Parti Nóra: „Alföldi Róbert rendezése az orrunk elé tolja a valóságot”

2018. június 6. 16:34 - szerző: Szentgyörgyi Rita

A félelem megeszi a lelket kisebb bravúrszerepei után a férjgyilkosok „királynőjét”, Velma Kellyt formálja meg Alföldi Róbert készülő Chicago rendezésében az Átriumban.

– A musicalek eddig elkerültek a pályádon, Az Őrült Nők Ketrecében is csak pár sort énekelsz az előadás végén. Hiányzott a színházi palettádról a zenés műfaj?

– Soha nem gondoltam volna, hogy negyvenhárom évesen kapok énekes-táncos főszerepet. A legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy musicalben vehetek részt, ráadásul Alföldi rendezésében. Rendkívül boldog vagyok ettől a lehetőségtől. Nagyon komplex, szép és kemény feladat adatott meg azzal, hogy táncolni, énekelni kell egyszerre, és jó esetben át is adni valami tartalmat a nézőknek.

– A Chicago eredeti változata a ’20-as évek Amerikájának revüsített bűnbulvárját hozza közel. Milyen társadalmi közegbe helyezi az Átrium előadása Roxie Hart és Velma Kelly rivalizálásának a történetét?

– Robi sötétebb, karcosabb, mai szocioközegben képzeli el a Chicagót. A kiindulási pont korunk sztár- és celebvilága. Bárkiből lehet sztár egyik napról a másikra, gyakran anélkül, hogy valódi érték lenne mögötte. És amilyen gyorsan befutott, olyan gyorsan le is zuhanhat. A mai világ is celebeket gyárt, egy egész team munkájának az eredménye, hogy valakit kiragadnak a környezetéből, és két hét alatt sztárt csinálnak belőle.

– Milyennek látod Velma Kelly karakterét?  

– Velma egy nagyon egyszerű, mélyről jött táncosnő, aki rajtakapta a pasiját a saját húgával, és hirtelen felindulásból végzett velük. Külsőre teherbírónak mutatja magát, de szerintem, amint kitisztult az agya, beledöglött abba, hogy megölte a testvérét. Jó csaj, dögös. Hirtelen sztár lesz belőle, ami egyfelől súlyokat rak rá, másfelől fájdalommal jár, amikor megjelenik a színen a frissen börtönre ítélt, nála fiatalabb Roxie Hart. Velma kapaszkodik azért, hogy visszakerüljön, hiszen negyvenévesen ő már nem olyan kelendő. Az örökké fiatalnak maradni kérdése, problematikája is nagyon szépen megjelenik a darabban. Manapság egy negyvenes nő már kvázi öregnek számít.

A Chicago olvasópróbáján
Fotó: Mészáros Csaba

– A  hírnév a halálbüntetés elkerülésének az egyetlen lehetséges alternatívája Velma számára?

– Velmának a túlélési ösztön a fő motivációja, a sztárságot a világ rakja köré. Robi rendezése nagyon élesen vázolja a börtön működését, az ott lévő hierarchiát, a szerepek leosztását ebben a kis zárt világban, ami ugyanolyan, mint amúgy a nagy világban. Minden lánynak külön története, sorsa van a börtönben, viszik magukkal az életük terhét. Nagy csomagként oda lesz téve az emberek elé a Chicago, mint egy  tükör, amiben megláthatjuk azt, amiben élünk, azokat, akikért rajongunk. Robi rendezése az orrunk elé tolja a valóságot.

– A  showbusiness árnyoldalához tartozik, hogy hatalmi pozícióból hogyan lehet kihasználni a másik embert testileg-lelkileg.

– Sokan belehalnak ebbe, ha nem is fizikai értelemben, de lelkileg. Velma karakteréből kiindulva engem leginkább az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen az, amikor valaki a legtetejéről hirtelen a legmélyebbre zuhan. Tegnap még rajongtak érte, másnap már érdektelenné válik.

– A saját pályádon mennyire érezted azt, hogy lemaradtál lehetőségekről pusztán azért, mert nem mentél bele bizonyos játszmákba?

– Én eleve elzárkózom a játszmáktól. Nem szeretem. Minden esetben személyes döntésen múlik, hogy az ember mit kezd a felkínált lehetőségekkel, mit vállal be.

– Hogyan állsz azzal a kihívással, amit a dal- és táncbetétek jelentenek?

– Jó hallásom van, hamar megtanultam az énekszámokat, inkább azt tartom furcsának, hogy zenével még nem közöltem a színészi pályám során. Jelenleg még bonyolult képletnek tűnik egyszerre énekelni és táncolni, a lépéseket figyelni, másfajta gondolkodást igényel, mint szöveget mondani. De szerencsére Vári Bertalan személyében csodálatos koreográfusunk van, hihetetlen türelemmel kezel minket. Nagyon örülök annak, hogy nem csili-vili, nőies, könnyed, csábos táncot kell lejteni,  hanem sokkal inkább földközeli, fájdalmakkal teli mozdulatsorokat.

– A közvélemény, az egyén manipulálhatósága a közös szál a Chicagóban és az előző közös munkádban Alföldivel, A félelem megeszi a lelketben, amelyben négy karaktert is hozol.

– Jóval intimebb, halkabb, kisebb közegben játszódik A félelem..., mint a Chicago. Remek próbafolyamat volt, ami az előadáson is látszódik. Ezért tudunk könnyen átsiklani egyik szerepből a másikba. Ahogy felveszem a másik szereplő ruháját, rögtön jön vele a hangja, a gondolatvilága, az érzelmei. Amit közösnek érzek a Fassbinder-átiratban és a Chicagóban, az a látásmód, hogy tessék, nézzétek meg, ebben éltek. A színészi pályám nagy ajándékának tartom, hogy a Robival közös munkákban mindig hitelesen, őszintén, bátran beszélhetünk fontos dolgokról.