp a hangját nem adják rá, hangnak valami helyi nosztalgiarádiót nyomatnak örökzöld slágerekkel. Mindenkinek van egy álma, dalolja Jean-Claude Juncker, majd az aleppói romok között Demjén Rózsi énekel. Leírok egy mondatot, amelyben egy autó elgázol egy lovat. Nem következik az előzményekből, de valahogy jól néz ki. Meghagyom.

Ekkor lép be a középkorú házaspár. Fényképezőgép, térkép a kézben, csodálkozó, tétova tekintet: turisták. Egy utazgató, középkorú házaspár. A gyerekek már kirepültek, végre élhetnek megint egymásnak. Minden negyedévben utaznak egy-két hetet, bejárják Kelet-Európát, megnézik Dél-Amerikát, talán még a Közép-Keletre is elmerészkednek. Grúzia. Kazahsztán. Irigykedve nézem őket. Kedveseknek és okosaknak találom őket. Forró csokit rendelnek, a férfi halkan felolvassa a nőnek az útikönyv Szentendrére vonatkozó szakaszát. Ulcisia Castra. Római limes. A férfi kis kiegészítéseket is megejt a római közigazgatásról. Kiejtésük alapján kanadaiaknak tippelem őket, de lehet, hogy tévedek. Még a tévedésemet is megszeretem miattuk. Két nyugdíjas kormánytisztviselő. Vagy középiskolai tanár. Értelmiségiek. Utaznak. Megöregedtek, és most kíváncsiak csak igazán a világra. Kedvem támad meghívni őket még egy forró csokira.

Mielőtt azonban hozzáfoghatnék, a nő egy tabletet vesz elő. Megérdeklődik a pultoslánytól a wifikódot, pruttyogva nyílik a Skype, tárcsáznak. Összedugják a fejüket, úgy hajolnak a képernyő elé. A túloldalt, a világ egy távoli – talán kanadai – pontján felveszik.

Szia. Tim, mi vagyunk, anyu és apu. Hol vagyunk? Magyarországon, tudod. Európában. Egy Szentendre nevű városban. Minden rendben? Mért tartod magad olyan furcsán…? Mutasd, légy szíves, a lakást. Légy szíves, állj odébb. Úristen, Tim, mért törted össze a bútort…? Tim! Figyelj ide! Kisfiam! Tim! Mi a baj? Nem mondod, hogy nem szeded a gyógyszert…!? De igen, Tim, te beteg vagy! Emlékezz, mit mondott a pszichológusod! Emlékszel, miben egyeztetek meg? Emlékszel, mit mondtál a kórházban…? Megígérted, hogy szedni fogod a gyógyszereket! De igen, Tim, beteg vagy!!!!

Tim ekkor elhordja az apját és az anyját mindenféle szemét rohadéknak, utolsó szarnak, amiért ott hagyták őt egyedül. Az anyja megkérdezi, hol van Monica, a barátnő, Tim azt üvölti, hogy neki nincs szüksége semmire és senkire, legkevésbé Monicára. Ő is egész nap azt hajtogatta, hogy szedje be a gyógyszerét, igen, kidobta! És a gyógyszerét is kidobta! És vegye tudomásul anyu és apu, hogy ha azonnal nem jönnek haza, ő a többi bútort is összetöri!!! Utána pedig kimegy az autópályahídra, és leugrik!

A szülők csitítják, rutinosan, csüggedten. Nyilván nem először játszódik le ugyanez. A férfi zavartan néz körül, én igyekszem úgy tenni, mintha ott se lennék. Aztán a nő sírva felpattan, kirohan az utcára. A férfi utána. Látom a nőt, ahogy kigombolt kabátban szalad a Főtér felé. A férfi csüggedten követi, bicegve. Tudja, hogy a felesége meg fog állni. Tudja, hogy összeölelkezve fognak zokogni. És tudja, hogy megint, mint eddig mindig, az első holnapi géppel hazautaznak.

A tablet ott áll az asztalon. Nem is gondolom át, csak cselekszem: már ott is ülök a gép előtt. Kövérkés, kaporszakállú, karikás szemű, harmincas kis krapek Tim, Oxford feliratú, kék póló van rajta. Elkerekedik a szeme, amikor megpillant. Nyilván már jól kitalálta előre, milyen szavakkal fogja tovább gyötörni a szüleit, és most meg van sértve, hogy kizökkentem a győztes szerepből.

Ide figyelj, te pöcs, nekem fogalmam sincs, hogy ki vagy, nem is érdekel, de a szüleidet véletlenül ismerem. Állati helyes emberek. Most anyád sír, apád kivan, elrontottad az utazásukat, ahogy nyilván az egész életüket elrontod. Ha nem szeded be azonnal a kibaszott gyógyszeredet, megkereslek, és levágom a fejed, megértetted? Megtalállak, és megöllek, Tim, világos?

Pont végig tudtam mondani, mielőtt szétkapcsol. Látom a szemén az őszinte rémületet: ez a fordulat nem szerepelt a tervei között. Mikor a szülők csapzottan, kisírt szemmel, percek alatt éveket öregedve visszaérnek, hiába hívják, nem felel a Skype. Tim talán tényleg összetörte a lakást és leugrott az autópályahídról. Vagy bevette a gyógyszereit, és a sarokba húzódva retteg, mikor töri rá az ajtót egy kelet-európai akcentussal beszélő, kétmázsás barom.